Magyar Ifjúság, 1978. szeptember-december (22. évfolyam, 35-52. szám)

1978-09-22 / 38. szám

A sátrat már felver­ték. Az udvaron, az erősítők szomszédsá­gában. Tulajdonosai jelképnek szánták. Ha az épület hasz­nálhatatlanná is vált, azért a klubélet nem halt meg Sárbogár­­don. A kemény idők ellenére is összetartanak vagy félszázan a Komarov ifjúsági­ klubban. Most éppen „jubileumot” tartanak. Otthonuk részleges bezárásának második évfordulóját. Gombakabát nélkül 1974 őszén Hódmezővásárhe­lyen, a második országos mód­szervásáron mindenkinek feltűnt a sárbogárdi Komarov ifjúsági klub szereplése. Mai szemmel visszatekintve nem csináltak semmi különöset, mindössze min­dennapi életükből mutattak be szemelvényeket. Vitáztak, játszot­tak, színt és pezsgést vittek a ta­lálkozóba. Már akkor kiderült, hogy a sárbogárdi fiatalok életé­hez ugyanúgy hozzátartozik a klub, mint a kabáthoz a gomb. A gomb most is megvan. Csupán a kabát ment tönkre. Idő előtt. Jelenlegi épületük két részből áll. A bővítést — itt kapott he­lyet a klubkönyvtár — 1972-ben készítette el a nagyközségi költ­ségvetési üzem. Egy évre rá kide­rült — műszaki átadás azóta sem történt meg! —, hogy egyetlen tégla tartotta a pillért. Az új szárny össze akart roskadni. Az ijedtségen túl nem történt baj, a betonköpeny-erősítés megmentet­te a házat, 1976-ig. Ekkor a fa­lak kezdtek el repedezni. A könyvtárt életveszélyessé nyilvá­nították. A könyveket átköltöz­tették a klubrészbe, amit évek­kel előtte a fiatalok társadalmi munkában tataroztak. A falak fa­burkolatot kaptak, új parkettát raktak le. A „jóból” azonban ennyi sem volt elég. Közben tönkrement a klub tetőzete. A kisterem több­ször beázott. Szájról szájra ter­jedt a keserű humor. Sárbogár­­don csak esernyő alatt lehet klubéletet élni. Tavasszal a ta­nács megszavazott 312 ezer fo­rintot. Július 3-án a javítók fel­vonultak. Leszedték a tetőt. Csak éppen előre nem számítottak. Míg gyülekeztek a sötét fellegek, nyolcan szaladtak össze. A végén már felhőszakadásban pakolták a könyveket műanyag borító alá. Azóta is így őrzik az állományt. Mondják, a nagyteremben, a kis­teremben és az előtérben bokáig állt a víz. A kábelek beáztak, az áramot kikapcsolták. A két évvel ezelőtti részleges bezárás után egészében is használhatatlanná vált az épület. A vásárhelyi módszervásár em­lékét ma egy tabló őrzi. Fejjel lefelé állítva, a rothadó parkett mellett. Az egyik falon plakát árválkodik. Itt tartották a Játék­mester kerestetik vetélkedő má­sodik országos középdöntőjét — 1976 januárjában. Azóta keve­sebbet hallottunk róluk. Pedig dolgoznak. Ugyanolyan elszánt­sággal és lelkesedéssel, mint évekkel ezelőtt. — A történtek ellenére jó nya­runk volt — mondják. — Nem csináltunk különösebbet: fociz­tunk, zenét hallgattunk, beszél­gettünk, játszottunk. A mi mun­kánk akadt, elvégeztük. Mindezt már a szomszédban, az ideiglene­sen megkapott épületben. A nyá­ron sem tudtunk szünnapot tarta­ni. .Érződött, hogy együtt van a társaság. A 16-17 évesekből be­érett egy új csapat. Vízzel együtt a gyereket? Azért az újak is sóvárogva em­lítik a múltat. Még általános is­kolásként látták-tapasztalták Sár­­szentmiklós „kulturális nagyüze­mét”. (Sárszentmiklós Sárbogárd második kerülete — A szerk.) Délelőttönként óvodásokkal kezd­ték a napot. Délutánonként itt működött a gyermekklub, próbált a báb- és néptáncszakkör. De otthona volt a könyvtár az úttö­rő és Ifjú Gárda fúvószenekarnak is. Fél ötkor kezdődött a nyolca­dikosok klubja — a kölcsönzés mellett, aztán a szabás-varrás tanfolyam résztvevői jöttek. Nyolctól a „nagyoké” volt a ház, klubesteket, KISZ-gyűléseket, po­litikai oktatást