Magyar Ifjúság, 1979. május-augusztus (23. évfolyam, 18-35. szám)

1979-06-01 / 22. szám

tavon teknővel átkeltek, majd újabb, egymástól kő­­omladékkal elválasztott kisebb tavakat találtak.” Az újonnan felfedezett természeti ritkaság — amely „vizének hőmérsék­lete jóval magasabb a kör­nyező kutak vizének meg­szokott hőmérsékleténél, és ezzel összefüggésben a barlangi levegő is mele­gebb az átlagos pincehő­mérsékletnél” — híre gyor­san terjedt, egyre több ér­deklődő érkezett, akik szá­mára 1913-ban megépítet­ték a leereszkedést meg­könnyítő mai bejáratot. A barlangot az első világhá­ború után tovább bővítet­ték, villanyvilágítással lát­ták el, majd végre 1942- ben az Országos Termé­szetvédelmi Tanács védetté nyilvánította és gondosko­dott szakszerű kezeléséről. Napjainkban ez a Veszp­rém megyei Idegenforgal­mi Hivatal dolga. A Tavas barlang európai hírét mi sem bizonyítja jobban, mint az évi száz­­ötvenezer látogató. Valóban rendkívüli természeti tüne­ményről van szó. Úgyne­vezett Zöldbarlangként, a Capri szigeti Kékbarlang testvéreként tartja számon a szakirodalom. És most bajban a Zöld­barlang. MIT VESZÍTENE? Varga Tiborné, a tapol­cai idegenforgalmi kiren­deltség vezetője tudja meg­mondani a pontos adatokat. Azt, hogy 1978. február 14-re olyan alacsonyra süllyedt a barlang vize, hogy a csónakok mindun­talan fennakadtak. Ekkor döntötték el, hogy bezár­ják a nagyközönség előtt. Azt, hogy tavaly július 14-én újra kinyitották, s november 1-ig ismét lehe­tett látogatni, csónakázni azonban már nem. Azt, hogy lassanként megindultak a vizsgálatok. Vizsgált a bauxitbánya. Az Idegenforgalmi Hivatal a Vörös Meteor búvárszak­osztályától­, az Országos Környezet- és Természet­­védelmi Hivatal dr. Kess­ler Hubert hidrológustól és dr. Láng Sándor geográ­fustól kért szakvéleményt. A vizsgálatok lassan le­zárulnak, a szakértők ki­alakítják véleményüket. Megvitatják a tényállást, majd eldöntik, hogyan le­hetne menteni a menthetőt. — Váratlanul érte az érintetteket a barlangvíz szökése? — Nem. Várható volt — mondja a ki­rendeltség­veze­tő. — Legfeljebb nem ilyen hamar. Úgy számítottak, hogy valamikor a nyolc­vanas évek vége felé fe­nyegeti majd ez a veszély. — Milyen megállapításra jutottak az első vizsgála­tok után? — Azt hiszem, erről még korai beszélni. — Mennyiben felelős a bauxitbánya a történte­kért? — Az ő vizsgálatuk sze­rint nem felelős. De hát... Különben az utóbbi két­­három hétben minimális víznövekedés volt tapasz­talható. — Talán a sok csapadék miatt. — Igen, az lehet. — Meg tudnánk most nézni a barlangot? — Nem, mert a múlt év novemberében megkezdőd­tek a felújítási munkálatok is, a villanyvilágítás kor­szerűsítése, s a többi. Most amúgy is minden a feje te­tején áll. — Tapolca mit veszíte­ne, ha a Tavas barlang megszűnne? — Kell erre felelni? (Dr. Böcker Tivadar, a Vízgazdálkodási Tudomá­nyos Intézet tudományos tanácsadója: „A Tavas bar­langot tápláló forrás két­fajta kőzetből nyeri a vi­zet, a fiatalabb mészkőből és a földtani középkorból származó dolomitból. De ez utóbbiból termelnek ki vi­zet a nyirádi bányák is, amikor víztelenítik a mun­kahelyeket. Lényegében en­nek a tevékenységnek a kö­vetkezménye a víz eltűnése, s meg kell mondani, hogy bekövetkezése egyáltalán nem volt meglepetés. Sajná­latos viszont, hogy az embe­rek minden előrejelzésnek akkor hisznek, amikor az­tán bekövetkezik... A most folyó vizsgálatok te­hát nem is annyira a miértet keresik, hanem a megoldás módját. Többfé­le lehetőség kínálkozik a jelenlegi helyzet megvál­toztatásához, s nyilvánva­lóan azt kell választani, ami egyrészt a leggazdasá­gosabb, másrészt pedig a legkevésbé természetrom­boló. Azt hiszem, abból kell kiindulni, hogy minden bá­nya kincsei időben korlá­tozottak, a Tavas barlangé viszont nem.”) MIT NYERNE? Belépünk