Magyar Ifjúság, 1978. szeptember-december (22. évfolyam, 35-52. szám)

1978-09-01 / 35. szám

Nem csak kenyéren él az ember Már megteltek a ládák, a barackfák ágai megsza­badulva terhüktől, könnye­dén libbennek a szélben. Országszerte befejeződött a diákmunka, bezártak az építőtáborok, így a tabdi is, a kunfehértói is, ahol leg­utóbb jártam. Tabdiban már csak egy­két nap volt hátra az utol­só turnusból. Nem volt rit­ka a kétszáz százalékos teljesítés sem. Mégis, ami­kor néhány szóra megállí­tottam a fiatalokat, a mun­kavezető ránk szólt: — Itt dolgozni kell, nem lazsálni! Ekkor gondoltam először arra, hogy nem mindenütt értik: nemcsak a gazdaság hasznáért vannak ott a fia­talok. Az együttlétért is! Azért, hogy ne csak a mun­kával ismerkedjenek ebben a szervezeti formában, ha­nem a szabad idő kulturált eltöltésével is. Mert csak a tábori idő fele a munkáé, a többi a programoké, a szó­rakozásé. Bőséges választék, változó minőség A KISZ KB ezért külön szabadidő-felelősöket kül­dött, akik sorra járva a tá­borokat segítették, hogy a pihenőidő is hasznosan teljék. Eközben sok ta­pasztalatot gyűjtöttek. Ezek legtöbbje megegyezik a magaméval. Szerintük is azok az ön­tevékeny műsorok, előadá­sok sikerültek, amit a tá­borlakók rendeztek. A köz­ponti, hivatalos progra­mokról korántsem lehet ezt elmondani. Pedig a KISZ KB és az Állami If­júsági Bizottság munkatár­sai a harminckétféle elő­adástípust lelkiismeretesen, gondosan állították össze. A könnyűzene, az opera, a próza, a pantomim, a kép­zőművészet , mind helyet kapott benne és nem is akármilyen művészekkel, előadókkal, így hát nem rajtuk múlott, a magukét megtették. Arról sem te­hettek például, hogy több táborban a műsor „ti­t­kos” okok miatt — nem érkez­tek meg a színhelyre a művészek — mégis elma­radt. A táborvezetők csak vártak, reménykedtek. Sok­szor a műsorokat a művé­szek hakninak tekintették, előfordult, hogy három­négy órát is késtek, mond­ván: a fiatalok helyben vannak, várhatnak. Előfor­dult, hogy szállást követel­tek vagy fitymálták a va­csorát a fellépő művészek, vagy éppen kissé ittas ál­lapotban még szeszes italt is hoztak a táborba és a lá­nyokat kínálgatták. A csepeli építőtáborban például egy hűvösebb na­pon fel sem akartak lépni a művészek a szabadban. Papírforma szerint nem is kötelesek plusz tizennyolc fok alatt nyitott területen játszani. Eddig rendben! Ar­ra azonban nem gondoltak, hogy a gyerekek ugyaneb­ben az időjárásban egész délelőtt a szabad ég alatt dolgoztak. Végül azért meg­tartották az előadást. De a­­lelkesedésüket „jégre tet­ték”. Több helyen a gyerekek megtapsolták volna a pro­dukciókat, de nem volt ide­jük — a hivatásosok már messze jártak! Volt, hogy a műsor jó volt, mégsem ér­te el a teljes hatást, mert megmaradt a színpadi tá­volság. Kevesen gyűjtötték maguk köré a gyerekeket, kevesen beszélgettek ve­lük. Pedig éppen ez a kör­nyezet kívánja és teszi le­hetővé a közvetlen kapcso­latot, találkozást. A kaba­réviccek olykor erőltetet­­ten, elkopottan röpködtek. Már csak az önkéntelenül beállt nevetőizmok működ­tek. Nem fölösleges, és ká­ros csupán a poén kedvéért a pedagógust karikírozni, olyan szituációkat teremte­ni, amelyek a valóságra nem jellemzőek? Aztán a műsorba épített olcsó reklámfogások... Ilyen kérdések például: „mi az, ami fizet, ha meg­halsz?” A helyes válasz, bármennyire meglepő, nem más: az Állami Biztosító. Vagy még egy: „mi az, ami feldob?” Felesleges törni a fejünket: egy üveg Márka. Egyébként sok szép, tar­­talmas műsort is hallhat­tak a gyerekek. Ilyen volt a „magyar zene ezer éve” Pócsik Dezső citeraművész és Budai Ilona népdaléne­kesnő előadásában. Ők ott maradtak, beszélgettek a hallgatókkal. Erre biztosan emlékezni fognak eszten­dők múlva is. Szeretettel fogadták a táborban a veszprémi Petőfi Színház művészeit. Egy svéd anto­lógiából, amolyan Karin­­thys jelleggel, Tanár úr kérem stílusban, dalbeté­tekkel szőve részleteket ad­tak elő. Az összeállításban nem csalódtak a nézők. Jó volt a Mimikri is, és aho­gyan Kecskés András a pantomim alapelemeit, a zenét és a mozgást együtt érzékeltetve, magyarázva tanította hallgatóságát. A fiatal képzőművészekről sem szabad megfeledkez­nünk, ők is tudásuk maxi­mumát adták. A tanítás, a