Magyar Ifjúság, 1978. január-április (22. évfolyam, 1-17. szám)
1978-03-17 / 11. szám
A motort, a két kereket szeretem... orgótárcsás motorok diktálják majd az iramot. Amikor 1971-ben 26 ponttal nyolcadik, 1972-ben 41 ponttal kilencedik, 1973-ban 30 ponttal ismét nyolcadik volt a világbajnoki értékelésben, gondolt arra, hogy pár év múlva házilag előállított motorral kell rajthoz állnia? 1973 óta csupán tavaly szerzett VB- pontot, akkor is mindössze négyet. Valóban megtorpantam. A gyári menőket egy egész „hadsereg” kíséri minden versenyre. Az egyik a motort tolja, a másik az iratokat intézi, a harmadik időt mér stb. A versenyzőnek csak az a dolga, hogy eddzen, a rajtnál felüljön a motorra és menjen. Én mindent egyedül csinálok. Mire a rajtra kerül a sor, fáradt vagyok, ami nem kifejezetten előny ... Mindig azt hallom, hogy a Drapál már megint utazik. De azt, hogy megérdemlem, senki nem mondja. 1975-ben az első versenyen buktam, s a bal vállam négyfelé tört. Egész idényben nem versenyeztem. Az év végén behívattak a szövetségbe és közölték velem: eredménytelen évet zártam, felülvizsgálják, hogy érdemes-e világbajnoki futamokon indulnom. Az összes támogatás, segítés az, hogy engednek versenyezni. — Lehetett volna gyári versenyző a Benelli cégnél. Miért hiúsultak meg a tervek? Minden mendemonda ellenére az igazolásom eldöntött tény volt Próbamotorozásra Olaszországba utaztam. Az utolsó versenyre három nap alatt készítettek részemre egy motort, amelylyel rajthoz is álltam. Sajnos féltávnál az élbolyból motorhiba miatt a verseny feladására kényszerültem. Másnap edzésen abszolút pályarekordot mentem, és az újságok is megelégedéssel, elismerésel írtak rólam. A szerződés helyett azonban egy értesítést kaptam, hogy a versenyosztályt feloszlatják, mert a gyár eladósodott és az új tulajdonos, De Tomaso autógyáros nem tart igényt a gyorsasági versenyzőkre. Az igen jó képességű szerelők a Morbidellihez szerződtek, én pedig motor nélkül maradtam. Ez már a múlt. Azóta eltelt néhány év, mégsem szaporította VB-futamgyőzelmeinek számát. Kedvét szegték a kudarcok? — Hatvan nemzetközi versenyt és négy VB-futamot nyertem edig. Nincs szégyenkeznivalóm. Amelyik versenyen végigmentem tavaly, mindig jobb időt értem el, mint addig bármikor. Semmit sem kapott a technikám. De én csak motorral tudok motorozni. Tervekkel szép szavakkal, ígéretekkel nem ... Már januárban lehet vásárolni új motorokat, de mire megkapom a pénzt — ha egyáltalán kitelik belőle egy új motor — március vége, április eleje van, s minden motor elkelt. Csupán alkatrészeket vehetek, ha kapok. És ez minden évben így van. Most sem tudom, mivel indulok az áprilisi versenyeken. Ha a saját építésű motor elkészül, nem lesz különösebb gond. Ha közbejön valami, akkor ... — Valóban érdekli a rallyversenyzés? — Nem fogok rallyzni. Kaptam ajánlatot, de visszautasítottam. Tisztelem az autósokat, de nem vállalom. A motort, a két kereket szeretem. A kanyarokat, az egyeneseket, a sebességet, a sikereket, a kudarcokat. A gyorsasági versenyzés szerelmese vagyok. És amíg nemzetközi versenyt tudok nyerni, addig a visszavonulásra sem gondolok. Tehát „bizonytalanságban” készült a nyári idényre. Vagy nem is készült? — Dehogynem. Éppúgy edzettem, mintha a világ két legjobb motorja állna a garázsban és várná, hogy lendüljön a zászló. Télen a motocrossozás segít a legtöbbet. Fizikai állóképességet ad, és csiszolja a technikát. De erőnléti edzéseket is végeztem tornateremben. Ez csak az egyik tartozéka a sikernek, és ezen nem fog múlni. A másik? A jó motor. Erre jelen pillanatban csak reményem van. De akárhogy alakulnak a dolgok, barátaimmal mindenképpen összedrótozunk egy motort. Zsirják Lajos és Mráz Ferenc személyében két kitűnő szakember bütyköli majd a masinát. Mit tart fontosabbnak, egy jó gyorsasági pályát vagy egy jó motort? Mindkettőt! Mert egyik nélkül sem lehet edzeni, versenyezni. Nálunk évek óta nincs pálya nem rendeznek versenyeket. Nyáron csak a versenyek előtti kötelező edzéseket tudom elvégezni mert ha kimegyek bármelyik országúta, annyit ér, mintha egy futó 30 méteres egyenes pályán készülne az 5000 méteres versenyre. — Fél a verseny előtt, egyáltalán van-e valami különleges taktikája? — Ha félnék, nem motoroznék már tizenhárom éve. Csak azért szurkolok a rajtnál, hogy hamar induljon a „masina”, mert a jó rajt nagyon fontos. De mihelyt motorra pattanok, ez a versenyláz elmúlik és csak a versennyel törődöm. Edzésen jól megfigyelem a pályát, az ellenfeleket. Ha versenyen valaki