Magyar Ifjúság, 1981. május-augusztus (25. évfolyam, 18-35. szám)

1981-06-26 / 26. szám

záskor homlokon csókolja a fele­ségét, és néha meglátogassák a „nagymamát” ...). Megérkezett a pacal. A hatal­masan gőzölgő, vérvörös adag láttán Kövesi még inkább két­ségbeesett, Klára viszont boldo­gan támadt az ételre, lelkesen rágott, hatalmasakat nyelt, sőt csámcsogott is egy kissé... — Jó, nem? — nézett Kövesire. — Igen — nyögte Kövesi. — Mi van magával? — tette le Klára a villát. — Miért? — Rossz a foga? — Ugyan. Dehogy. — Olyan kétségbeesetten rág. „Na tessék”, gondolta Kövesi, és a pohárért nyúlt. Klára ki­szúrta, hogy nincs étvágya, aggó­dó tekintettel lesi a száját, s et­től Kövesi maradék ehetnékje is elillan. — Valami baj van? — kérdez­te ismét Klára. Kövesi lecsapta a kanalat (ő azzal evett), és hátradőlt a szé­ken. — Jóllaktam, kedves Klára. Sőt, nem is voltam éhes. — Az hogy lehet? — Micsoda? — Hogy nem eszik. — Az emberek többsége túl­eszi magát — bölcselkedett riad­tan Kövesi. — Egy magamfajta­­szellemi nemdolgozónak napi kétezer kalória is elég. — Na ne marháskodjon. Egyen. — Nem kell. — Akkor én se eszem. Kövesi belenyugvóan vette fel a kanalat, újra nekilátott a pa­calnak. Émelygett, fájt a gyomra, a nyeldeklője összeszorult, de hő­siesen evett, evett. Hiszen EGÉSZSÉGESNEK kell mutat­koznia, Klára ezt elvárja tőle. Mert Klára iszonyatosan egészsé­ges, a fene egye meg. — Enni kell — mondta Klára, amikor kiléptek az esti utcára. — Az adja az erőt. — S a fogát szívogatta. Klára hamarosan „birtok­ba vette” Kövesit, pontról pontra megszabta a napi teendőit, amelyek között előkelő helyet foglalt el a közös evés. Például a reggeli, Klára alig nyi­totta ki a szemét, kirohant­­ a konyhába, és hamarosan vissza­tért a hatalmas tálcával, „a reggeli a legfontosabb étkezés”, mondta, a tálcán egymás mellett sorakozott a sonka, a vaj, a sajt, a piros retek és a fradizöld pap­rika, sőt az újhagyma is, amely ellen Kövesi hiába tiltakozott, mondván, hogy rosszul lesz a saját szájszagától, ki az a hülye, aki reggel hagymát eszik? ... — Egyed csak — döntött Klára. — Úgyse mész emberek közé, mert munkakerülő firkász vagy. Egy­részt. Másrészt legalább nem fogsz idegen lotyókkal csókolóz­­ni, csak­­velem, és én ... nos, én is behagymázok, nézz csak ide! — Leharapta a hagyma fejét. — Harmadrészt: a hagyma antibio­tikumot tartalmaz, és felhozza a köpetet, érted, édes? Ezek után Klára elment a la­borba, ahol asszisztensként dol­gozott. Kövesi viszont olyan bá­gyadt lett a hatalmas reggelitől, hogy hazabotorkált aludni... Dél körül ébredt, halkan böfögve fo­gat mosott, és félve gondolt ar­ra, hogy nemsokára négy óra, Klára éhségtől szikrázva lép ki a Laborvállalat kapuján, s már messziről kiabálja a vendéglő nevét, ahol vacsorázni fognak ... A halászcsárdákat különösen szerette. ... A kéziratlapok árván, érin­tetlenül hevertek Kövesi íróasz­talán. — Érdekes, alig hízol —mond­ta Klára egy napon, amint Kö­vesi oldalán a Paksi Halászcsár­da felé lépkedett. —­­Pedig egész rendesen eszel, amióta velem élsz. Kövesi nem szólt. Nem mond­ta el Klárának, hogy