Magyar Ifjúság, 1980. május-augusztus (24. évfolyam, 18-35. szám)

1980-05-30 / 22. szám

sportág —, nem az aktív, hanem a passzív igénybevétel a fontosabb. Az ökölvívó felkészülésének elenyészően kisebb része, hogy valaki megtanuljon akár nagyot is ütni, a lényeg, hogy a szervezet adaptálódjon, alkalmazkodjon az ütésekhez, kialakuljon egy passzív ellenállási mechanizmus, amely révén az öklöző károsodás nélkül képes elviselni az ütéseket. Ez csak sok-sok évi rendszeres, nagyon kemény munkával szerezhető meg. A leállás, a rendszeres edzésmunka abbahagyása pedig ezt az ellenállóképességet kezdi ki elsősorban! Gedó György 1949-ben született Békéscsabán. Húszévesen már parádés öklözéssel nyer Európabajnokságot, és ezzel megindul a diadalútja. Iszonyú vasfegyelem, fanatizmus, fáradtságot nem ismerő célratörés jellemzi munkáját, életét. 1971-ben megvédi bajnokságát, majd egy év múlva a müncheni olimpián sem talál legyőzőre. Pályafutásában azonban ekkor fordulat történik. 1973-ban a belgrádi EB-t, gipszbe tett kézzel, idehaza csak a tévéről figyelheti, katonai szolgálat, majd betegség miatt felkészületlenül utazik az 1974-es világbajnokságra, és ott vereséget szenved a legjobb nyolc között. Ugyancsak zavart felkészülés után végez a harmadik helyen a következő évi EB-n, majd egy lábtörés és egy tüdőgyulladás következtében néhány hónapos edzésmunkával a háta mögött, Montrealban sem tud a legjobb nyolcnál előbbre kerülni. Ráadásul lábsérülése tovább makacskodik, így orvosi tanácsra az olimpia után, 1976 nyarán bejelenti, hogy visszavonul a versenyzéstől ... Hogy aztán a közelmúltban, három és fél év után, ő is visszatérjen. a folytatás kérdőjelei Az első mérkőzés rögtön perdöntőnek számító erőpróbának ígérkezett, hiszen a legutóbbi magyar bajnokkal, Holotával került szembe a CSB második fordulójában. Gedó háromheti edzésmunka után lépett szorítóba, és egy halogató, óvatos első menet után a másodikban nagyobb sebességre kapcsolva kétszer is leütötte ellenfelét, majd a harmadik menetben döntő fölénnyel nyerte az összecsapást. Gedó végigbokszolta a CSB-t, és veretlen maradt. A pécsi egyéni verseny után következett a visszatérés a nemzetközi porondra. Csehszlovákiában két válogatott mérkőzésen is ő képviselte színeinket, és mindkétszer biztosan nyert. Kilenc csatát nyert tehát egyhuzamban, de nemigen találkozott olyan ellenféllel, aki igazán próbára tehette volna ütésálló képességét, vagy aki vele szemben merte volna az iramot diktálni. Ezután következett az első nagy nemzetközi erőpróba, a hallei torna. Az első mérkőzés kubai ellenfelével szemben igencsak keserves volt, hatalmas csatában, elsősorban keménységének, küzdőképességének köszönhetően Gedó nyert, ám a második fordulóban, még magában hordva a kubai elleni összecsapás nyomait, nemigen tudta kétségessé tenni az EB ezüstérmes Göttlich győzelmét, viszszatérése óta először számolni is kellett rá. A Körcsarnokban, a Honvéd Kupán újra, keserves mérkőzésen, minimális különbséggel nyert a KNDK- beli Pák ellen, a második fordulóban okos, imponáló öklözéssel iskolázta le szovjet ellenfelét, ám a döntőben sehogy sem boldogult a kubai Ramirezzel szemben. Nem tudta átvenni az ellenfele által diktált nagy iramot, nem tudta sem megelőzni, sem feltartóztatni a kubait, s bár a