Magyar Ifjúság, 1978. szeptember-december (22. évfolyam, 35-52. szám)
1978-09-22 / 38. szám
Mi lesz a Játékszínben? Egy új színház tervei és gondjai A Játékszín igazgatói irodájában Bicskei Gáborral beszélgetünk, akit ez év márciusában neveztek ki, hogy megszervezze és majd továbbvigye ennek a rendhagyó, új színháznak az életét. Az iroda alig nagyobb, mint egy pénztárfülke. A színház homlokzatáról már lekerült a Kamara Varieté felírás. Szeptemberben felkerül helyére az új, reméljük véglegesen. Az épületben belső átalakítások folynak, lakatosok, villanyszerelők dolgoznak, az irodában folyton cseng a telefon, a munkatársak tízpercenként kérnek elnézést a zavarásért — készül az új évad, készül egy új színház. Kérdés: Az első kérdésem rólad szól. Csaknem húsz éven át voltál népművelő. Miért hagytad ott a jól felépített egzisztenciádat? Válasz: Vagyis a hivatásomat, így gondolod? Féltem, hogy behálóz, megfojt a rutin. Abból a majdnem húsz, pontosan tizennyolc évből négyet egy járási művelődési házban, négyet megyei tanácsnál, az utóbbi tízet pedig a Népművelési Intézetben töltöttem az amatőr színjátszó-mozgalom szakirányításában. A mozgalom a csúcsidőszakát a hetvenes évek elején érte el: gyönyörű, izgalmas, konfliktusokkal és újítási lehetőségekkel teli időszak volt. Valamennyien tele voltunk ötletekkel, vágyakkal , és ötleteinket, vágyainkat többnyire meg is tudtuk valósítani. Aztán új korszak jött - s egy új korszakhoz új irányítók kellenek. K: Tehát magaddal hasonlottál meg vagy az amatőrszínjátszással? V: Csak magammal, és csak abban a beosztásomban. Ma is vezetek amatőregyüttest; ha hívnak, tanítok, zsűrizek, vélemény mondok. A népművelés, a közművelődés az életem része volt és az is marad. Ha rajtam áll, a Játékszín is a közművelődés bázisa lesz, s nemcsak abban az értelemben, hogy minden színház eleve közművelődési intézmény is. K: Ha már úgy érezted, hogy mindenképpen változtatnod kell, miért éppen a színházat választottad? V: Furcsa kérdés. Ki az, aki ma Magyarországon bemehet a minisztériumba s megkérheti az illetékeseket, hogy tegyék meg őt egy színház vezetőjévé. Különösen, ha addigi életében még egy percig sem volt alkalmazásban hivatásos színháznál. Valamilyen ok miatt idehívtak. Talán azért, mert a Játékszín szabálytalan színház — hivatásos művészekkel dolgozik, de nincs önálló társulata, ennyiben egy művelődési házhoz hasonlít, de csak színházi előadásokat tartanak a falai között, ennyiben viszont ténylegesen színház. K: Általában milyennek képzeled el a színházat? V: Mainak. Az ideális színház még annyi késést sem engedhet meg magának a korához képest, amennyit egy film vagy egy tévéjáték. Ez persze nem azonos az újsághírszerű aktualizálással. A színház — akármilyen műfajban — csak akkor lehet versenyképes a kulturális szféra felgyorsult rohanásában, ha mindig a kor leglényegesebb problémáiról beszél. Ha mindig rámutat a ma emberének — ledönthető — korlátaira, és elszalasztott, észre nem vett életlehetőségeire. Ha a művész úgy akar szembenézni a közönséggel, hogy közben szembe mer nézni önmagával. Ha a színház alkotóiban tudatosul, hogy milyen társadalomban élnek, s hogy benne élnek egy társadalomban. S ebben van dolguk. Ezen belül aztán teljesen mindegy, hogy a színház nyelve dokumentarista-e vagy szimbolista, hogy komédiázik-e, vagy torokszorító hangon beszél, hogy naturális elemekkel rakja-e tele szokványos színpadát, vagy maga köré ülteti a nézőket. K: Ilyen színházat fogsz csinálni? V: Ilyenben szeretnék dolgozni. K: Mit hoztál ehhez magaddal az „előző