tartottak. Az utóbbi két évben hetente tízszer pakolták át a könyveket, hogy legyen hely mindenre. — Hét év alatt elértük, hogy az olvasói létszám elérte az öt­százat — mondja Varga Lászlóné könyvtárvezető. — Most két hó­napja nincs kölcsönzés, az iskolai évet nem tudjuk elindítani. Tel­jesen reménytelen a helyzetünk. Pedig közben gyarapodtunk is: az idén az Országos Közművelő­dési Tanács jóvoltából százezer forintért különböző berendezése­ket vásároltunk. Köztük híradástechnikai eszkö­zöket. Az erősítőt, amelyből az udvaron a zene szól. Az áramot légvezetéken hozzák át a párt­házból.­­ Tavaly a régebbiek közül többen elmentek. Pontosan azok, akik nagyon sokat tettek a há­zért. Belefásultak a lehetetlen helyzetbe. Az utóbbi hat eszten­dőben hatszázezer forintot költöt­tek erre az épületre. Tessék, ez lett belőle. Pedig a mi viszo­nyaink között ez kacsalábon for­gó várnak számított. Most tovább romlik az állapota. Az egészben az a legbosszantóbb, hogy mindez kellő körültekintéssel megelőzhe­tő lett volna. A másik: igaz, hogy az ősszel megerősítik az alapo­kat, de senki sem tudja, mikor lesz kész az épület, így aztán nem lehet tervezni. Hogyan ma­gyarázzam meg a nyugdíjasok­nak, hogy legyenek türelemmel? Zavarjuk el a háztól azokat az üzemeket, amelyek nálunk tar­tották a szakmai tanfolyamaikat? Szomorú, hogy a vízzel együtt ki­öntjük a gyereket is, tönkretesz­­szük hét év munkáját. Egy sima, egy fordított . Akik látták, hogy kínlódunk, azt ajánlották, menjünk el innen — említi a könyvtárvezető. — Szánalomból mondták, mert is­merik, régebben milyen élet folyt itt? — De a jelenlegi helyzet nem­ Vargáék magánügye — folytat­ja a klubvezető férj. — Ez a klubkönyvtár az életünk része, nem pedig mozgalom, ami ha zöld lámpát kap, akkor elindul. Túlságosan egyszerű lenne, hogy felkerekedjünk. Mi már itt érez­zük jól magunkat, a gyerekek, a barátok körében. A községben 1975-ben alakítot­ták meg a területi KISZ-alap­­szervezetet. Mindenekelőtt azért, mert az ötvenhat fős tagságból szinte kivétel nélkül mindenki el­járt az ifjúsági klubba. Az elő­adások, vitakörök mellett a já­tékestek, találkozók más klubok tagjaival jó kedvcsinálónak bizo­nyultak. Lepsényi Sándor KISZ-titkár szerint ma még együtt vannak. De a fordítottja is várható, ha hosszabb távon nem oldják meg gondjaikat. Szabó Rózsa azon töpreng, hogy itt csúnyán elron­tottak valamit. •­­ A klubkönyvtár tetszhalála mindenkit érint a községben. Az óvodásoktól a nyugdíjasokig. Hát ezt érdemli az a klub, ahová or­szágszerte jöttek a látogatók? A kiváló címünk talán nem jelent semmit? Jószerivel visszafogják indula­taikat. A mostani találkozó a sá­­rosdiakkal, a perkátaiakkal, a fe­hérváriakkal, a sárhalmiakkal viszonylag enyhíti a fájdalmakat. A sötétséget viszont nem, amibe a klubkönyvtár került. — Az első napokban furcsa volt ez az állapot — közli Horváth István, a technikai mindenes. — Most már megszoktuk. Míg jó az idő, miénk az udvar, aztán beszo­rulunk egy harmadrésznyi terü­letre. Ez a ki tudja hányadszori új­rakezdés borzolja fel az idegeket. — Akkor kell megint elölről kezdeni mindent, amikor tovább kellene lépnünk — mondja Var­ga László. — Időpont nincs, pe­dig tervünk van már évekre. A klubtagok tudják, mit és hogyan kell csinálni. De így? Papírlapot tesznek az asztalra. Rajta nagybetűkkel egy TIT-elő­­adás címe: A 2000. év felé. Sze­mükben kimondatlan kérdőjelek villognak: a rogyadozó falak ár­nyékában csakugyan ennyire mel­lékes az ő jelenük? S mert hely­zetüket csak tudomásul veszik és hiányzik a biztató szó, aligha té­vednek: ezúttal — kivételesen — elmarad a betervezett előadás. M. Zs.

Next