pontozók 3:2-es eredményt „hoztak ki”, tárgyilagosan be kellett látni, hogy nem egyetlen pontozói ítéleten múlott a győzelem, nagyobb volt a különbség Ramirez javára. E két nemzetközi torna kétséget kizáróan mutatta, hogy Gedó minden erénye ellenére sem felkészült még kemény sorozatmérkőzésre, előbukkantak elég komoly technikai hiányosságok is, a lábmunkája még széteső, ellépésből nemigen tud visszaütni, és határozottan zavarban van, ha őt támadják, nem tudta még újból megszokni az ütést. Azóta — e sorok írásáig — a Budapestbajnokságon lépett ismét szorítóba, s bár csak keserves, csúnya, dulakodós mérkőzésen nyert Holota ellen, ez mindenképpen nagyon jelentős fegyvertény volt, hiszen nem egészségesen lépett szorítóba és így, leromlott állapotban is képes volt nyújtani a győzelemhez szükséges pluszt, a tavalyi magyar bajnok ellen. Ez azonban inkább emberi, mintsem szakmai bravúr volt. A nagy kérdés a végére maradt: mit várhatunk Gedótól egy igazán nagy versenyen, netán az olimpián? Tény, hogy kivételes képességeivel és igen áldozatos munkával most újra messzire jutott, de csodákra ő sem volt képes; erőnlétben, állóképességben még nem tudott felkészülni a három menetre, különösen a sorozatterhelésekre. Hogy azután a hátralevő időben még mennyit képes bepótolni — az pontosan kiszámíthatatlan. Vállalkozása — akárhogy is végződjék — mégis elismerésre méltó; egyrészt, mert a bajban levő honi ökölvívás megsegítése is ösztönözte, másrészt, mert az egyik legszebb sportolói erényt, a lehetetlennel való küzdést produkálta. S ebben a harcban az elbukás is szép lehet! Az ellenkezőjéről nem is beszélve ... Szegő András Mindent (avagy mikor szülhet egy kézilabdázónő) A férfi hangjában — így telefonon át is érezhető, hogysistereg a gyűlölet: — ... azok, akkor, tüstént megvontak minden kedvezményt. A feleségemnek másnap jelentkeznie kellett a munkahelyén. A munkahelyén?! Mintha tudta volna, hogy hol a munkahelyei És minden azért történt, mert a felesége terhes lett? — Kérdem én magától, egy élsportoló sohase szülhet?! — Mit tehetek én ebben az ügyben? — írja meg. — De hisz a nevét sem akarja megmondani. Meg az egyesületet A kagylóban, néhány pillanaton át csak a szapora lélegzetvétel hallatszott. Aztán, kissé bizonytalanul: Tatabányai Bányász... Lengyel József vagyok. A feleségem kézilabdázik... Alaphelyzet Lengyelek lakásán. Az asszony — „Mani” vagy „Gyökér”, ahogyan játékostársai becézik — domborodó hasát simogatja, s beszél, beszél, el-elkalandozva. — Nemcsak a lakásért jöttem Tatabányára. Válogatott szerettem volna lenni, s ebben az egyesület is reménykedett. De már akkor mondtam Országh elvtársnak, az egyesület elnökének: ha nem megy a válogatottság, három év múlva szülni szeretnék. 1976 végén volt ez, 1977. január 4-én már itt, Tatabányán kezdtem el az edzéseket... Azon a beszélgetésen ott volt az edzőm is, Laurencz László. A férj ön írást kért, de azt válaszolták: „Nincs rá szükség, bízzunk egymásban”. A válogatottság aztán nem ment. Sérülésem után a csapatban is inkább csak csere lettem. Az önbizalmam is elszállt. A bajnokság előtt, 1979-ben, mondtam a csapat pszichológusának, aki sülyentöve együtt van az edzővel, hogy szülni szeretnék. Azt válaszolta, hogy igyekezzek jól játszani és ne bújjak a gyerek mögé... Gondoltam, elmond