Magyar Ifjúság, 1978. szeptember-december (22. évfolyam, 35-52. szám)

1978-09-22 / 38. szám

Mi lesz a Játékszínien? Egy új színház tervei és gondjai A Játékszín igazgatói iro­dájában Bicskei Gábor­ra! beszélgetünk, akit ez év márciusában neveztek ki, hogy megszervezze és majd továbbvigye ennek a rendhagyó, új színház­nak az életét. Az iroda alig nagyobb, mint egy pénztárfülke. A színház homlokzatáról már lekerült a Kamara Varieté felírás. Szeptem­berben felkerül helyére az új, reméljük véglege­sen. Az épületben belső átalakítások folynak, la­katosok, villanyszerelők dolgoznak; az irodában folyton cseng a telefon, a munkatársak tízper­cenként kérnek elnézést a zavarásért — készül az új évad, készül egy új színház. Kérdés: Az első kérdésem rólad szól. Csaknem húsz éven át voltál népművelő. Miért hagytad ott a jól fel­épített egzisztenciádat? Válasz: Vagyis a hivatáso­mat. így gondolod? Féltem, hogy behálóz, megfojt a ru­tin. Abból a majdnem húsz, pontosan tizennyolc évből né­gyet egy járási művelődési házban, négyet megyei ta­nácsnál, az utóbbi tízet pe­dig a Népművelési Intézetben töltöttem az amatőr színját­szó-mozgalom szakirányításá­ban. A mozgalom a csúcsidő- szakát a hetvenes évek elején érte el: gyönyörű, izgalmas, konfliktusokkal és újítási le­hetőségekkel teli időszak volt. Valamennyien tele voltunk öt­letekkel, vágyakkal — és öt­leteinket, vágyainkat többnyi­re meg is tudtuk valósítani. Aztán új korszak jött - s egy új korszakhoz új irányítók kel­lenek. K: Tehát magaddal ha- sonlottál meg vagy az ama­tőrszínjátszással? V: Csak magammal, és csak abban a beosztásom­ban. Ma is vezetek amatőr­együttest; ha hívnak, tanítok, zsűrizek, vélemény mondok. A népművelés, a közművelő­dés az életem része volt és az is marad. Ha rajtam áll, a Játékszín is a közművelődés bázisa lesz, s nemcsak abban az értelemben, hogy minden színház eleve közművelődési intézmény is. K: Ha már úgy érezted, hogy mindenképpen változtat­nod kell, miért éppen a szín­házat választottad? V: Furcsa kérdés. Ki az, aki ma Magyarországon bemehet a minisztériumba s megkérhe­ti az illetékeseket, hogy te­gyék meg őt egy színház ve­zetőjévé. Különösen, ha ad­digi életében még egy per­cig sem volt alkalmazásban hivatásos színháznál. Valami­lyen ok miatt idehívtak. Talán azért, mert a Játékszín sza­bálytalan színház — hivatásos művészekkel dolgozik, de nincs önálló társulata, ennyi­ben egy művelődési házhoz hasonlít; de csak színházi előadásokat tartanak a falai között, ennyiben viszont tény­legesen színház. K: Általában milyennek képzeled el a színházat? V: Mainak. Az ideális szín­ház még annyi késést sem en­gedhet meg magának a ko­rához képest, amennyit egy film vagy egy tévéjáték. Ez persze nem azonos az újság­hírszerű aktualizálással. A színház — akármilyen műfaj­ban — csak akkor lehet ver­senyképes a kulturális szféra felgyorsult rohanásában, ha mindig a kor leglényegesebb problémáiról beszél. Ha min­dig rámutat a ma emberének — ledönthető — korlátáira, és elszalasztott, észre nem vett életlehetőségeire. Ha a mű­vész úgy akar szembenézni a közönséggel, hogy ' közben szembe mer nézni önmagá­val. Ha a színház alkotóiban tudatosul, hogy milyen társa­dalomban élnek, s hogy ben­ne élnek egy társadalomban. S ebben van dolguk. Ezen belül aztán teljesen mind­egy, hogy a színház nyelve dokumentarista-e vagy szim­bolista, hogy komédiázik-e, vagy torokszorító hangon be­szél, hogy naturális elemek­kel rakja-e tele szokványos színpadát, vagy maga köré ülteti a nézőket. K: Ilyen színházat fogsz csinálni? V: Ilyenben szeretnék dol­gozni. K: Mit hoztál ehhez ma­gaddal az „előző életedből”? V: Amit az