magyarázat elengedhetetlen a fiatalok közt. Kunfehértón kvadro­­fon bemutatót tartottak a rádiósok. Pontosabban Avenesian Alex rendező, aki szívügyének tekinti, hogy a fiatalokkal ezt az újfajta ínyencséget megis­mertesse, megszerettesse. Vállalta társadalmi mun­kában, azaz teljesen in­gyen, hogy tolmácsolja a négy hangszórós hangjáté­kot. Nincs szüleien befogadó Körbekérdeztem a tábort. Mit tudnak a kvadrofón­ról? Többször mély hall­gatás volt a válasz. A tájé­kozottabbak annyit mond­tak: — A sztereó duplája. Hihetetlennek tűnt, de sokan a sztereó szót sem hallották. — Mire kell a két hang­szóró? — Hangosabban lehet hallani a zenét. — És a négy hangszóró­val? — Ott még hangosabban. — Ha más hang hallha­tó az egyikből és más a másikból? — Az nem jó, mert kapkodnia kell az ember­nek a fejét ide-oda. Ezek után nagy érdek­lődésre számítottam. A színpad előtt, ahol a rádió­sok kipakolták „portékái­kat” kevesen várakoztak. A táborvezető, Hoff­mann Márta szabadkozott: — A közelben van egy tó, azzal én nem tudok konkurrálni. Mit volt mit tenni, elin­dultunk a fotóssal kéret­len agitátorként a tóhoz és aztán a közeli cukrászdá­ba. — Gyertek, nagyon ér­dekes lesz a hangjátékmű­­sor. Négy hangszóróból külön-külön érkezik hoz­zátok a hang. Olyan lesz, mintha a szereplők közte­tek ülnének. Fél eszten­deig, aprólékos munkával készültek a művészek, hogy hangszalagra vegyék Bal­zac Pajzán históriáit és a Pótmamát. Száznegyven táborlakó­ból negyven ki is ült kvadrofont hallgatni az udvarra. — De hol a többi? — keresem a táborvezetőn. — Sportdélután is van. — Nem lehetett volna más­napra tenni? — Eltévesztettük a mű­sor dátumát. — Amikor rájöttetek, miért nem tettétek át a sportdélutánt? — Nincs hová. Vége a táborozásnak, őszintén sajnáltam. Hi­szen a gyerekek ebben a táborban is annyit panasz­kodtak a műsorok gyenge színvonalára. Megérezték, hogy sokszor az előadások rutinszerűek voltak. Már­­már a ripacskodás küszö­bén járt némelyik. Most viszont helyre lehetett vol­na hozni valamit. Kállay Ferencet, Hűvösvölgyi Il­dikót és Pécsi Ildikót va­lósággal testközelben érez­tük a hangfalak mögül. Igazi művészi élményt kaptunk. S mégis a negyvenegyné­­hányból is sorra „megszök­tek”, mert zavarosnak, ért­hetetlennek , tartották a hangjátékot. A megállapí­tásuk jogos volt. El kellett volna mondani, mielőtt a szalag felkerült a magnóra, hogy mit hallanak majd. A Pótmama mondatfoszlá­nyai, a befejezetlen gondo­latok csak első hallásra értelmetlenek. Tulajdon­képpen álom az egész. És az álom az sohasem össze­függő. Ezt adta vissza tö­kéletesen a kvadrofon hangjáték. Ha felkészítve hallgatják, bizonyára na­gyobb lett volna az érdek­lődés is. Egyébként Ave­nesian Alex rendező a hangjáték után készsége­sen beszélgetett a gyere­kekkel. A szórakozás tanítható Végül is csak két hétig táborlakók a gyerekek. Pontosabban tizenkét na­pig: kevés ez a komoly művelődési hatás elérésére. De arra elég, hogy sok gaz­dag tapasztalattal, élmény­nyel térjenek haza. Persze hivatalosan nem várható, hogy a fizetett já­tékidőn túl ott is maradja­nak a színészek, hogy egész lényükkel csak az építőtá­bori fellépésükre koncent­ráljanak. Talán több ama­tőrt kellene hívni az építő­táborokba. ők bizonyára kivétel nélkül, szívvel-lé­­lekkel együtt éreznének a táborlakókkal. Mindenesetre szükséges a „szabadidő-tapasztalato­kon” elgondolkodni. Egy nyáron nemcsak ötvenezer gyerek munkájáról van szó. Többükkel beszéltem, ha rajtuk múlna a műsor összeállítása, a táncra, a beatre szavaznának. Nem állítom, hogy az nem kell. Sőt! Ám ezeket egész éven át hallják a rádióban, tele­vízióban. Ebben hiánypót­lásra nincs szükségük. A gondolkodtató, az igazi mű­vészet hiányzik az életük­ből! Ezért nagy a felelős­ségük a színészeknek, elő­adóművészeknek, énekesek­nek. Előfordul, hogy a fia­tal csak az építőtáborban találkozik velük. Mondjuk, tudjuk, mennyire érzéke­nyek. Azonnal észreveszik, ha becsapják őket. Féltve kellene vigyáznunk. Ne érezzenek, ne halljanak, lássanak m­anírt, képmuta­tást, ripacskodást. Igaz, léteznek külön-kü­lön olvasótáborok, speciá­lis nyári közművelődési programok. Az építőtábo­­rosok szabad ideje mégis még mindig kimeríthetetlen lehetőségeket tartogat. Lukács Györgyi

Next