Magyar Ifjúság, 1980. május-augusztus (24. évfolyam, 18-35. szám)

1980-05-30 / 22. szám

alárendelni? Gyondolné, Siposné és Kecskésné szülhet. Ez volt a tervünk... Ha még két-három hölgy ugyanazt csinálja, amit ez a két fiatalaszszony, akkor mi történik a Tatabányai Bányász női kézilabdacsapatával? Küzdünk a kiesés ellen? És mit szól a bázisvállalat? Most sokat ad, de mit ad akkor, ha a kiesés ellen küzdünk, ha nem lesz olimpikonunk, válogatott kerettagunk? Mit ad majd akkor?... Azt pedig szeretném tisztázni: mi nem a szülés, hanem a bejelentés módja miatt büntetjük a két fiatalasszonyt. Súlyosan vétettek önmaguk ellen is, csapatuk ellen is. Felelőtlenség volt részükről két hónapig terhesen játszani, hisz manapság a kézilabda nagyon kemény, sokszor kíméletlen játék. És a gondolatuk sem ott volt már, amit csináltak, amiért a pénzt kapták. Ezüstérmünk az utolsó háromnégy mérkőzésen úszott el Az akkor már látszott, hogy a két fiatalasszonnyal erőnléti problémák vannak, s nem itták meg azt a vitaminkoktélt sem, amit az orvosunk kevert nekik... És magatartásukkal megbontották a csapat belső egységét is. A lányok fejét annyira megzavarta az ügy, hogy szétszakadt a csapat. Ki melléjük állt, ki meg ellenük fordult... Nem azért mondom, már kezdenek rendbe jönni a dolgok, de milyen erőfeszítések után?!... Konfliktus (?) Az már kétségtelen, hogy két „igazság” ütközik Tatabányán. Az egyén igazsága — „Egy nőnek joga van szülni!” —, és a sportcél igazsága — „Ha még két-három hölgy ugyanezt csinálja, amit ez a két fiatalaszszony, akkor mi történik a Tatabányai Bányász női kézilabdacsapatával?” — teremtette a konfliktushelyzetet, s a közvetlenül érdekeltek véleménye nem egyszerűen megoszlik, hanem ellentétes. A csapat edzését lelátóról néző Potyondiné Török Erzsi határozottan elítél: — Saját nevelésű játékos vagyok, tizenkét éve játszom, soha nem kéltem, igaz, nem is kértem semmit. De ezeknek az újaknak már minden jár... A garzonosaiknak még az olajat is a helyükbe viszik, nehogy megfázzanak a lelkecskéim... Maniék meg egyszerűen cserbenhagyták a csapatot. Ilyet én sohase tudtam volna megtenni. Véleményét, feltehetően egy másik, még a felszín alatt húzódó konfliktus is motiválja. A „régiek” és „újak” konfliktusa. De ezt boncolgatni már valóban a szakosztály feladata. Bár abban a „csapatszakadásban” — melyről többen is beszéltek Lengyelnéék terhessége kapcsán — alighanemközrejátszott ez a rejtett ellentét is. Az adott helyzetet pedig különösen kiélezi az edző — Laurencz László — markáns egyénisége. Az alkotni vágyó emberek jellegzetes típusa. Csak a célt látja. Csak a fekete és a fehér színeket ismeri. Nem ad és nem kér kegyelmet. Véleménye pontosan ezt tükrözi: — Az egész ügy hátterét én ismerem. Olyan intimitások vannak benne, melyekkel egyértelműen tudom igazolni, hogy Lengyelnéék cselekedete az egész szakosztály létét, jól felépített munkánkat fenyegette. Mindkét játékost énhoztam ide, Lengyeleket egy pesti albérletből vakartam ki. De negyedszázados edzőségem alatt igazán megszoktam már, hogy játékosaimtól hálát ne várjak. — Csak nem ítél el egy nőt azért, mert anya szeretne lenni? — Tudom bizonyítani, hogy szándékosan tették azt, amit tettek. A csapatból négyen akartak leállni hasonló okokból. Hát ők így biztosították be magukat! Elhangzott a