Magyar Ifjúság, 1978. szeptember-december (22. évfolyam, 35-52. szám)
1978-09-01 / 35. szám
Kéregetők Laci célratörő egyéniség. Most is — a világ legtermészetesebb dolgaként — negédes szavakat dobál. Dicsér, felmagasztal, megkoronáz. A hatás tökéletes. Már láthatóan nyert ügye van. De ő óvatos. Még nem csap le. Csak köröz. Bebiztosít. Játékosan terelgeti, irányítja a beszélgetést, azután csak ennyit mond: — Van egy ötvenesed? Lehet egy ilyen kérésre nemet mondani? ötvenes? Ugyan, nem összeg. Jobb körökben számon tartani sem illik. Laci ezt tudja jól, erre alapoz. Különben eszébe jutna, hogy a múltkori húszasomat sem adta meg. De ki is emlékezik már erre? Tehát matatok a zsebben. Furcsa mód én vagyok ideges. Mindenféle haszontalan holmi akad az ujjaim közé, végre némi pénz is. Megkönnyebbülve átnyújtom. — Tudod, kicsit lerobbantam. Valahogy elszaladt velem a ló — mondja némi bűntudattal, és villámgyors mozdulattal a zsebébe gyűri a pénzt. Célba érve, digitális órájára, pillant, a jelzett időtől megijedve bozontos fejéhez kap. Tökéletesen alakít. — Ne haragudj, de szörnyen ostoba vagyok. Várnak rám. Már csaknem egy órája... Rohanok. És valóban rohan. Zakóját menetközben kapja magára, önmagából már csak a nyirkos tenyér szorítását hagyta rám, no meg a számlát. Kis összeg. A lidércnyomástól megszabadulva szinte boldogan fizetek. Csak az bánt, hogy ez a fajta „kéregetés” fertőző divat. Vajon meddig? Cseh János Telefonosdi pesti módra Ötödszörre csöng már ki a gyors egymásutánban — egy magánlakásban a készülék. A háziipari boltot keresik, de valami veszett elszántsággal. Vége a türelmemnek. — (Halló? B-nét keresem!) — Elment. — (Akkor az Adorján kartársat kérném.) — Ő sincs itt. — (Elnézést, de kivel beszélek?) — Az üzletvezetővel. — (Én azt hittem, hogy az Adorján elvtárs ...) — Leváltották. — (Ne mondja!) — De mondom. — (Hogy mik vannak?!) — Ugyan, maga még itt tart? Jó napot! ... És különben is vegye tudomásul: unom már ezt a packázást, hogy az én felcicomázott, tanácsi, gázfűtéses, 6X4 méteres szobácskámban — ahol még az állólámpának sem találok helyet is- keresik az OKISZ-t, a Vörös Hajnal Cipész Szövetkezetet, a TEMAFORG-ot, a Béke szállót, Hófehérkét és a hét törpét, na és a postát, a postát, a postát... kb. Svájci módszer Nem volt senki a metró egyik Deák téri ellenőrző fülkéjében. Vállat vontam és keresztülmentem az átjárón. Már vagy tízlépésnyire járhattam, amikor rám reccsent egy hang: — Mutassa csak a bérletét! Elővettem. — Miért nem mutatta fel az előbb? — kérdezte megenyhülve. — Kinek? Nem volt senki a bódéban. — Akkor is! — jött a határozott válasz. Vállat vontam, továbbmentem és közben arra gondoltam, ilyen alapon nyugodtan felújíthatnák a Svájcban évszázadokkal ezelőtt bevezetett, és Tell Vilmos által „helytelenített” módszert: magas póznára — a hivatali hatalmat jelképező — kalpagott.. — — Lórifári! A gyalogátkelőhely előtt a szokásos türelmetlenséggel várakoznak az emberek. Jármű nem jön — nem is jöhet, mert arra már tilosat jelez! — mégsem ad zöldet. Néhányan — fiatalok, idősek egyaránt — átmennek. Negyven év körüli nő várakozik két tizenéves gyerekével. Türelmetlenül. Jobbra-balra tekergeti a nyakát, majd hirtelen gondol egyet és indulni akar... — De mama! Még a piros ég! — kezdi az egyik lánya. — Na és! Nem látod, hogy semmi nem jön? — Mami, a tanító néni nekünk azt mondta, hogy ... — Lárifári! Ne feleseljetek! Engem nem érdekel a tanító néni! — Elindulnak ... Egy teljesen szabályosan kanyarodó taxinak hirtelen kell fékeznie, alig bír megállni... — Ilyen hülye sofőrt! A frászt hozza az emberre. Hogy adnak jogosítványt az ilyennek?! — kiabálja dühösen az asszony. A túloldali járdára érve két csattanós pofont utal ki lányának, aki azt kezdte mondani: — Mami, nincs igazad, mert... - sz - hargitai - gy - Magyar Felvilágosítás Központi felvilágosítás utazási ügyekben: 227-860, 429- 150. Található a budapesti közületi telefonkönyv 193. oldalán, továbbá a 197. lapok négyszer szerepel a két telefonszám. Rájöttem, hogy a MÁV, mint főhatóság, ily módon (rendszabályozza) foganatosítja, az óhatatlanul előforduló (minden szabályzatot áthágó), mi több, rendszerezett túlzsúfoltság ( tömegnyomor) felszámolásában mutatkozó kezdeti-kezdetleges nehézségek elhárításának irányelveit. Reggel óta babrálok a telefonnal. Görcsbe meredt mutatóujjal tárcsázom hol az egyik, hol a másik fedőszámot. Foglalt. Örökké foglalt, mintha csak ezért lenne. öt oldalon keresztül hirdeti a MÁV telefondzsungelének listáját. Még a Zenekari Főnökségnek is 3 (azaz három) vonala van. Az információnak, amit tucatjával hívnának, csak kettő. Persze így logikus. Úgyis foglalt, minek még egy pár! (Tudom, az lesz a válasz, hogy a két számhoz jóval több vonal és készülék tartozik. De ha mindig mind foglaltak ... ?) öreg este lett. S különben is, a türelem csodát terem, meg miegymás. — Halló? Halló? — MÁV tudakozó! — Maguk még élnek? Az isten szerelmére, ne tegye le! Mondja gyorsan, mikor megy vonat... tudja, csi-huhuhu, csi-huhuhu... — Most ment el az utolsó. Talán holnap reggel... (kurcz) Nesze neki kerékpár A téma az utcán — no mit csinál? — ezúttal gurul. Egészen pontosan: tolják. A Corvin Áruház előtt egy szemmel láthatóan boldog fiatalember tolja. A téma pedig egy kerékpár. S ha azt mondjuk, hogy állapota „simlis”, akkor végtelen jóindulatunknak engedtünk szabad teret. A gumik laposak, a pedál befelé áll, a váz sáros, a kormány viszont olajos. Mindennek látszik, csak egy vadonatúj kerékpárnak nem. Amelyért a boldog (!) tulajdonos több, mint 1500 forintot kifizetett. Nincs a biciklivel semmi baj sem. Csak elfelejtették kicsomagolni. Majd a vevő. Az ezerötszázáért. A dolog továbbfejleszthető. Adják ezentúl kosárban összeszereletlenül. Majd a vevő. Esetleg még többért. Nesze neki kerékpár. hu