Magyar Ifjúság, 1978. szeptember-december (22. évfolyam, 35-52. szám)
1978-09-01 / 35. szám
Nem csak kenyéren él az ember Már megteltek a ládák, a barackfák ágai megszabadulva terhüktől, könnyedén libbennek a szélben. Országszerte befejeződött a diákmunka, bezártak az építőtáborok, így a tabdi is, a kunfehértói is, ahol legutóbb jártam. Tabdiban már csak egykét nap volt hátra az utolsó turnusból. Nem volt ritka a kétszáz százalékos teljesítés sem. Mégis, amikor néhány szóra megállítottam a fiatalokat, a munkavezető ránk szólt: — Itt dolgozni kell, nem lazsálni! Ekkor gondoltam először arra, hogy nem mindenütt értik: nemcsak a gazdaság hasznáért vannak ott a fiatalok. Az együttlétért is! Azért, hogy ne csak a munkával ismerkedjenek ebben a szervezeti formában, hanem a szabad idő kulturált eltöltésével is. Mert csak a tábori idő fele a munkáé, a többi a programoké, a szórakozásé. Bőséges választék, változó minőség A KISZ KB ezért külön szabadidő-felelősöket küldött, akik sorra járva a táborokat segítették, hogy a pihenőidő is hasznosan teljék. Eközben sok tapasztalatot gyűjtöttek. Ezek legtöbbje megegyezik a magaméval. Szerintük is azok az öntevékeny műsorok, előadások sikerültek, amit a táborlakók rendeztek. A központi, hivatalos programokról korántsem lehet ezt elmondani. Pedig a KISZ KB és az Állami Ifjúsági Bizottság munkatársai a harminckétféle előadástípust lelkiismeretesen, gondosan állították össze. A könnyűzene, az opera, a próza, a pantomim, a képzőművészet , mind helyet kapott benne és nem is akármilyen művészekkel, előadókkal, így hát nem rajtuk múlott, a magukét megtették. Arról sem tehettek például, hogy több táborban a műsor „titkos” okok miatt — nem érkeztek meg a színhelyre a művészek — mégis elmaradt. A táborvezetők csak vártak, reménykedtek. Sokszor a műsorokat a művészek hakninak tekintették, előfordult, hogy háromnégy órát is késtek, mondván: a fiatalok helyben vannak, várhatnak. Előfordult, hogy szállást követeltek vagy fitymálták a vacsorát a fellépő művészek, vagy éppen kissé ittas állapotban még szeszes italt is hoztak a táborba és a lányokat kínálgatták. A csepeli építőtáborban például egy hűvösebb napon fel sem akartak lépni a művészek a szabadban. Papírforma szerint nem is kötelesek plusz tizennyolc fok alatt nyitott területen játszani. Eddig rendben! Arra azonban nem gondoltak, hogy a gyerekek ugyanebben az időjárásban egész délelőtt a szabad ég alatt dolgoztak. Végül azért megtartották az előadást. De alelkesedésüket „jégre tették”. Több helyen a gyerekek megtapsolták volna a produkciókat, de nem volt idejük — a hivatásosok már messze jártak! Volt, hogy a műsor jó volt, mégsem érte el a teljes hatást, mert megmaradt a színpadi távolság. Kevesen gyűjtötték maguk köré a gyerekeket, kevesen beszélgettek velük. Pedig éppen ez a környezet kívánja és teszi lehetővé a közvetlen kapcsolatot, találkozást. A kabaréviccek olykor erőltetetten, elkopottan röpködtek. Már csak az önkéntelenül beállt nevetőizmok működtek. Nem fölösleges, és káros csupán a poén kedvéért a pedagógust karikírozni, olyan szituációkat teremteni, amelyek a valóságra nem jellemzőek? Aztán a műsorba épített olcsó reklámfogások... Ilyen kérdések például: „mi az, ami fizet, ha meghalsz?” A helyes válasz, bármennyire meglepő, nem más: az Állami Biztosító. Vagy még egy: „mi az, ami feldob?” Felesleges törni a fejünket: egy üveg Márka. Egyébként sok szép, tartalmas műsort is hallhattak a gyerekek. Ilyen volt a „magyar zene ezer éve” Pócsik Dezső citeraművész és Budai Ilona népdalénekesnő előadásában. Ők ott maradtak, beszélgettek a hallgatókkal. Erre biztosan emlékezni fognak esztendők múlva is. Szeretettel fogadták a táborban a veszprémi Petőfi Színház művészeit. Egy svéd antológiából, amolyan Karinthys jelleggel, Tanár úr kérem stílusban, dalbetétekkel szőve részleteket adtak elő. Az összeállításban nem csalódtak a nézők. Jó volt a Mimikri is, és ahogyan Kecskés András a pantomim alapelemeit, a zenét és a mozgást együtt érzékeltetve, magyarázva tanította hallgatóságát. A fiatal képzőművészekről sem szabad megfeledkeznünk, ők is tudásuk maximumát adták. A tanítás, a