zuhanyozóban, hogy „azok”, mármint a többi anyajelölt, majd jól pofára esnek októberben, ha e két hölgy terhessége kiderül. — Bűnnek érzi azt, ami történt? És a gyerek utáni vágy nem eredményezhet ilyen kis asszonyi praktikákat? — Van olyan szó is, hogy becsület Becsület és felelősségérzet a társakkal, a csapattal szemben. És azokkal szemben, akik az anyagiakat adják, hogy ők sportolhassanak. Aki élsportoló lesz, annak számolnia kell azzal, hogy mit vállal mindezért A kézilabdás nem gépírónő, s a juttatásai sem azon a szinten vannak. Tehát vállalt kötelezettségei sem... ön szerint az anyaság ténye feloldoz minden erkölcsi kötelezettség alól? — Tehát „vagy minden, vagy semmi’’? — Nem az a baj, hogy szülnek, hanem az, hogy felgyújtották a házat. És igazán nem rajtuk múlott, hogy nem égett le. — Úgy érzi, hogy jól megtervezett munkáját akarták romba dönteni? — Cirkusz nélkül biztosan megcsípjük az ezüstöt. Ha csak egyszerűen kiválnak a csapatból. De a váratlan bejelentés miatt teljesen szétesett a gárda. Egyik fele „nő” lett, a másik fele „sportoló nő” maradt. Olyan ellentét robbant ki, hogy ma sem tudom, miként sikerült rendet csinálni. — Ezért büntette őket? — Még ez is kevés volt! Ha sorra kiválnak a lányok, mi lesz?! Nem tudunk évente négy új játékost hozni, évente négy új embernek lakást adni!... Tiszta antihumánumm, ami nálunk folyik. Nem csak nálunk, Tatabányán, hisz mi csak része vagyunk az egésznek. Nem szembekötősdi kellene, hanem szerződés, amiben pontosan rögzíthetjük, hogy kinek mi, a kötelessége. — A büntetés, vagyis annak a pénznek a visszatartása, ami jogosan járt volna a két asszonynak, valóban mellékes ügy a lényeghez képest. De miért kell általában manipulálni a pénzzel? — Miért? Miért?! Hát ki nem csinálja így?! Nem saját zsebre dolgozunk. Ebből a mások által aláírt és visszafizetett pénzből veszünk olajkályhát, fizetjük az albérleteket, ebből adunk ösztöndíjat az iskolásoknak. — Másképp, tisztességesebben, nyíltabban nem lehet? — Hát hol él maga?! — Túlságosan elragadtatta magát. — Csak azt tudom, hogy jó lenne szerződésekkel elrendezni ezeket a kérdéseket. Akkor mindenki tudja, hogy mit vállal és mit kap érte. Ha csak a becsületre hagyatkozunk, akkor az ilyen eredménnyel jár. — Ezt az emberi és anyagi manipulációt nem nevezném egyértelműen „becsületre hagyatkozás”-nak. — A mai körülmények között az egyesületek teljesen kiszolgáltatottak ... Ennél nem jutunk tovább. A szakosztályért felelős elnökségi tag — az egykori nagypályás világbajnok, Francsicsné Gorencz Hedvig — is csak a fejét csóválja: — Én mint nő, nagyon megértem a két asszony problémáját A nőnek az a hivatása, hogy gyermeket szüljön. De elvártuk volna tőlük, hogy várják ki az időt... Kérdőjelek Országh József, az egykori válogatott atléta, a TBSC ügyvezető elnöke nehéz helyzetben van. Az ember és a sportvezető csatázik benne. (Lám, milyen fura dolgokat hoz össze az élet! Szinte skizofrén dolgokat. Kettéhasítja egy személyen belül a humánumot és a sportvezetői tudatot.) Nehezen szólal meg. Csendesen beszél. — Mohácsi Éva, aki a 4X400- as váltó tagjaként töredékpontot hozhatott volna az olimpiáról, bejött hozzám, hogy terhes. Meg se fordult a fejemben, hogy vetesse el a gyereket. Anyagi juttatásai is megmaradtak... De ennél a két kézilabdás asszonykánál kissé más a