előbb — mint hitvallásfélét - elmondtam, azt az amatőrszínjátszásból hoztam. K: És szakmailag? V: Egy kis falu művelődési házának igazgatója mondta egyszer önirónikusan: a nép­művelő olyan, mint a kombi- náltfogó. Semmire sem jó, de mindenre lehet használni. Tanultam esztétikát, drama­turgiát, szociológiát, pszicho­lógiát, könyvtártant és rende­zéselméletet, elektrotechnikát és filozófiát, színháztörténetet és vezetéselméletet, vizsgáz­tam szcenikából és állam- igazgatásból. De nem vagyok polihisztor, inkább én is egy „kombináltfogó” szerepét töl­töm be. K: Kikkel fogsz együtt dol­gozni? V; Specialistákkal. Szak­emberekkel. Művészekkel. A közönséggel. K: És közülük? V: Akikben van fantázia. A napokban beszélgettem egyik vidéki színházunk fő­rendezőjével. Azt kérdezte: „Jó-e, ha a Játékszínben ren­dezek? Jó-e nektek? Most nem vagyok divatban." K: És mit feleltél erre? V: Lehet, hogy most meg­buktatsz szociológiából, de úgy emlékszem, Georg Sim­mel valami olyasmit mondott, hogy a divat a gyávák me­nedéke. És a középszerűeké. Ámbár lehet, hogy nem ő mondta és nem így. A magam részéről sohasem követtem a divatot. A művészetben pedig szó sem lehet róla. Egy ren­dező a színpadon vagy mond valamit, vagy nem, s vagy jól és hatásosan mondja, vagy nem. K: A Játékszín a volt Ka­mara Varieté helyén indul. Nem jelent-e az egészen másféle profilú múlt teherté­telt? V: A Kamara Varieté hős­korában a színház szomszéd­jában működött az llkovics nevű közismert késdobáló. Nemrégiben bontották le a Nyugati mellett azt a házat, amely kizárólag éjszakai mű­szakban dolgozó hölgyeket foglalkozatott annak idején. Most metróállomás épül itt, felüljáró, átalakítják a pálya­udvart. Mindezzel semmikép­pen sem akarom azt monda­ni, hogy a régi környezet csak varietét érdemelt. A varieté egyrészt fontos társa­dalmi szükségletet elégített ki, másrészt olyan művészek is dolgoztak itt, mint Tolnay Klári, Sennyei Vera, Salamon Béla, Darvas Szilárd, Békés Itala, Kiss Manyi, Psota Irén és még igen sokan mások. Jelezni mindössze azt kívá­nom, hogy a múlttal sokszor nemcsak lehet, hanem kell is szakítani, másrészt: igaz, hogy egy színház profilját, stílusát befolyásolja, - gyakran eldönti a környezet, amely­ben működik, de — szeren­csénkre — ez a környezet is változik. K: Hogyan működik a Já­tékszín? Szabálytalanságában mi lesz a szabályozó erő? V: A pályázati rendszer. Mondok egy példát. Garas Dezső évek óta szeretné el­játszani Csurka István Defi­citjének főszerepét. Erre kü­lönböző okok miatt eddig nem volt lehetősége. A szín­ház megindulásakor benyúj­totta pályázatát, kialakította a színészgárdát, megegyezett Paál István rendezővel, s mi­vel a minisztérium a pályáza­tát elfogadta, a továbbiak­ban ezt a produkciót úgy ke­zeljük, mint a színház saját­ját. A pályázati rendszeren némi módosítást kell majd végezni, de a lényeg megma­rad : adott művészi cél érde­kében létrejött szabad társu­lásoknak ad otthont a szín­ház, a maga felszereltségé­vel és állandó személyzeté­vel. K: Hány ilyen produkcióra lehet számítani? V: Évente ötre-hatra. Erre az évadra tervezünk egy Ka­rinthy Ferenc-, egy Albee-, két-két Boldizsár Miklós- és H. Barta Lajos-egyfelvoná- sost, Németh László Sámson­ját és Szerb Györgynek egy musicaljét, az említett Defi­citen kívül. Az egyeztetési ne­hézségek miatt természetesen lehetnek változások. K: És mi lesz még? V: Súlyában ennek megfe­lel, számában pedig meg is haladja a saját bemutatók körét a nem itt, vagy csak részben itt elkészült előadá­soké. Ebben a következőkre gondolok: a nem színházak­ban létrejött, vagy csak egy idényre (például valamelyik szabadtéri színház