Magyar Ifjúság, 1979. szeptember-december (23. évfolyam, 36-52. szám)

1979-09-14 / 37. szám

Ezt persze nem hittem el neki. — Mi van a zenekaroddal? — kérdeztem, hogy időt ad­jak Góliátnak a gondolkodásra. Kis Soltész arca felragyogott, szeplői akár a stoplámpák. — Minden este próbálunk. Van egy Jolana a Steiner boltjában, három hangszedős, nyá­­vogtatóval, kettőháromért... már voltam bent, azt mondta, fix, hogy két nap alatt el­kel ... — Mikor jöjjünk a hajóért? — szólalt meg Góliát. — Minél korábban. Fél nyolc jó? — A legjobb. — És hozzátok a pénzt! — Hozzuk. Lehuppantunk egy-egy fonott fotelba a Vi­rág cukrászda napozóján. A téren megjelent egy apró emberke, Limbi. Minden délelőtt ott ült a teraszon, kiolvasta az aznapi lapo­kat, elnézte,­­hogy a tér házaiban kinyílnak az ablakok, s­ a párkányokra kiülnek szel­lőzni az öreg párnák és paplanok, testvérei a korban. Limbi alig haladta meg az egy­­tízet, mégis, azt beszélték, jobbnál jobb női vannak, versengenek kegyeiért. Limbi lete­lepedett egy asztalhoz, fehér szalmakalapját maga mellé helyezte, limonádét rendelt, és belelapozott az újságba. — Mi lenne, ha tőle kérnénk kölcsön? — Ismered? — akadékoskodott Góliát. — Nem, de a házinénim azt mondta, hogy ebben az évben két négyese volt a lottón. — Aha — bólintott Góliát, és sört rendelt az asztalunkhoz libegő bóbitás pincérlánytól, aki gyöngyfogú mosollyal adózott Góliát im­pozáns termetének, csakúgy, mint a pöttöm Limbinek. Persze a bóbitás fejecske nem tudhatta, hogy Góliát meglehetősen lassú ész­járású, bár vannak tagadhatatlan érdemei, mint ez az orrtőke-szakismeret, pl. — Megvan! — rikkantottam. — Igazán? — Góliát nagyot kortyolt a jéghideg sörből és csak most nézett a pincér­lány után. — Kálmán! — ragyogtam. — Kálmán? , — Tudod, a színész barátom, aki az iro­dalmi cécót vezeti. Rendes srác, ha vann pén­ze, biztosan ad kölcsön. A színházban azt mondták, nincs bent. Kértük a címét. Az agg portásnő aggódott: — Nem adhatom meg a művészek címét. — Néni, kérem! — vettem kisfiúra a fi­gurát, ami elég könnyen ment, tizenöt éves­nek néztem ki a rövid hajammal. — Milyen ügyben keresitek a művész urat? Tegez, gondoltam, sínen vagyunk. — A barátom a főiskolára akar jelentkez­ni — intettem Góliátra, aki úgy állt mellet­tem, mint egy azték, vagy nem tudom mi­lyen faragvány, méla képén a kívánság leg­kisebb jele nélkül. — Nagyon szeretné, ha a művész úr felkészítené a felvételi vizsgára. Fizetne is érte. Ugye?! Nagy nehezen bólintott. — Színész akarsz lenni? — A hölgy bána­tosan mosolygott. Ki kellett várnunk, amíg elmesélte élete keserű történetét, házasságát egy otromba kőfaragóval, aki öt gyereket csinált neki. — Pedig — dünnyögte a néne — micsoda hangom volt, micsoda hangom! A Vásárhelyi sugárútról nyílott a kis utca, ahol Kálmánra rátaláltunk. Tágas, világos szobában lakott a feleségével, Magdával és a kisfiúkkal, akinek valamilyen bibliai nevet adtak, de a gyerek még nem hallgatott a nevére, egyáltalán semmire nem hallgatott, csak bömbölt egyre. — Na, mi van? — Kálmán nem kelt fel az íróasztala mögül, buzgón gépelt valamit vadonatúj, piros írógépén. — Üljetek le! — Magda pokrócot terített a gyerekágy tetejére, de a csecsemő a sátor alatt se szűnt meg jelezni, hogy a világon van. — Erős kölyök — mosolyodott el Magda, szép kezét az ölébe rakta, mint a falusi né­nikék, ha a tévében szerepelnek. Magda szob­rász volt, azaz lehetett volna, a diplomája megvolt, most azonban egy történelmi szín­darabhoz csinált papírmasé figurákat a szín­háznak; a félkész fejek, alakok, egymásra hányva hevertek a sarokban. — Magda szobrász — magyaráztam Góliát­nak, hogy lendítsek a társalgáson egy han­­gyányit. — Dehogy. Már régen nem vagyok az. A művészetek halálra vannak ítélve. A közö­t­­hetetlent nem lehet közölni. — Na persze — bólogattam szaporán. — És a közölhetőt? — Azt nem érdemes. Kálmán kihúzta a gépből a teleírt lapot, felnézett.