Magyar Ifjúság, 1979. szeptember-december (23. évfolyam, 36-52. szám)

1979-11-02 / 44. szám

mellette a szellőzőgépház rőt színű vaslemez borítá­sain akad meg a tekintet. Négy toronydaru emelkedik felett­ünk a magasba. Apró játékszernek tűnik a gödör­ben araszoló földgyalu, markoló, billenős teher­autó. A III—IV. blokk alap­jait készítik, még a tél előtt be szeretnék fejezni az alaplemez szigetelését, a szerelőbetonozásokat. Csillag Frigyes lakatos­sal a főépület árnyékában húzódó bádogkunyhóban beszélgetünk. Éppen most jött le valahonnan a ma­gasból néhány perc pihenő­re. Mosolyog, amikor azt mondom neki, hogy vete­ránnak számít, mert tavaly január óta már újabb csa­pat érkezett. — Akár hiszed, akár nem, a KISZ-építőbrigád­­nak híre van az országban, így kerültem én is ide, meg a többiek is. — Csak a „hírnév” csá­bított ide? — Nem, hanem a kere­seti lehetőség is. Tatai va­gyok, vettem egy házat és kell a pénz. Túlórákkal együtt átlagban 7000—7400 forintot is megkeresek, s ez nem rossz! Otthon két kis­lányom van, tíznaponként megyek haza. — Meddig maradsz itt? — Decemberig biztosan, s utána majd meglátjuk ... — Jól érzed magad? — Kitűnő a kollektívánk, a Ságvári Endre ifjúsági szocialista brigádban dol­gozom, és elnyertük a Ki­váló Ifjúsági Brigád címet is. Bosszúságunk csak ak­kor van, ha például a paksi lakótelepen akadozik a me­­leg­dz-ellátás, mint most is... — Bizonyára akadnak emlékezetedben olyan na­pok, amikor igazán meg­szenvedtetek valamiért? — Tavaly csináltuk a „forró kamrát”, ahol nagy­méretű szögvasakkal kín­lódtunk. A 70-es főépítés­vezetőség munkájaként a reaktortér felett is dolgoz­atunk, ötven méter magas­ságban. Most is borsódzik a hátam, ha arra gondolok, hogy ott fent egy darab 400 milliméteres acélpillé­ren­ kellett kimászni és úgy melózni órákon át... — Most mit csináltok? —­ A gépházban lemez­csíkokat­­ hegesztünk az acélpillérekre. Előtte meg rabb­oltunk, ami annyit je­lent, hogy a bezsaluzott vasbeton falba kellett be­mászni, és ott görnyedezve lezárni egy-egy szakaszt a betonozáshoz. Nem volt leányálom! — Szabad idődben mit csinálsz? — Tavaly ifivezető vol­tam az egyik paksi iskolá­ban. Most nincs rá időm az új műszakrend­­miatt, és örülök, ha pihenhetek. Leg­szívesebben focizom a srá­cokkal, és két „újonc". Csősz József géplakatos, a Lékai János KISZ-építő­­brigád KISZ-vezetőségének titkára idén április 5-én ér­kezett a paksi építkezésre Budapestről, a Lampart ZIM-ből. Most már házi­gazdaként kalauzol ben­nünket. — Számomra talán örök­ké emlékezetes marad az első „hajtós” paksi élmé­nyem — mondja útközben. — Rendkívül feszített mun­katempóban, túlórázások­kal készítettük el a 250 Mp-os daru pályáját. Sen­ki sem hitte el, hogy pél­dául a h hozzá tartozó hossz­irányú villamos helyiséget határidőre megcsináljuk! Kész lett, de volt bizony olyan nap is, amikor a srácok hajnali négytől este tízig dolgoztak! — Mi a vélemény az új „munkarendről”? — Nem volt egyszerű do­log az elfogadtatása, de úgy tűnik, beválik. Azt még nem döntötték el, hogy té­len milyen rendszerben dolgozunk..­­. Molnár Sándor művezető néhány nappal korábban, március 26-tól mondhatja magát paksinak. Kecske­métről, a Fémmunkás Vál­lalattól jött a KISZ hívó szavára. — Miért is? — Éppen a Magyar Ifjú­ságban értesültem a paksi nekirugaszkodásokról és kedvet kaptam hozzá. Min­dig is vonzott az érdekes munka, itt meg is találtam. — Mi a dolga itt a mű­vezetőnek? — Lakatosokból és he­gesztőkből álló brigád tar­tozik hozzám, tizenhárman vagyunk, de egyikünk se babonás. Most a gépház­ban vannak feladataink, a turbinákhoz szereljük a pó­diumokat. Közben be is megyünk a gépházba, ahol előttünk éppen az egyik turbinát csomagolják, tisztítják a védő zsír- és olajrétegtől. Felettünk már helyén van az 1-es turbina, ott serény­kedik a brigád. Még ma­gasabban, valahol az acél­­szerkezetek között hegesz­tők csiholják a szikrát. — Igaz, 24 órás hajrával, de határidőre beemeltük a reaktortéri acélszerkezet fődarabját. A tűzkereszt­ségen akkor estem át, ami­kor először lejöttem a ma­gas vasszerkezetekről. Ér­dekes és értékes munka ez. A brigáddal együtt én is­ a szavamat adtam, nem aka­rok szégyenben maradni... Varga László Fotó: Harmati János 10 '

Next