magyarázat elengedhetetlen a fiatalok közt. Kunfehértón kvadrofon bemutatót tartottak a rádiósok. Pontosabban Avenesian Alex rendező, aki szívügyének tekinti, hogy a fiatalokkal ezt az újfajta ínyencséget megismertesse, megszerettesse. Vállalta társadalmi munkában, azaz teljesen ingyen, hogy tolmácsolja a négy hangszórós hangjátékot. Nincs szüleien befogadó Körbekérdeztem a tábort. Mit tudnak a kvadrofónról? Többször mély hallgatás volt a válasz. A tájékozottabbak annyit mondtak: — A sztereó duplája. Hihetetlennek tűnt, de sokan a sztereó szót sem hallották. — Mire kell a két hangszóró? — Hangosabban lehet hallani a zenét. — És a négy hangszóróval? — Ott még hangosabban. — Ha más hang hallható az egyikből és más a másikból? — Az nem jó, mert kapkodnia kell az embernek a fejét ide-oda. Ezek után nagy érdeklődésre számítottam. A színpad előtt, ahol a rádiósok kipakolták „portékáikat” kevesen várakoztak. A táborvezető, Hoffmann Márta szabadkozott: — A közelben van egy tó, azzal én nem tudok konkurrálni. Mit volt mit tenni, elindultunk a fotóssal kéretlen agitátorként a tóhoz és aztán a közeli cukrászdába. — Gyertek, nagyon érdekes lesz a hangjátékműsor. Négy hangszóróból külön-külön érkezik hozzátok a hang. Olyan lesz, mintha a szereplők köztetek ülnének. Fél esztendeig, aprólékos munkával készültek a művészek, hogy hangszalagra vegyék Balzac Pajzán históriáit és a Pótmamát. Száznegyven táborlakóból negyven ki is ült kvadrofont hallgatni az udvarra. — De hol a többi? — keresem a táborvezetőn. — Sportdélután is van. — Nem lehetett volna másnapra tenni? — Eltévesztettük a műsor dátumát. — Amikor rájöttetek, miért nem tettétek át a sportdélutánt? — Nincs hová. Vége a táborozásnak, őszintén sajnáltam. Hiszen a gyerekek ebben a táborban is annyit panaszkodtak a műsorok gyenge színvonalára. Megérezték, hogy sokszor az előadások rutinszerűek voltak. Mármár a ripacskodás küszöbén járt némelyik. Most viszont helyre lehetett volna hozni valamit. Kállay Ferencet, Hűvösvölgyi Ildikót és Pécsi Ildikót valósággal testközelben éreztük a hangfalak mögül. Igazi művészi élményt kaptunk. S mégis a negyvenegynéhányból is sorra „megszöktek”, mert zavarosnak, érthetetlennek , tartották a hangjátékot. A megállapításuk jogos volt. El kellett volna mondani, mielőtt a szalag felkerült a magnóra, hogy mit hallanak majd. A Pótmama mondatfoszlányai, a befejezetlen gondolatok csak első hallásra értelmetlenek. Tulajdonképpen álom az egész. És az álom az sohasem összefüggő. Ezt adta vissza tökéletesen a kvadrofon hangjáték. Ha felkészítve hallgatják, bizonyára nagyobb lett volna az érdeklődés is. Egyébként Avenesian Alex rendező a hangjáték után készségesen beszélgetett a gyerekekkel. A szórakozás tanítható Végül is csak két hétig táborlakók a gyerekek. Pontosabban tizenkét napig: kevés ez a komoly művelődési hatás elérésére. De arra elég, hogy sok gazdag tapasztalattal, élménynyel térjenek haza. Persze hivatalosan nem várható, hogy a fizetett játékidőn túl ott is maradjanak a színészek, hogy egész lényükkel csak az építőtábori fellépésükre koncentráljanak. Talán több amatőrt kellene hívni az építőtáborokba. ők bizonyára kivétel nélkül, szívvel-lélekkel együtt éreznének a táborlakókkal. Mindenesetre szükséges a „szabadidő-tapasztalatokon” elgondolkodni. Egy nyáron nemcsak ötvenezer gyerek munkájáról van szó. Többükkel beszéltem, ha rajtuk múlna a műsor összeállítása, a táncra, a beatre szavaznának. Nem állítom, hogy az nem kell. Sőt! Ám ezeket egész éven át hallják a rádióban, televízióban. Ebben hiánypótlásra nincs szükségük. A gondolkodtató, az igazi művészet hiányzik az életükből! Ezért nagy a felelősségük a színészeknek, előadóművészeknek, énekeseknek. Előfordul, hogy a fiatal csak az építőtáborban találkozik velük. Mondjuk, tudjuk, mennyire érzékenyek. Azonnal észreveszik, ha becsapják őket. Féltve kellene vigyáznunk. Ne érezzenek, ne halljanak, lássanak manírt, képmutatást, ripacskodást. Igaz, léteznek külön-külön olvasótáborok, speciális nyári közművelődési programok. Az építőtáborosok szabad ideje mégis még mindig kimeríthetetlen lehetőségeket tartogat. Lukács Györgyi