elmegy mellettem, azt kell a legrövidebb idő alatt felmérni, hogy érdemes-e vele menni. Mert vannak olyanok, akik két-három körre felrázzák magukat, aztán visszaesnek. Bár nem taktika, de egy ilyen versenyen, ahol százötven feletti sebességgel két keréken száguld az ember, nagyon fontos a depóból való irányítás. A gyári versenyzőt négyen „dirigálják” a depóból. Köridőt, előnyt, hátrányt, helyezést, számot írnak a hatalmas táblákra, amelyet minden körben bemutatnak a versenyzőnek. Mivel én csak egy szerelő társaságában utazom, mindebből kimaradok. — Hány VB-pontot szeretne idén gyűjteni? Minél többet... örök Ferenc — — T UL Zsebpá r Egy vasárnap délelőtti elevíziós közvetítés után lesújtó vélemény alakult ki sportdiplomáciánkról. Fabatkát sem ér — hangzott a minősítés, a nyilvánvalóan igazságtalan általánosítás. Vajon miért nem sikerült bebizonyítani, hogy időn túli góllal esett el a továbbjutástól a magyar kézilabdacsapat? Olaj volt a tűzre, hogy elfogulatlan (?) külföldi újságírók az időmérőt „jobb belátásra” bíró svéd Erik Erast egyértelműen elítélték. A találkozó tisztaságáért (?) felelős megbízott viszont válaszra sem méltatta a sajtót. Persze nem a kézilabdázók voltak az elsők, s bizonyára nem is az utolsók, akik lógó orral, „becsapottan” tértek haza világversenyekről. Előttük a Ferencváros szabadfogású birkózócsapatából csináltak pojácát a BEK- döntőben. A színfalak mögött, a mérlegelési jegyzőkönyvek kiállításánál furcsa dolgok történtek. Még korábban, a tavalyi kajak-kenu világbajnokságon Bakónak és Szabónak kellett tudomásul vennie, hogy a szabály nem mindig szabály. Vitathatatlan, hogy aranyat érdemeltek volna a hosszú távú párosban, s végül még annak is örülniük kellett, hogy ezüstöt kaptak. Nem sikerült bebizonyítani az igazukat. éved, aki ezek után úgy véli, hogy Magyarországot a sportpályák sajnálatraméltó, védtelen „őzikéjeként” tartják nyilván a nagyvilágban.ehát nekünk is akadnak — világosan fogalmazva — mesteri ügyvivőink, jól szolgáló kapcsolatokkal. Akik gondoskodnak arról, hogy a nemzeti színek képviselői ne érezzék magukat mostoha sorsúaknak, öttusázók, tornásznők, vízilabdázók, vívók és még sokan mások tanúskodhatnának — ám miért tennék? Hogy kisebbítsék a saját érdemeiket érdekes, de a sportdiplomáciáról általában a kudarcok kapcsán, s nem a sikerek után esik szó. Talán innen a nemzetközi sportéletben tevékenykedő tisztségviselők sértődöttsége, hogy a vereségek az esetek többségében az ő számlájukra kerülnek, a győzelmek pedig — bármi áron is születtek — természetesen a sportolókéra másra is panaszkodnak.gy sportdiplomatának, nemzeti és nemzetközi érdekek képviselőjének külföldön sohasem szabad szűkmarkúnak lennie. Reprezentálni ugyanis a határokon kívüli „kötelesség”. Amikor az OTSH-t még MTI-nek nevezték, a kapitalista országokba utazó nemzetközi tisztségviselő az útlevelével együtt 30 dolláros „biztonsági fedezetet” is felvehetett. Jól jött, hasznát látták, ha csak egy pohár ital kíséretében is sikerült a számukra fontos partnerrel szót váltatni, vagy ha váratlan helyzetbe kerülve, mélyen a pénztárcába kellett nyúlni. Ma a napidíjból elhívottként pedig kevéske zsebpénzből kell gazdálkodni, ami néha még arra sem elegendő, hogy a sport,diplomaták alkalomadtán viszonozzák vendéglátóik figyelmességét. Majdcsak kivágják magukat a fiúk mondogatják, akik itthon maradnak. Néha a napidíj mellé költségkiegészítést szavaznak meg, de nem túlságosan gyakran. A magas és alacsony rangú küldöttek kiadásaira biztosított keret ugyanis évek óta egy forinttal sem bővült. Miközben külföldön is többször rendezték (emelték) az árakat. Persze nem kell eltúlozni az anyagi feltételekkel kapcsolatos gondokat. Az esetek többségében ugyanis egy fillér sem szükséges a diplomáciai sikerhez. Negyvenhat nagy nemzetközi sportszervezetben köztük harminchat szakszövetségben — hetvenhét magyar foglal el jelentős és kevésbé jelentős pozíciót. Közülük hatvankilencen idegen nyelvet, illetve nyelveket beszélnek, nyolcan tolmács nélkül nem sokra mennek. "Nemrégiben a Testnevelési Főiskolán intenzív nyelvtanfolyamot indítottak, hogy a működő és a leendő nemzetközi tisztségviselők „többre vihessék”. A kurzus a részvevők folyamatos lemorzsolódása, az érdektelenség miatt félbeszakadt. Kézzel-lábbal pedig kevesen tudják kifejteni álláspontjukat, szakmai véleményüket. Ennél sokkal jobban hangzik, hogy a magyarokat külföldön általában szorgalmas, tevékeny, úgy is lehet mondani, „munkás” sportdiplomatáknak tartják, akik nélkül többe —