a liftbe, hal­kan elindul, s hamarosan megáll. Dr. Horváth Tibor főorvos előreengedi a ven­dégeket. A tapolcai kórház bar­langjában vagyunk, az úgynevezett száraz bar­langban, ahol 1973 óta fo­lyik a rendszeres, kúrasze­­rű gyógyítás. A hörgszű­­kületen alapuló légúti be­tegségekben, hörghurutban, hörgi asztmában szenvedők százai, és sajnos nem ez­rei — mondja az orvos — kaptak itt enyhülést pana­szaikra. Félhomály. Botorkálunk az ágyak, székek, asztalok között. Aztán ezt is meg­szokja a szem. Fellinis, álomszerű hangulat, elmo­sódó arcok, félbemaradt mozdulatok. Csönd. A be­tegek napi négy órát töl­tenek lent. Számolják a barlang mélyén halkan hulló vízcseppeket. Vagy kártyáznak ... — Nem unalmas? — Elűzzük — mutat az egyik kártyapartner az asz­ób­a. A látogatók tiszteletére felfüggesztik a játékot. A betegségről beszélgetünk néhány szót. Arról, hogy az itt eltöltött három hét után valóban könnyebb egy darabig az életük. A kártyázók többsége idevalósi. Tapolcai vagy Tapolca környéki. Sok kö­zülük a bauxitbányában dolgozik. — Milyen munka? — Az ember karja csak­­csak bírná, hanem a tü­deje! Több mint húsz évet nyomtam le a föld alatt... — megütögeti a mellét. — Ha látná, milyen ron­­daságok szakadnak fel be­lőlem a kúrának még az utolsó hetében is! Az egyik csöndes fiatal­ember most megszólal. — Én alföldi vagyok, és még­ kívülről sem láttam bányát. Mégis... Állunk az asztal körül, a székeken kabátban, sapká­ban, sállal óvott emberek. — Hallották, hogy szökik a víz a szomszédból? Majd’ mindenki hallot­ta. — Én minden évben le­megyek oda legalább egy­szer — mondja egyikük. Már fent, a főorvos szo­bájában hallgatjuk a ma­gyarázatokat. Horváth dok­tor csak három éve van itt, Debrecenből jött. Nagyon lelkesedik a barlangterápia eredményeiért. Szaksze­rűen elmagyaráz mindent, statisztikákat mutat, ami­kor túlzottan elragadja a hév, csitítóan odaveti, mintha csak magának mon­daná: „Másfél évbe tellett, hogy elhiggyem, amit itt látok...” — Főorvos úr, mit szól a Tavas barlangot fenyegető veszélyhez? Gondolkodik a válasz előtt: — Furcsát fogok monda­ni, biztos nem tetszik majd maguknak ... örülnék ne­ki, mert arra az újabb szá­raz barlangra Európa egyik legjelentősebb barlangterá­piás intézetét lehetne ala­pozni. — Megmaradna vajon az egyenleg? — Nézze, egy orvos szá­mára nincs fontosabb do­log a gyógyításnál. A POHÁRBA MEGY ... Hétköznap dél. Ebédszü­net. Az iskolák, hivatalok egyszerre köpik ki maguk­ból az embereket. Az ut­cák megtelnek, majdnem mindenki siet. Csak a gye­rekek nem, akik­ élvezik a hirtelen rájuk zúdult me­leg napsugarakat. Tavasz­csalogató idő. A Malom-tó kihalt sétá­nyain is megélénkül az élet, iskolás srácok állnak a parton, nézik a vizet, egyikük apró kavicsokat hajigál. Hangulatos zug, még így is, hogy a partján meztelen ágakkal ácsorog­­nak a fák. Az idegenforgalmi kiren­deltségen mondták, hogy baj van a tavat tápláló másik forrással is. De ez még nem látszik. A víz csöndes, nyugodt, apró ha­lak rajokban fickándoznak benne. A nagy malomkerék fog­híjas. Neki már oly mind­egy, van-e víz. — Hallotta, hogy Gyula­­keszinek is elment a vi­ze? Ott már az emberek poharára megy a játék ... * Újsághír: Május 4-én is­mét megnyitották a láto­gatók előtt a tapolcai Ta­vas barlangot. Május 19-én, a helyszí­nen, két-két személlyel is­mét kifuthatnak a csóna­kok is. Amit azonban a nagykö­­­­zönség nem tud: a bauxit­bánya a következő húsz évre további tetemes víz­­szintsüllyesztést „irányzott elő”. A koordinációs bi­zottság mérlegelve a hely­zetet, elfogadta a Vörös Meteor búvárszakosztályá­nak javaslatát a Malom-tó visszaduzzasztására. De a szakértők szerint, sajnos, ez is csak tüneti kezelés. A veszély nem múlt el. K. L. M. Antalovics István és felesége Varga Tiborné Dr. Horváth Tibor 15

Next