állandó émelygés gyötri, nehezen lélegzik a rostos ételektől, az erőspaprika napokig marja a torkát, a szük­sége hirtelen érkezik, mint a nyári vihar... S néha földi­gi­lisztához hasonlítja magát, „aki” nem más, mint egyetlen hosszú tápcsatorna. — Ma pontypörköltet eszünk — mondta Klára, amint megér­keztek a vendéglőbe, leültek a piros asztal mellé. — Ponty­pörköltet? Nem na­gyon szálkás? — De az — mondta Klára, és körülpislogott a helyiségben. ... Nos, a ponty majdhogynem Kövesi halálát okozta. Hatalmas szálka akadt meg a torkán, „no, most kimúlok”, gondolta rémül­ten, fulladozva köhögött, szúró fájdalom ütötte át a torkát, ki­rohant a vécére, térdre rogyott, az ülőkére támaszkodott, a halálfé­lelem dühöngő gondolatokat vál­tott ki belőle, „én állat”, csikor­­gott magában, „ahelyett, hogy földhöz vágtam volna a ponty­­pörköltet vagy Klára fejére bo­rítottam volna, ó, én barom, hát kellett ez nekem?!”... Újabb köhögési roham fogta el, és hopp! napvilágra került a szál­ka. Kövesi nagyot szippantott az újra közelébe került életből. Felvette a szálkát. Gonosz, görbe, rosszindulatú halcsont volt, a halál ügynöke. Kövesi kiszédelgett a klotyó­­ból, belépett az étterembe ... Megtorpant. Klára széles hátát látta,­­amely arról tanúskodott, hogy lelkesen fogyasztja a pontyot, néha a szájához emeli a kezét, hogy el­vegyen egy szálkát,, még a fülei is mozogtak az erőteljes rágástól, a kontya­­meg-megremegett... — Főúr! — szólt halkan a pin­cérnek Kövesi. — Tessék, uram. — Itt egy tízes, vigye oda ezt a szálkát annak a hölgynek. És mondja meg neki, hogy búcsú­­ajándék. Szuvenír egy félbolond, étvágytalan írótól. Kilépett a hűvös utcára. Vala­hol a házak felett már az ősz susogott. Kövesi elhatározta, hogy gyalog megy át a Lánchí­don.­ ­ KULTURÁLIS MELLÉKLET 41­ 1 nap, május 9-én hiába volt szombat, a fasizmus fölött aratott győzelem évforduló­ja nemzeti ünnep s mun­kaszüneti nap Csehszlová­kiában. Olomouc azonban túl „nagy falat”, kevesen jutot­tak el a várost átszelő Mor­va, és mellékága, a Közép­ső-Morva 121 hídja közül valamelyikhez. Igaz, az utóbbi keskeny ágát szinte magába zárta a város, a partokon terebélyes bokrok zöldellnek, mintha a sza­bálytalanul kanyargó para­dicsomi sáv egyike lenne Olomouc parkjainak. Két­ségtelen azonban, hogy a legvonzóbb rész az Óváros, néhol elképesztően szűk, egyirányú utcáival, ahol épp csak elfér a piros villamos. A Béke tér Krakkó köz­pontjához hasonlít, fő ne­vezetessége a közepén álló, 1378-ban épített gótikus vá­rosháza, amely eredetileg kereskedőházként szol­gált. A később reneszánsz loggiákkal díszített épület legnépszerűbb pontja az Orloj. Ez a díszesen ékesí­tett csillagászati óra ha­rangjátékokat, hanák nép­dalokat szólaltat meg, s az évszázadra jellemző csillag­képeket mutat be, túl azon, hogy jelzi a pontos időt. A teret egykori paloták veszik körül, s az egyik ház olda­lán a cseh és lengyel címer mellett a magyart is felfe­dezhetjük, annak emlékére, hogy 1478-ban itt találko­zott a három király. A magyar turisták útvo­nalából átalában kiesik Olomouc, pedig a város sok szállal kötődik történel­münkhöz. 