Magyar Ifjúság, 1980. szeptember-december (24. évfolyam, 36-52. szám)

1980-10-31 / 44. szám

lágát. Talányos festményei­nek piktorai Szindbádként lépdelnek egyik vászonról a másikra; hűséges kísé­rőik — csodaszép kisasz­­szonyok, vágyakozó vének, az elesettek kaszárnyás tö­megei — kézen fogva köve­tik őket. Ám ez a Szind­­bád nem lát világokat. Mindig egy valami körül lépeget — változó tempó­ban, egy adott mozgástér­ben —: az eszményit, az emberi tisztát keresi, az összetéphetetlen aláírha­­tatlan és ezáltal szinte biz­­tosíthatatlan harmónia egy­ségét. A figurák érettek, a szándék mesteri, ám a vá­gyakozás, a már nosztal­gikusnak tűnő makacsság folyton-folyvást­­körkörös pályát ír le, így válik időt­lenné ez a piktúra, mint ahogy kortalanok bohócai és nyomorékjai, nekifeszü­lő hősei, megtépett öregjei, feltárulkozó festői, szár­nyatlan szentjei. Szabó Vladimir töretlen hittel, megfáradhatatlan bölcses­séggel meséli történeteit a Festőről és modelljeiről, a Halpiacról, az Istenről el­hagyott tájról, Dózsa népé­ről, az öreg csavargóról, a Panoptikumról, Zsuzsan­náról és a vénekről, a Menyegzőről. Kiállítását megtekintve a Műcsarnokban az ember azt hihetné, hogy ez a fes­tő nagyon magányos lehet. Ám rögvest Stravinsky jut az eszünkbe, aki — mert játszott — soha nem érez­te magát egyedül. Hűséges társai voltak a stílusok, az önmagából kinövesztett vágyak, az alkotónak csak zenében (értsd: festészet­ben) megvalósítható álmai, így vagyunk mi is Szabó Vladimir festészetével: cso­dáljuk és kívánjuk, hogy növessze még nagyobbra és még hatalmasabbá kép­zeletének szárnyait. A nö­vekedésben alighanem helyrebillen lelki egyensú­lya és végtelenül boldog, mert jót akar. A bénák le­­festésével is a boldogságra termettek egyensúlyérzékét gyarapítja. M. ZS. túllévő tekintettel a cím­­lapi leányra. De kézen is foghatjuk, s az értelmes célok, élmények, eredmé­nyek örömét varázsolhat­juk az arcára. A kötet hősei — egymás­sal titokzatos kapcsolatban lévő egymásra hasonlító motívumokként — a ben­nünk és körülöttünk lé­zengő, kallódó Cseh­ Fe­­renceket, Sebestyéneket, Gódorokat, Hajcsikokat idézik fel. A feszülő izmú, kemény húsú bajnokjelölt nem ta­lálja kedvét, célját sem a napi edzésadagokban, sem hibátlan barátnőjében, sem a sörben. Másban nem is keresi. Lemond róla az öreg úszómester is. A fia­talabb Gódor Árpád hiá­ba indul el mesebeli leg­kisebb fiú módjára a vi­lág végére zötyögő villa­moson új életet kezdeni, apja megátalkodott mája és saját fatalizmusa csak a jel­képes értelmű szemétte­lepig engedi „a málló üveg­­gyapotkötegek, a hamugöd­rök, a nádtörmelékek, a sza­kadt fenekű, égszínkék lavó­rok, fazekak, kutyadög, cipő, véres vatta, csont, korhadt ablak„keretdarab” közé. Ő sem tud felnőtté válni. A nevell akiban felbuk­kanó figurák — legtöbb­ször fiatalok — önmaguk­kal és a világgal nem tud­nak mit kezdeni. Nem tud­nak tájékozódni, túltekin­teni legszűkebb környeze­tükön, rátalálni az értel­mes cselekvés lehetőségé­re. Tisztaságuk, gyanút­­lanságuk, naiv vágyuk nem képes őket a topor­­gásból, bamibas­ágból ki­rántani, mert az őket kö­rülvevő (felnőtt) világnak csak kusza kiismer­hetet­­lenségét, taszító konfor­mizmusát, begyöpösödött­­ségét veszik, vehetik észre. Amivel nem lehet azono­sulni. Ezt az életérzést nem elsősorban cselekménnyel ábrázolja az író, hanem inkább azzal a nyelvi módszerrel, mely a jelen­ségeket, tárgyakat halmoz­va írja le, megdöbbentő társításokkal, jelzésekkel, sejtetésekkel. Épipoly gyak­ran használ fel irreális elemeket, varázsol, bűvöl a szavakkal, mint amilyen gyakran elidegenít. Ez a stílus képes érzékeltetni