mindent az edzőnek, mert én nem mertem. Laurencz nagyon kemény ember. Októberben, amikor kéthónapos terhes voltam, végre erőt vettem magamon. Az öltözőben szóltam neki. Felháborodott. Mit gondolok én?! Van nekem arról fogalmam, hogy mennyi pénzt költött rám a Bányász, én meg elmegyek szülni? Aztán azzal fejezte be a beszélgetést: „Na, most mit mondjak? Azt, hogy vetesd el?!... Pedig három éven át hajtottam én magamat becsülettel. Igyekeztem. Mindent megtettem a csapatért, amit csak tudtam... De mikor szüljek? Már benne vagyok a korban. Harmincévesen hoztam világra az első gyereket? ... Aztán az anyagiak is... Velünk arról sohasem beszéltek, hogy mi jár és mi nem. Mi nem emberek, hanem eszközök voltunk. Eszközök egy cél érdekében ... A munkakönyvembe is az van beírva, hogy betanított munkás vagyok, 2500 forint alapfizetésért. Ehhez ezer forint élsportolói juttatás jött volna, de azt célprémiumként adták ki, differenciálva. 1977-ben 4100, 1978-ban 11 ezer, 1979-ben pedig 2200 forint jutott nekem. Aláírattak velem pénzt, amit sose láttam, vagy felvettem, aztán annak egy részét azonnal át kellett adnom. Vagy közvetlenül valamelyik játékostársamnak, vagy a vezetőnek. Azt mondták: ebből kapják az iskolások a juttatásaikat meg az egyesület ebből fedez különböző kiadásokat, amik nem lehetnek benne a költségvetésben ... Mindig megrövidítettek. Hát 2200 forint járt nekem, mert 1979-ben végighajtottam az évet?!... Ez tiszta kitolás, merthogy terhes lettem! És nemcsak én vagyok így, hanem Sipőczné is... Ja, és miért írtam alá olyan pénzt, amit nem vettem fel? Én megbíztam bennük. Meg nem is volt más választás. Körbejárt az ív, mondták, hogy írjuk alá, s mi valamennyien aláírtuk... Az egyesület elnökének a szobájában. Sipőcz Károlyné, NB I-es kézálalbomás, sírással küszködve préseli ki magából a szavakat: — Egy nőnek joga van szülni! Amikor idejöttem, Tatabányára, nem volt olyan kikötés, hogy szülhetek-e vagy sem. És amikor bejelentettem, hogy terhes vagyok, már jött is a levél: kedvezményeim megszűntek. Még a szakosztály értékelésénél sem lehettem ott. Az anyagiakkal megrövidítettek. Én írtam akkor egy levelet Országh József elvtársnak, az egyesület elnökének, de még válaszra sem méltatott... Horváth Tibor, a szakosztály vezetője felnyújtja a kezét. Szólni szeretne: — Én ugyan csak 1979 novemberének első napjaitól vagyok szakosztályvezető, de a két fiatalasszonyt régebbről ismerem ... És nekem az a véleményem: ha valaki élsportoló, akkor élsportoló. Ezen a szinten a sport már teljes embert kíván. A sportért áldozni kell. És cserébe megkap érte mindent. Vagy ha nem vállalja, akkor nem illetik meg a kedvezmények. Lengyelné és Sipőczné, amikor idejöttek, lakást kaptak. Tehát kaptak akkor, amikor még nem adtak semmit. Előlegezve kaptak ... Tisztában kell azzal lenni, hogy a Tatabányai Bányász Sport Club kiemelt egyesület. Sem a klubnak, sem a magyar kézilabdasportnak nem mindegy, hogy a Tatabánya miként szerepel a bajnokságban ... Ilyen klubban, ilyen szinten tervezni kell mindent az eredmények, a cél érdekében. A tervekhez pedig hozzátartozik a családalapítás, az anyaság tervezése is. Meg is voltak nekünk a terveink. Mi beterveztük, hogy 1979-ben Dombainé, 1980-ban Mosolicsné és Szabóné, 1981-ben pedig Po sem.