életedből”? V: Amit az előbb — mint hitvallásfélét - elmondtam, azt az amatőrszínjátszásból hoztam. K: És szakmailag? V: Egy kis falu művelődési házának igazgatója mondta egyszer önirónikusan: a népművelő olyan, mint a kombináltfogó. Semmire sem jó, de mindenre lehet használni. Tanultam esztétikát, dramaturgiát, szociológiát, pszichológiát, könyvtártant és rendezéselméletet, elektrotechnikát és filozófiát, színháztörténetet és vezetéselméletet, vizsgáztam szcenikából és államigazgatásból. De nem vagyok polihisztor, inkább én is egy „kombinált fogó” szerepét töltöm be. K: Kikkel fogsz együtt dolgozni? V: Specialistákkal. Szakemberekkel. Művészekkel. A közönséggel. K: És közülük? V: Akikben van fantázia. A napokban beszélgettem egyik vidéki színházunk főrendezőjével. Azt kérdezte: „Jó-e, ha a Játékszínben rendezek? Jó-e nektek? Most nem vagyok divatban." K: És mit feleltél erre? V: Lehet, hogy most megbuktatsz szociológiából, de úgy emlékszem, Georg Simmel valami olyasmit mondott, hogy a divat a gyávák menedéke. És a középszerűeké. Ámbár lehet, hogy nem ő mondta és nem így. A magam részéről sohasem követtem a divatot. A művészetben pedig szó sem lehet róla. Egy rendező a színpadon vagy mond valamit, vagy nem, s vagy jól és hatásosan mondja, vagy nem. K: A Játékszín a volt Kamara Varieté helyén indul. Nem jelent-e az egészen másféle profilú múlt tehertételt? V: A Kamara Varieté hőskorában a színház szomszédjában működött az Ilkovics nevű közismert késdobáló. Nemrégiben bontották le a Nyugati mellett azt a házat, amely kizárólag éjszakai műszakban dolgozó hölgyeket foglalkozatott annak idején. Most metróállomás épül itt, felüljáró, átalakítják a pályaudvart. Mindezzel semmiképpen sem akarom azt mondani, hogy a régi környezet csak varietét érdemelt. A varieté egyrészt fontos társadalmi szükségletet elégített ki, másrészt olyan művészek is dolgoztak itt, mint Tolnay Klári, Sennyei Vera, Salamon Béla, Darvas Szilárd, Békés Itala, Kiss Manyi, Psota Irén és még igen sokan mások. Jelezni mindössze azt kívánom, hogy a múlttal sokszor nemcsak lehet, hanem kell is szakítani, másrészt: igaz, hogy egy színház profilját, stílusát befolyásolja, gyakran eldönti a környezet, amelyben működik, de — szerencsénkre — ez a környezet is változik. K: Hogyan működik a Játékszín? Szabálytalanságában mi lesz a szabályozó erő? V: A pályázati rendszer. Mondok egy példát. Garas Dezső évek óta szeretné eljátszani Csurka István Deficitjének főszerepét. Erre különböző okok miatt eddig nem volt lehetősége. A színház megindulásakor benyújtotta pályázatát, kialakította a színészgárdát, megegyezett Paál István rendezővel, s mivel a minisztérium a pályázatát elfogadta, a továbbiakban ezt a produkciót úgy kezeljük, mint a színház sajátját. A pályázati rendszeren némi módosítást kell majd végezni, de a lényeg megmarad : adott művészi cél érdekében létrejött szabad társulásoknak ad otthont a színház, a maga felszereltségével és állandó személyzetével. K: Hány ilyen produkcióra lehet számítani? V: Évente ötre-hatra. Erre az évadra tervezünk egy Karinthy Ferenc-, egy Albee-, két-két Boldizsár Miklós- és H. Barta Lajos-egyfelvonásost, Németh László Sámsonját és Szerb Györgynek egy musicaljét, az említett Deficiten kívül. Az egyeztetési nehézségek miatt természetesen lehetnek változások. K: És mi lesz még? V: Súlyában ennek megfelel, számában pedig meg is haladja a saját bemutatók körét a nem itt, vagy csak részben itt elkészült előadásoké. Ebben a következőkre gondolok: a nem színházakban létrejött, vagy csak egy idényre (például