­­ — Mi kéne? — Pénz. — Mennyi? — Kétezer. Magda úgy nézett Kálmánra, mintha még nem látta volna nevetni. — Hajót akarunk venni — igyekeztem. — Vitorlást. Góliát persze hallgatott. — Majd megpróbálok valamit. — Kálmán új lapot fűzött a gépbe. — Holnapra kéne — makacskodtam, az­tán megengedtem magamnak egy szükséges­nek ítélt keresztkérdést: — Min dolgozol? — Forgatókönyv — csillant Kálmán szeme. — Kisfilm. Képzeljétek csak el! Tizenkét hangya megy egymás után, keresztül az or­szágút betonján. Nagyított felvétel, látjuk a karcsú, fekete hangyatesteket, arányosak és gyönyörűek, mint minden teremtett élő, mindegyikük cipel valamit, alighanem han­gyatojásokat, igen, bár mondhatnám azt is, hogy a sorsukat cipelik, és szépek, ez külö­nösen fontos, méltóságteljesek, ahogy végte­len alázattal görnyednek a rájuk mért súly alatt. Távolbóli csikorgó, dörgő hang közele­dik, s már látjuk is a hatalmas munkagépet, csillog a fényben a könyörtelen vasszerkezet, kétméteres kerekei dübörögve forognak. A hangyák rémülten rohannak terhükkel, el­­botlanak, de újra felállnak, a gép pedig egy­re közelebb és közelebb ér, végül eltapos­sa őket, csak egyikük menekül meg, egyet­len didergő, magányos kis lény, a hatalmas fehér hangyatojással, hogy elölről kezdje az egészet. — Nagyon szép! — lelkesedtem. — Szívesen játszanék ebben a filmben. — Mit? — A szörnyűséges munkagépet. — Csak hülyül! — szólalt meg Góliát üz­leti érzéke. Vettem a lapot. — Persze, nagyszerű ötlet, valóban, és sze­rintem, kifejezi a kifejezhetetlent. Egy pillanatig haboztak, de végül mégse tudták feltenni, hogy ennyire pofátlan lehe­tek, és Magda azt mondta: — Megpróbálja kifejezni, mindenesetre. Kálmán felállt, jelezve, hogy mehetnénk is. Mindketten kikísértek. A kapuban Magda azt mondta: , — Talán, ha a gépet... Mire elintéztük a dolgot, a gyomrom el­ütötte a delet. Felugrottam a tujára, hogy át­menjek a menzára, ebédelni. A menza az Ady Endre diákotthonban működött, abban a tég­laszínű, helyenként zöld kúszónövénnyel be­futtatott épületben, ahol több mint három évig laktam október huszonharmadikáig. Reggel, mint ahogyan addig a napig minden reggel, magamra kaptam a tréningruhámat és az anyámtól kapott meggyszínű, női posztó­kabátot, indulni akartam szokásos reggeli utamra, amikor a Macák, az elsőéves csel­lista klapec, énekelni kezdett a szekrényben. — Vörös Csepel, vezesd a harcot! Az egész háló röhögött. Benyitott Csokkó N. János,tanár, az elsősök mind elcsendesed­tek, csak az a marha Emil pukkadozott a sarokban, de a sugár betömte a száját. Csokkó N. János egérorrával a levegőbe szi­matolt. — Völgyvidéken és hegygerincen át! — váltott dallamot a szekrény. . Csokkó udvariasan bekopogott rajta, aztán rájött, hogy kívülről van bezárva. Mintha szekrényt belülről is be lehetne zárni!? Macák riadtan hunyorgott a ruhái között. — De tanár úr... muszáj volt. Ezek ... — Hideg, csodálkozó szemek meredtek rá. — A negyedikesek... — bökött éppen felém. Csokkó hagyta kínlódni egy percet, nagy érzéke volt az öregnek a szadizáshoz. Sarkon perdült. — Kimenő elvonás. Az egész hálónak. Min­denkinek! Maguk nem tudják, mit csinálnak. Nem tudtuk, valóban. (Folytatjuk)

Next