Magyar Ifjúság, 1979. május-augusztus (23. évfolyam, 18-35. szám)
1979-06-01 / 22. szám
tavon teknővel átkeltek, majd újabb, egymástól kőomladékkal elválasztott kisebb tavakat találtak.” Az újonnan felfedezett természeti ritkaság — amely „vizének hőmérséklete jóval magasabb a környező kutak vizének megszokott hőmérsékleténél, és ezzel összefüggésben a barlangi levegő is melegebb az átlagos pincehőmérsékletnél” — híre gyorsan terjedt, egyre több érdeklődő érkezett, akik számára 1913-ban megépítették a leereszkedést megkönnyítő mai bejáratot. A barlangot az első világháború után tovább bővítették, villanyvilágítással látták el, majd végre 1942- ben az Országos Természetvédelmi Tanács védetté nyilvánította és gondoskodott szakszerű kezeléséről. Napjainkban ez a Veszprém megyei Idegenforgalmi Hivatal dolga. A Tavas barlang európai hírét mi sem bizonyítja jobban, mint az évi százötvenezer látogató. Valóban rendkívüli természeti tüneményről van szó. Úgynevezett Zöldbarlangként, a Capri szigeti Kékbarlang testvéreként tartja számon a szakirodalom. És most bajban a Zöldbarlang. MIT VESZÍTENE? Varga Tiborné, a tapolcai idegenforgalmi kirendeltség vezetője tudja megmondani a pontos adatokat. Azt, hogy 1978. február 14-re olyan alacsonyra süllyedt a barlang vize, hogy a csónakok minduntalan fennakadtak. Ekkor döntötték el, hogy bezárják a nagyközönség előtt. Azt, hogy tavaly július 14-én újra kinyitották, s november 1-ig ismét lehetett látogatni, csónakázni azonban már nem. Azt, hogy lassanként megindultak a vizsgálatok. Vizsgált a bauxitbánya. Az Idegenforgalmi Hivatal a Vörös Meteor búvárszakosztályától, az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal dr. Kessler Hubert hidrológustól és dr. Láng Sándor geográfustól kért szakvéleményt. A vizsgálatok lassan lezárulnak, a szakértők kialakítják véleményüket. Megvitatják a tényállást, majd eldöntik, hogyan lehetne menteni a menthetőt. — Váratlanul érte az érintetteket a barlangvíz szökése? — Nem. Várható volt — mondja a kirendeltségvezető. — Legfeljebb nem ilyen hamar. Úgy számítottak, hogy valamikor a nyolcvanas évek vége felé fenyegeti majd ez a veszély. — Milyen megállapításra jutottak az első vizsgálatok után? — Azt hiszem, erről még korai beszélni. — Mennyiben felelős a bauxitbánya a történtekért? — Az ő vizsgálatuk szerint nem felelős. De hát... Különben az utóbbi kéthárom hétben minimális víznövekedés volt tapasztalható. — Talán a sok csapadék miatt. — Igen, az lehet. — Meg tudnánk most nézni a barlangot? — Nem, mert a múlt év novemberében megkezdődtek a felújítási munkálatok is, a villanyvilágítás korszerűsítése, s a többi. Most amúgy is minden a feje tetején áll. — Tapolca mit veszítene, ha a Tavas barlang megszűnne? — Kell erre felelni? (Dr. Böcker Tivadar, a Vízgazdálkodási Tudományos Intézet tudományos tanácsadója: „A Tavas barlangot tápláló forrás kétfajta kőzetből nyeri a vizet, a fiatalabb mészkőből és a földtani középkorból származó dolomitból. De ez utóbbiból termelnek ki vizet a nyirádi bányák is, amikor víztelenítik a munkahelyeket. Lényegében ennek a tevékenységnek a következménye a víz eltűnése, s meg kell mondani, hogy bekövetkezése egyáltalán nem volt meglepetés. Sajnálatos viszont, hogy az emberek minden előrejelzésnek akkor hisznek, amikor aztán bekövetkezik... A most folyó vizsgálatok tehát nem is annyira a miértet keresik, hanem a megoldás módját. Többféle lehetőség kínálkozik a jelenlegi helyzet megváltoztatásához, s nyilvánvalóan azt kell választani, ami egyrészt a leggazdaságosabb, másrészt pedig a legkevésbé természetromboló. Azt hiszem, abból kell kiindulni, hogy minden bánya kincsei időben korlátozottak, a Tavas barlangé viszont nem.”) MIT