valamelyik szabadtéri színház programjára) készültekre, a legjobb amatőr együttesek bemutatóira, a pantomimtársulatokra és a határokon túli magyar együttesekre. így kerül hozzánk Kozák András Hamletje, amelyet a Kaláka együttessel visz színre: a Dunaújvárosi Bemutató Színpad két darabja: Czakó Gábor Disznójátéka és Moliére Gömböc ura, a Bartók Színház stúdióelőadásában Ördögh Szilveszter regényének adaptációja, a Koponyák hegye, vagy a siófoki nyári programból Capek egyfelvonásosa, a Végzetes szerelem játéka. K: Tehát végül is nem dráma-, hanem színjáték-kereskedelemmel foglalkozol? V: Igen és menedzseléssel. A Koponyák hegyén például szükségszerű átdolgozásokat kellett kérnem. Vagy: Ruszt Józseffel, a Capek-mű rendezőjével, megállapodtunk abban, hogy a kész darab mellé már itt rendezi meg Lorca csodálatos „erotikus hallelujáját”, a Don Perlimplint. A két mű érzelmileg, gondolatilag és stílusában kitűnően egészíti ki egymást. K: Van-e időd arra, hogy a konkrét és közeli szervezés mellett foglalkozz a távolabbi jövővel is? V: Nagyon későn, március elsején kerültem ide, egy teljesen új, októberben nyitó színház kialakítása minden percemet lekötötte eddig. A jövővel csak gondolatban játszadozom. A színház nyitottsága mellett azt szeretném, ha - mint említettem - jobban rezonálna a ma emberének problémáira. Jobban és hatásosabban. A hatás növelését úgy gondolom el, hogy trilógiákat hoznánk létre. Mit értek ezen? Olyan három-három művet propagálnánk egyszerre, azonos körökben, amelyeknek gondolata, „üzenete" felerősíti egymás hatását. Nem ugyanarról a témáról szólnának a darabok - az elviselhetetlen lenne —, hanem ugyanannak az emberi, társadalmi magatartásformának mutatnák fel többféle oldalát, konfliktushelyzetét. Az ötlet mindössze két és fél ezer éves, s ha akkor, ott, Athénban bevált, egyszer kipróbálhatjuk mi is. Aztán: jó lenne itt startpályát biztosítani a fiatal drámaíróknak. Közülük Czakó Gábor, Boldizsár Miklós és Ördögh Szilveszter már jelen van, ezt a kört kell majd tovább bővíteni. A dolgok természetéből következik, hogy ehhez erős dramaturgiai testület szükséges. A fiatal írók jelenléte adta azt az ötletet, hogy megállapodjunk valamelyik kiadóval egy Játékszínantológia megindításában. Ebben a nálunk bemutatott drámák közlése mellett azok előadásairól vallanának a rendezők, a színészek, a kritikusok, esetleg a közönség is. A fiatal drámaírók mellett - eddigi tapasztalataim szerint - elsősorban a negyvenévesek és a fiatal, szinte kezdő rendezők sorakoznak a Játékszín mellé. Ha már ez így van, akkor úgy érzem, hogy az általános nyitottságon túl — elsősorban a fiatalok, a fiatal munkás- és értelmiségi generáció meg az egyetemisták felé kell fordulnunk. Ha ez valóban így alakul ki - ki merne ma még biztosat mondani? —, akkor azokat a színházművészeti vagy képzőművészeti kamarakiállításokat, amelyeket tervezünk, s azokat a vitákat, baráti találkozókat, amelyeket egyegy előadás után tartani kívánunk, szintén erre a rétegre kell építenünk. Profiljának kibővítését — a maga területén — megkezdte a szomszédunkban működő Szikra Mozi, már gondolkozunk azon, hogy mit és hogyan tudnánk csinálni együtt. K: Nem félsz, hogy ez a sokrétű vállalkozás esetleg megbukik valamin? V: Mindennap hallom ezt a kérdést. De ha merjük vállalni azt, hogy egy-egy merészebb előadásunk megbukhat, akkor az egész színházat távol tarthatjuk a bukás lehetőségétől. K: Mikor, mivel nyit a színház? V: Október negyedikén Kozák András és a Kaláka együttes Hamletjével. A színház címe: Lenin körút 106. - ig -