helyzet. Berni, azaz Sipőczné mindössze 22 éves. Még várhatott volna két-három évet... Igaz, nem írtuk le sehol, le se írnék ilyet, hogy egy sportoló nő ne szüljön, vagy hogy mikor szüljön. De ha mi megteszünk mindent azért, hogy egy sportoló jól érezze magát nálunk, akkor mi is elvárhatjuk a megértést, az egyesületi érdekek figyelembevételét. Amikor elhatároztuk, hogy női kézilabdacsapatunkat megerősítjük, mert olyan szintű gárdát akarunk öszszehozni, amelyik magas színvovonalú mérkőzésekkel szórakoztatja Tatabánya lakóit, akkor tudtuk: áldozni is kell. Áldoztunk is érte. Ezért áldoztunk. De ha a lányok sorra kiválnak? És legalább szóljanak előre, hogy be lehessen ütemezni, ki mikor szüljön. Ezt csak el lehet várni?! És ha nem így történik, példát is kell statuálni. Igaz, Lengyelné és Sipőczné büntetése keményebb volt a szükségesnél. Valóban nem kellett volna ennyire... De azt a pénzt visszaadni én már nem tudom. Legfeljebb akkor, ha a szülés után visszatérnek, majd megtaláljuk a törlesztés módját... Ezt az egész ügyet én úgy értékelem, hogy tanulópénzt fizettünk. Minden, szakosztályunknál körültekintőbben kell eljárnunk, emberileg is közelebb kerülni sportolóinkhoz... A pénzügyi szabálytalanságokat is elkövettük, de hol nem csinálják így? Nem a magunk haszna vezet bennünket, hanem az egyesület érdeke és célja... Országh József szavaiban, véleményének őszinteségében kételkedni sem lehet. A beszélgetések során végig felülemelkedett az indulatokon, nem vett részt a „két fél” — azaz a két fiatalasszony és a szakosztály — a korrektség határát olykor átlépő vádaskodásaiban, nem kérte az ügy elhallgatását, mint egy-két beszélgető társam („Kinek használ egy ilyen cikk megjelenése?!”). És mégsem tudtunk igazán előbbre jutni a konfliktus feloldásában. — De lehet-e egyáltalán? — kérdezte fotós kollégám, a beszélgetések hűséges és figyelmes végighallgatója, immár hazafelé jövet. Azóta is ezen a kérdésen töprengek. A két fiatalasszonynak igaza — és joga — van. Igazuk van abban, hogy gyermeket szeretnének, s joguk van a gyermeket megszülni. És embertelen minden olyan törekvés, cél vagy szándék, ami ezt az igazságot, ezt a jogot akár csak kétségbe is vonja. És mégis primitív demagógia lenne — akár az általános humánumra, akár alkotmányunkra hivatkozva — kígyót-békát kiáltani az egyesületre vagy azokra a sportvezetőkre, edzőkre, akik nem munkaként, hanem hivatásként végzik végzendőiket, akik alkotni akarnak, eredményekre törnek. És akik mindent béklyónak éreznek, ami a kitűzött cél elérését megnehezíti. Az ellentmondás csírája alighanem az abszolutizált célban van, amely a modern sportélet terméke, s amelyik már-már projektivizálódott, s fölénőtt mindennek. Ezért az abszolutizált célért — csúcseredményért, bajnoki címért, győzelemért — vállalja emberek sokasága nem csupán a hihetetlenül megterhelő edzéseket, hanem az erősítő és az ajzószerek használatát is, az elembertelenedést is, a csalást is. A tatabányai „szüljön, ne szüljön,”-vita csak apró jelzése egy állapotnak. Feltehetően sok-sok ilyen apró jelzés van már sportéletünkben, csak ritkán vesszük észre azokat. És még ritkábban gondoljuk végig következetesen, hogy a sport csúcseredményei vagy a sportgyőzelmek csak akkor hordoznak igazi értékeket, ha nem lépik túl az emberi határokat. Rózsa András 61