ezeknek­­ a­­ fiataloknak a látásmódját Ugyanakkor általánosabb, a történetek mögötti folyamatokat is megidéz. Megszoktuk, hogy az epika területe a tények és az igazság közötti mező. Csaplár Vilmos nem te­remt ilyen, közvetítő me­zőt közöttük, hanem majd­hogynem azonosítva, egy­másra vetíti őket. A min­­dennnapiság és a fantaszti­kum, a múlt és a jövő, az objektivitás és a szubjek­tivitás közvetlenül és ki­bogozhatatlanul fonódik egybe, s ez adja különös hatását. (Magvető) Húsz Mária A neveld nevelése! Csordás Gábor írja ön­magáról kötete fülszövegé­ben : „1950-ben születtem Pécsett. ... 1966-ban, ami­kor a Jelenkorban bemu­tatkoztam, olyasmit írtam, hogy a világot meg kell változtatni. Ma sem írha­tok mást.” Szögezzük le rögtön, nem is ír mást a ki­tűnően megszerkesztett el­ső könyvében. A jámbor olvasó legfeljebb azért csó­válja fejét, hogy miért kellett tizennégy évnek eltelnie a folyóiratbeli be­mutatkozás és a könyv megjelenése között. Las­sanként érthetetlenné vá­lik az a kiadóinknál meg­honosodott gyakorlat, mely szerint, amíg valaki kar­nyújtásnyira nem kerül a harmadik X-hez, addig ön­álló könyvvel csak ritkán jelentkezhet. Tisztelet a kevés kivételnek. De tér­jünk vissza a műhöz! Az első ciklusban Csordás igyekszik elénk tárni a felnevelő s férfivá érlelő tájat, családot, múltat és jelent, melyekkel naponta szembesül saját állóhábo­rújában, s teszi mindezt ily magával ragadó sorokban: „de aki a sört a pultnál issza nem vágják ,hatvanegybe vissza nem vágyik a szülőd háziba ahol szalmával töltve a párna” (Levél Cseh Tamásnak); vagy a megejtően pontos és szép, Vasárnap című versében, ahogy számot vet a hétköznapok realitá­sával: „délben a szomszéd áthivat rossz a mosógép csöpög a csap este lemérjük centivel a gyerekágy hol férne el”. A Szigeten ciklusban ta­lálható egyébként a kötet legjobb verse, egy kis há­romsoros, a Hommage Apollinaire: „a rétet kifeszítik a ♦ tűzoltók ugorjon már szól Jézusra a poroszlók kapitánya”. A kötet­­három hosszabb terjedelmű alkotásában (Európai Európé; Kraut; Rousseau Park Rezervá­tum) föltűnik kitűnő kom­­pozíciós készsége, társada­lomkritikusi, közélet-köz­pontú szemlélete, együtt a már-­már kozmikus mére­tű, József Attila-i kire­kesztettség s magány ér­zetével : „tilos a tigris és a sólyom tilos kezdődnöm folytatódnom tilos a kéreg a soha nem nőttem oda sehova”. E koncepciónak néhány gyakorlatiasabb eleme, vál­tozata bukkan fel a Piros Fehér Zöld Pilóta ciklus címadó versében is: „a kort akár a gyári holmit néném jobb híján viselem bombák szép hazugsága lever a nyöszörgő jelen”. Megrázóan őszinte és egyszerű a könyv három utolsó verse, a Levél, az Anziksz és a Folyamod­vány Állampolgárságért cí­mű, melyet így fejez­­be: „s míg feltorlódunk az előszobáiban kislányok hasában nevetnek rajtuk fejjel lefelé akik majd megértik a törvényeket”. Végezetül ejtsünk né­hány szót föllelhető hibák­ról is. Sorvégei néha még nem csendülnek fel teljes erejükben, egy-két vers le­zárásában pedig mintha el­fogyott volna az a­­bizo­nyos sokat emlegetett pus­kapor, például Táj Vonat­ból, Színház Üres Házban stb. Mindezekkel együtt, úgy vélem, hogy tehetsé­ges, egyéni hangú, közéle­ti problémáinkkal bátran szembenéző, azokat válla­ló, tehát az olvasók ro­­konszenvére méltán szá­mot tartó költőt avat ez az ígéretes első könyv. (Kozmosz Könyvek) Csikó Sándor izgat KÖNYV a kék szem és a rózsaszínű mellbimbó históriája Csaplár Vilmos novel­­láskötete kézbe kívánko­zik. Fehér borítójáról füg­­gönyös ablaknál álló, ál­modozó szemű lány néz felénk, kend­ős haja, nyak­lánca, csipkés ruhája ké­szülődésre vall. A