NYERNE? Belépünk a liftbe, halkan elindul, s hamarosan megáll. Dr. Horváth Tibor főorvos előreengedi a vendégeket. A tapolcai kórház barlangjában vagyunk, az úgynevezett száraz barlangban, ahol 1973 óta folyik a rendszeres, kúraszerű gyógyítás. A hörgszűkületen alapuló légúti betegségekben, hörghurutban, hörgi asztmában szenvedők százai, és sajnos nem ezrei — mondja az orvos — kaptak itt enyhülést panaszaikra. Félhomály. Botorkálunk az ágyak, székek, asztalok között. Aztán ezt is megszokja a szem. Fellinis, álomszerű hangulat, elmosódó arcok, félbemaradt mozdulatok. Csönd. A betegek napi négy órát töltenek lent. Számolják a barlang mélyén halkan hulló vízcseppeket. Vagy kártyáznak ... — Nem unalmas? — Elűzzük — mutat az egyik kártyapartner az aszóba. A látogatók tiszteletére felfüggesztik a játékot. A betegségről beszélgetünk néhány szót. Arról, hogy az itt eltöltött három hét után valóban könnyebb egy darabig az életük. A kártyázók többsége idevalósi. Tapolcai vagy Tapolca környéki. Sok közülük a bauxitbányában dolgozik. — Milyen munka? — Az ember karja csakcsak bírná, hanem a tüdeje! Több mint húsz évet nyomtam le a föld alatt... — megütögeti a mellét. — Ha látná, milyen rondaságok szakadnak fel belőlem a kúrának még az utolsó hetében is! Az egyik csöndes fiatalember most megszólal. — Én alföldi vagyok, és még kívülről sem láttam bányát. Mégis... Állunk az asztal körül, a székeken kabátban, sapkában, sállal óvott emberek. — Hallották, hogy szökik a víz a szomszédból? Majd’ mindenki hallotta. — Én minden évben lemegyek oda legalább egyszer — mondja egyikük. Már fent, a főorvos szobájában hallgatjuk a magyarázatokat. Horváth doktor csak három éve van itt, Debrecenből jött. Nagyon lelkesedik a barlangterápia eredményeiért. Szakszerűen elmagyaráz mindent, statisztikákat mutat, amikor túlzottan elragadja a hév, csitítóan odaveti, mintha csak magának mondaná: „Másfél évbe tellett, hogy elhiggyem, amit itt látok...” — Főorvos úr, mit szól a Tavas barlangot fenyegető veszélyhez? Gondolkodik a válasz előtt: — Furcsát fogok mondani, biztos nem tetszik majd maguknak ... örülnék neki, mert arra az újabb száraz barlangra Európa egyik legjelentősebb barlangterápiás intézetét lehetne alapozni. — Megmaradna vajon az egyenleg? — Nézze, egy orvos számára nincs fontosabb dolog a gyógyításnál. A POHÁRBA MEGY ... Hétköznap dél. Ebédszünet. Az iskolák, hivatalok egyszerre köpik ki magukból az embereket. Az utcák megtelnek, majdnem mindenki siet. Csak a gyerekek nem, akik élvezik a hirtelen rájuk zúdult meleg napsugarakat. Tavaszcsalogató idő. A Malom-tó kihalt sétányain is megélénkül az élet, iskolás srácok állnak a parton, nézik a vizet, egyikük apró kavicsokat hajigál. Hangulatos zug, még így is, hogy a partján meztelen ágakkal ácsorognak a fák. Az idegenforgalmi kirendeltségen mondták, hogy baj van a tavat tápláló másik forrással is. De ez még nem látszik. A víz csöndes, nyugodt, apró halak rajokban fickándoznak benne. A nagy malomkerék foghíjas. Neki már oly mindegy, van-e víz. — Hallotta, hogy Gyulakeszinek is elment a vize? Ott már az emberek poharára megy a játék ... * Újsághír: Május 4-én ismét megnyitották a látogatók előtt a tapolcai Tavas barlangot. Május 19-én, a helyszínen, két-két személlyel ismét kifuthatnak a csónakok is. Amit azonban a nagyközönség nem tud: a bauxitbánya a következő húsz évre további tetemes vízszintsüllyesztést „irányzott elő”. A koordinációs bizottság mérlegelve a helyzetet, elfogadta a Vörös Meteor búvárszakosztályának javaslatát a Malom-tó visszaduzzasztására. De a szakértők szerint, sajnos, ez is csak tüneti kezelés. A veszély nem múlt el. K. L. M. Antalovics István és felesége Varga Tiborné Dr. Horváth Tibor 15