program­jára) készültekre, a legjobb amatőr együttesek bemutatói­ra, a pantomimtársulatokra és a határokon túli magyar együttesekre. így kerül hoz­zánk Kozák András Hamlet- je, amelyet a Kaláka együt­tessel visz színre: a Dunaúj­városi Bemutató Színpad két darabja: Czakó Gábor Disz­nójátéka és Moliére Gömböc ura, a Bartók Színház stúdió­előadásában ördögh Szil­veszter regényének adaptá­ciója, a Koponyák hegye, vagy a siófoki nyári prog­ramból Capek egyfelvonáso- sa, a Végzetes szerelem já­téka. K: Tehát végül is nem drá­ma-, hanem szinjáték-keres- kedelemmel foglalkozol? V: Igen és menedzselés­sel. A Koponyák hegyén pél­dául szükségszerű átdolgozá­sokat kellett kérnem. Vagy: Ruszt Józseffel, a Capek-mű rendezőjével, megállapodtunk abban, hogy a kész darab mellé már itt rendezi meg Lorca csodálatos „erotikus hallelujáját”, a Don Perlimp­lint. A két mű érzelmileg, gondolatilag és stílusában ki­tűnően egészíti ki egymást. K: Van-e időd arra, hogy a konkrét és közeli szervezés mellett foglalkozz a távolab­bi jövővel is? V: Nagyon későn, március elsején kerültem ide, egy tel­jesen új, októberben nyitó színház kialakítása minden percemet lekötötte eddig. A jövővel csak gondolatban játszadozom. A színház nyi­tottsága mellett azt szeret­ném, ha - mint említettem - jobban rezonálna a ma em­berének problémáira. Jobban és hatásosabban. A hatás növelését úgy gondolom el, hogy trilógiákat hoznánk lét­re. Mit értek ezen? Olyan há­rom-három művet propagál­nánk egyszerre, azonos kö­rökben, amelyeknek gondo­lata, „üzenete" felerősíti egy­más hatását. Nem ugyanar­ról a témáról szólnának a darabok - az elviselhetetlen lenne —, hanem ugyanannak az emberi, társadalmi maga­tartásformának mutatnák fel többféle oldalát, konfliktus­helyzetét. Az ötlet mindössze két és fél ezer éves, s ha ak­kor, ott, Athénban bevált, egyszer kipróbálhatjuk mi is. Aztán: jó lenne itt startpá­lyát biztosítani a fiatal drá­maíróknak. Közülük Czakó Gábor, Boldizsár Miklós és ördögh Szilveszter már jelen van, ezt a kört kell majd to­vább bővíteni. A dolgok ter­mészetéből következik, hogy ehhez erős dramaturgiai tes­tület szükséges. A fiatal írók jelenléte adta azt az ötletet, hogy megállapodjunk vala­melyik kiadóval egy Játékszín­antológia megindításában. Ebben a nálunk bemutatott drámák közlése mellett azok előadásairól vallanának a rendezők, a színészek, a kri­tikusok, esetleg a közönség is. A fiatal drámaírók mellett - eddigi tapasztalataim szerint- elsősorban a negyvenéve­sek és a fiatal, szinte kezdő rendezők sorakoznak a Játék­szín mellé. Ha már ez így van, akkor úgy érzem, hogy- az általános nyitottságon túl — elsősorban a fiatalok, a fiatal munkás- és értelmisé­gi generáció meg az egyete­misták felé kell fordulnunk. Ha ez valóban így alakul ki- ki merne ma még biztosat mondani? —, akkor azokat a színházművészeti vagy képző- művészeti kamarakiállításo­kat, amelyeket tervezünk, s azokat a vitákat, baráti ta­lálkozókat, amelyeket egy- egy előadás után tartani kí­vánunk, szintén erre a réteg­re kell építenünk. Profiljának kibővítését — a maga terü­letén — megkezdte a szomszé­dunkban működő Szikra Mo­zi, már gondolkozunk azon, hogy mit és hogyan tudnánk csinálni együtt. K: Nem félsz, hogy ez a sokrétű vállalkozás esetleg megbukik valamin? V: Mindennap hallom ezt a kérdést. De: ha merjük vállalni azt, hogy egy-egy merészebb előadásunk meg­bukhat, akkor az egész szín­házat távol tarthatjuk a bu­kás lehetőségétől. K: Mikor, mivel nyit a szín­ház? V: Október negyedikén Kozák András és a Kaláka együttes Hamletiével. A színház címe: Lenin körút 106.- ig -

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék