Magyar Ifjúság, 1977. május-augusztus (21. évfolyam, 18-34. szám)

1977-05-13 / 19. szám

Hír: „Takács Sándor, az FTC volt kitűnő válogatott ké­zilabdázója az elmúlt év októ­berében egyik napról a másik­ra, szinte szó nélkül eltűnt a szakosztályából, s abbahagyta a játékot. Most­­ ismét edzésbe állt. Amennyiben formája megfelelő lesz, már a hét vé­gén kezdődő bajnokságban já­téklehetőséget kap.” Ritkaság, hogy egy ilyen rö­vid hírben a kérdés és a „meg­oldás” is szerepeljen. Megtud­tuk, hogy egy válogatott játé­kos, se szó, se beszéd, távozott. Megtudtuk, hogy visszatérve tárt karokkal fogadták, s már a következő bajnoki mérkőzé­sen szerepeltetik. Erről eszünkbe jut egy aggo­dalmaskodó kérdés: mi lesz, ha ezen felbuzdulva, legközelebb az egész csapat eltűnik a szak­osztályból? (— cs —) Ezt a tésztát! Csak ülök és ámulok. Egy filmriportot nézek, és nem hi­szek a szememnek! Hogy mi­lyen élelmes emberek vannak?! Egy gép két oldalán két asz­­szony teker egy kart, készül a kézi tészta. Nehéz és fáradsá­gos munka egész nap ezt csi­nálni. A riporter keresztkérdé­se is erre utal. A válasz: „Volt ezen motor is, csak leszereltük, mert akkor már gépi tésztának minősítették volna az árut.” Talán más volna a minőség? „Ugyan, a minőségben semmi különbség, az árdifferencia a lényeges.” Mi az, hogy lényeges! Az azonos minőségű gépi és kézi tészta között mintegy 20 forint különbség van az utóbbi javá­ra. És ezért — hiába, nagy úr a pénz! — a gépnél ketten egész nap tekernek. Jóval túl a század felén, a hetvenes éveket fogyasztjuk. — tom — Szűkszavúan ennyi: 1977. március 28-án, a dobogókői Eötvös Turistaház éttermében 8, azaz nyolc forinttal számolt többet a felszolgáló. A kedves vendégek reklamáltak, a ked­vetlen felszolgáló visszaadott 8, azaz nyolc forintot.­ Nem vitat­kozott. Nem kért bocsánatot. Hang nélkül távozott. A történet már fel sem há­borít, csupán regisztrálom. Ma nyolc forint... S fülemben mókásan zsong Radnóti három sora: „A vastag déli nap a fán addig tolong, / amíg a lombon át kis piszokba nem lép. / A kis piszok fölött hét kis le­­gyecske dong.” A kis háromsoros címe: Mo­soly. Szeretettel küldöm a Pan­nónia Szálloda és Vendéglátó Vállalatnak. És a dobogókői ét­terem pincérének. .. Ezúttal nem sikerült. Ó, szép Abbázia ! ! '* Valóban szép az újjávará­zsolt és átalakított Abbázia Ét­terem és Presszó. Olyan szép, hogy a belépő rémülten hőköl vissza: talán valamelyik közeli színház színpadára tévedt be véletlenül? S egyáltalán hol van itt az étterem? A díszlet­nek beillő falak, oszlopok zeg­­zugában merre kell elindulni, hogy a jóféle falatokhoz jut­hassunk? De ez még nem jelentene gondot. Aki keres, az megta­lálja az éttermet is. Csakhogy ez minden, de nem étterem! Egymás melletti szűk kis bok­szok, mozdíthatatlan asztalok­kal és ülőhelyekkel, mérgesen le-fel toporgó éhes emberekkel és kisgyermekes családokkal, hely nélkül. Az Abbázia újjátervezői — mint ahogyan ebből kiderül — „családtervezéssel” is foglal­koznak. Valószínűleg sokat számolgattak, s így jutottak a végeredményre: hány darab egy-, két-, három-, illetve négy­személyes bokszot alakítsanak ki... Ebből furcsa dolog szü­letett: aki csak teheti, s van merészsége hozzá, „társbérlet­ben” eszik, valamilyen idegen­hez betársulva. A gyerekes családok pedig — a kellemes­nek ígérkező vasárnapi ebéd közös élménye helyett — „al­kotóelemeikre” bomlanak fel, sajátos pantomimmel tudatják szeretteikkel, hogy mit rendel­tek, ízlik-e a falat, Pistike ne hagyja ott a húst és így to­vább ... Ó, szép Abbázia! Nem ilyennek képzeltek törzsvendég családjaid, amikor lesték, mi­kor nyitod ki újra kapuidat. Hiába vagy modern és szem­nek tetszetős, ha nem töltöd be igazi hivatásodat! S ráadásul még modern sem vagy eléggé, mert nem vették figyelembe tervezőid, hogy a ma ideálja a háromgyermekes család. Vagy azok — helyszűke miatt — ne is gondoljanak rád? Az együtt ebédelő nagyszülőkről nem is beszélve... {sojos) (-i) Rémálmok Félek, rettegek a gondolattól, hogy én is sorstárssá válok. Száz meg ezer boldogtalan, zi­lált idegzetű, rémképeket haj­szoló szülő sorstársává! Félek attól, hogy mint az űzött vad, üzletről üzletre kell kilincselnem. Egyszer fafuru­lyáért — mert a fém nem elég tiszta hangú és egyébként is, az könnyebben beszerezhető —, máskor kék pettyes labdá­ért, mert a tornatanár ehhez ragaszkodik, no meg narancs­­sárga csíkkal ellátott tornaru­háért, mert ugyebár az jobban mutat a piszkos, kopott torna­terem málladozó falai között, mint holmi fekete vagy sötét­kék dressz. Olyan egyébként is kapható, tehát hadd szaladgál­jon a kedves szülő, hiszen ráér! És persze ha egyik napról a másikra nem kap, sebaj, kap helyette a gyerek, intőt vagy egyest! És gyötör a félelem, hogy ár­tatlan gyermekem netán elvál­lalja: akadályversenyt vezet a kisebbeknek. Honnan szerez majd hajtogatható piros pa­pírt?! Mert mit tegyünk, ha pi­ros színben csak kemény kar­ton kapható? Félek, hogy — bár kulturált embernek tartom magamat —, egy szép napon, sorstársaim­mal együtt, nem tudok tovább uralkodni indulataimon és dü­hömben felvilágosítom a ked­ves és egyébként jóakaratú pe­dagógusokat: hogyan lehetne szülőket és gyermekeket egy­aránt megkímélni a sorozatos mérgelődésektől, kudarcoktól. Nekik tudniuk kellene, hogy ha szeptember elején összeír­ják „jogos”, különleges kíván­ságaikat, akkor a kereskede­lem különböző vevőszolgálatai készségesen rendelkezésükre álltak, és időben, és egyszerre beszerzik a narancssárga csí­kos tornaruhát és társait. Sőt, bizton állíthatom, hogy a szü­lők is boldogabban fizetik ki a kollektívan beszerzett holmik­ról benyújtott számlát, mint­hogy fejvesztve — és minden kézzelfogható eredmény nélkül — rohangáljanak! (charta)

Next