1496-ban itt ko­ronázták cseh királlyá Má­tyást, 1848-ban ide mene­kült a bécsi forradalom elől a császári udvar, s itt lé­pett trónra Ferenc József. Várbörtöne hírhedtté vált a szabadságharc leverése után, sok magyar honvéd került vastag falai mögé, ahol a vértanúhalált halt Batthyány Lajost is őrizték. Kultúrtörténeti érdekesség, hogy az olmützi jezsuita rendházban fejezte be a Biblia magyar fordítását Káldi György práter, 1607- ben.­zetességét, a még most is középkori hangulatot árasz­tó várnegyedet felderítő sé­tánk után a Béke téren pompázó, 35 méter magas barokk Szentháromság-szo­bor 18 aranyozott rézfigu­rája alatt gyülekeztünk. Ze­nészeink letelepedtek a lép­csőkre, hátukat a csuklónyi vastagságú körláncnak ve­tették, s néhány perc múl­va megszólaltak a hangsze­rek. Rövidesen jókora cső­dület vette őket körül, ját­szottak vagy háromnegyed órát, s mikor befejezték, né­hány — a tinédzserkorát a 60-as években élt — olo­­mouci zenész tűnt fel a szo­bornál. Gitárokat, bőgőt, hegedűt, szájharmonikát hoztak magukkal, s viszon­zásképpen a 60-as évek standardjait játszották. Ké­sőbb a prímás, Lakatos Miklós, aki hároméves ko­ra óta hegedül, átvette a hangszert, s azzal bűvölte el nemcsak a hallgatóságot, hanem az olomouci zené­szeket is, hogy visszhang­ként játszotta vissza futa­maikat. A szombati fellépésre „telt ház” előtt került sor, egy szlovák együttes műso­ra után. A kitűnő hangulat magával ragadta az aquin­­cumusok show-manjeit, így Magyar Robit is, aki arról nevezetes, hogy két percet nem bír ki szótlanul. A jól megtermett kaposvári fiú észbontó tréfákkal, s ügyes­ségi mutatványokkal van teletöltve. Utolsó este „bankettet” rendeztünk az egyik szál­láshely klubtermében. Elő­került Róza Imre dobfel­szerelése, a népi zenekar bőgőse, Balogh Kálmán jól „szippantott magához” az együttes. A zongora mel­lett Szénási ült... Az udvaron táncházaztak az autentikusok és a többi táncos. „Gréti” és „Doki” a zenekar közelében ültek, ta­lán egy-egy ilyen búcsúes­ten végigfut bennük az Aquincum egész története. A hazafelé vezető úton már a jövő jár a fejükben. Mert az korántsem gond nélküli. Eddig kétévente, mostantól azonban 18 hó­naponként kell megújulni. Ennek egyik megoldását abban látják, hogy jobban kell építeniük az óbudai fia­talokra, az eddig főleg „szolgáltatásaiban” nyitott együttest, a tehetséges „ci­vilek” előtt is meg kell nyitni. Ehhez hamarosan építeni kezdik az új próbaterem­hálózatot, amelyet a napok­ban leszerelő Soós József tizedes tervezett katonaide­je alatt. Mire azonban ez elkészül, a jelenlegi aquincumosok nagy része letölti katonai szolgálatát, s visszatér ere­deti művészegyütteséhez.­­De vannak kivételek is, a zenei vezetőt, Szénási Fe­rencet leszereléskor kuvaiti szerződés várja, amelynek lejártával szeretné továbbra is irányítani az Aquincum zenészeit, immár civilként. Addig, azonban hátra van egy kéthetes bulgáriai út, s az autentikus zenekar fel­lépése Lengyelországban, a Bartók-ünnepségen, a hazai erőpróbákat nem is említ­ve ... Úgy látszik, az Aquin­cuminak ez a tempója. Mola György stOSA.

Next