kép alatt a hosszú, pikánsan izgalmas cím. A könyvet végigolvasva, mi is visszanézhetünk ugyanezzel a céltalan, ta­nácstalan, jón és rosszon Rohanj velem! A jó szakmai hozzáértés­sel megírt ifjúsági regé­nyek közismert receptje: végy egy fejlődésben levő nehéz sorsú kamaszfiút, le­gyen egy jól nevelt és egy örökké balhézó barátja, je­lenjen meg az első szere­lem reménytelensége, csapja meg a halál közel­sége, a helyszínt pedig he­lyezd egy mai nevelőinté­zetbe. Ezek után az sem baj, ha happy end marad a könyv végére. Körülbelül ezt a módszert követte As­­perján György is Rohanj velem című regénye meg­írásakor. Kohán Imre a regény fő­alakja mindössze 14 éves, és már annyi keserűség történt vele, mint egy fel­nőttel. Nevelőanyja szociá­lis otthonba kerül, anyja pedig nem kíván tudomást venni róla. Gondviselő hí­ján iskola-szanatóriumba helyezik el, mégpedig egy olyan szokatlan közegbe, ahol először döbbenten né­zi társai szemtelenségeit, csínytevéseit, mivel ő ez idáig csak a szófogadást, a felnőttek tiszteletét ismer­te. Nem alapvetően rosszak ezek a gyerekek, csak ka­maszodók, önmagukkal ne­hezen bíró „nagyfiúk”, akik a kisebbek előtt meg­játsszák a nagyot. Furcsa és ellentmondásos alakként bukkannak fel az intézet nevelőtanárai, akik egy­mást piszkálva vagy akár megvetve is, mindenkor a gyermekek érdekében igye­keznek ténykedni. Szinte természetes, hogy az inté­zetben van egy pocakos pszichológus, aki minden gyereknek éve óta szinte megszokásból teszi fel ugyanazokat a kérdéseket, a törvény a tiszta beszéd A fiatalok gyakran pa­naszolják az idősebbeknek: a ti korotok a forradalom kora volt, ki lehetett áll­ni a barikádokra, de mi az ördögöt csináljunk mi? Napjainkban a „tapintha­tó” forradalomról áttértünk a forradalmi módon végig­gondolt reformok korára. Ha tárgyilagosan belegon­dolunk, ez sem könnyű, mert amikor a világban a nagy társadalmi változások, forradalmak korát éljük, a fiatalok számára a társa­dalmi jelenségek szövete éppoly bonyolult, mint ko­rábban. Loránd Ferenc köteté­nek írásai filozófiai igé­nyeséggel vetődnek papír­ra, ugyanakkor a szerző mindvégig szem előtt tar­totta, hogy könyvének ol­vasói elsősorban fiatalok lesznek. A könnyed hang­vétel a legbonyolultabb kérdéseken is átsegíti az olvasót, sőt a politikai té­mákban gyakran figyel­men kívül hagyott szem­pontokra is ügyel a szer­ző, amikor azt ajánlja: „A figyelmes olvasásnak min­dig jót tesz egy kis gya­nakvás.” A könyv úgy ad bepil­lantást a marxista gondol­kodásmód lényegébe, hogy közben szót ejt a forradal­mi polgárság filozófusainak társadalomszemléletéről éppúgy, mint John F. Kennedy és utóda Lyndon B. Johnson „éhség elmé­­let”-éről. Mint a kötet írá­saiból kiderül, a szerő ele­venen együtt gondolkodik a mai fiatalokkal a forrada­lom kérdésében is,­­hiszen azt írja: „ennek a kornak az ellentmondásai és küzdel­mei érintenek a legköze­lebbről.” (Kozmosz Köny­vek) Deák Attila tölteti ki velük ugyanazon tesztlapokat, és rajzoltat­ja a fákat, a család emlék­képeit. Imre és társai itt az ott­honban élik át a kamasz­kor szorongásait, lázadá­sait, a szerelem, a szexuá­lis vágy kínjait és gyönyö­reit. „Szerelmesnek lenni nem mindig könnyű, de vé­gül is mindig csodálatos” derül ki a könyvből és köz­ben önmaguk és a barátok keresésének nyugtalansága hajtja ezeket a fiatalokat. Csaknem tragikus törté­netet élünk végig a kötet­ben és mégsem hat nyo­masztóan ránk. A gördülé­kenyen egymásba kapasz­kodó mondatok, a könyv gondolati feszültsége és a hitelesség teszi rokonszen­vessé Asperján György munkáját. (Móra Kiadó) Pusztay Sándor KULTURÁLIS MELLÉKLET 4*1

Next