Magyar Ifjúság, 1981. május-augusztus (25. évfolyam, 18-35. szám)
1981-06-26 / 26. szám
záskor homlokon csókolja a feleségét, és néha meglátogassák a „nagymamát” ...). Megérkezett a pacal. A hatalmasan gőzölgő, vérvörös adag láttán Kövesi még inkább kétségbeesett, Klára viszont boldogan támadt az ételre, lelkesen rágott, hatalmasakat nyelt, sőt csámcsogott is egy kissé... — Jó, nem? — nézett Kövesire. — Igen — nyögte Kövesi. — Mi van magával? — tette le Klára a villát. — Miért? — Rossz a foga? — Ugyan. Dehogy. — Olyan kétségbeesetten rág. „Na tessék”, gondolta Kövesi, és a pohárért nyúlt. Klára kiszúrta, hogy nincs étvágya, aggódó tekintettel lesi a száját, s ettől Kövesi maradék ehetnékje is elillan. — Valami baj van? — kérdezte ismét Klára. Kövesi lecsapta a kanalat (ő azzal evett), és hátradőlt a széken. — Jóllaktam, kedves Klára. Sőt, nem is voltam éhes. — Az hogy lehet? — Micsoda? — Hogy nem eszik. — Az emberek többsége túleszi magát — bölcselkedett riadtan Kövesi. — Egy magamfajtaszellemi nemdolgozónak napi kétezer kalória is elég. — Na ne marháskodjon. Egyen. — Nem kell. — Akkor én se eszem. Kövesi belenyugvóan vette fel a kanalat, újra nekilátott a pacalnak. Émelygett, fájt a gyomra, a nyeldeklője összeszorult, de hősiesen evett, evett. Hiszen EGÉSZSÉGESNEK kell mutatkoznia, Klára ezt elvárja tőle. Mert Klára iszonyatosan egészséges, a fene egye meg. — Enni kell — mondta Klára, amikor kiléptek az esti utcára. — Az adja az erőt. — S a fogát szívogatta. Klára hamarosan „birtokba vette” Kövesit, pontról pontra megszabta a napi teendőit, amelyek között előkelő helyet foglalt el a közös evés. Például a reggeli, Klára alig nyitotta ki a szemét, kirohant a konyhába, és hamarosan visszatért a hatalmas tálcával, „a reggeli a legfontosabb étkezés”, mondta, a tálcán egymás mellett sorakozott a sonka, a vaj, a sajt, a piros retek és a fradizöld paprika, sőt az újhagyma is, amely ellen Kövesi hiába tiltakozott, mondván, hogy rosszul lesz a saját szájszagától, ki az a hülye, aki reggel hagymát eszik? ... — Egyed csak — döntött Klára. — Úgyse mész emberek közé, mert munkakerülő firkász vagy. Egyrészt. Másrészt legalább nem fogsz idegen lotyókkal csókolózni, csakvelem, és én ... nos, én is behagymázok, nézz csak ide! — Leharapta a hagyma fejét. — Harmadrészt: a hagyma antibiotikumot tartalmaz, és felhozza a köpetet, érted, édes? Ezek után Klára elment a laborba, ahol asszisztensként dolgozott. Kövesi viszont olyan bágyadt lett a hatalmas reggelitől, hogy hazabotorkált aludni... Dél körül ébredt, halkan böfögve fogat mosott, és félve gondolt arra, hogy nemsokára négy óra, Klára éhségtől szikrázva lép ki a Laborvállalat kapuján, s már messziről kiabálja a vendéglő nevét, ahol vacsorázni fognak ... A halászcsárdákat különösen szerette. ... A kéziratlapok árván, érintetlenül hevertek Kövesi íróasztalán. — Érdekes, alig hízol —mondta Klára egy napon, amint Kövesi oldalán a Paksi Halászcsárda felé lépkedett. —Pedig egész rendesen eszel, amióta velem élsz. Kövesi nem szólt. Nem mondta el Klárának, hogy állandó émelygés gyötri, nehezen lélegzik a rostos ételektől, az erőspaprika napokig marja a torkát, a szüksége hirtelen érkezik, mint a nyári vihar... S néha földigilisztához hasonlítja magát, „aki” nem más, mint egyetlen hosszú tápcsatorna. — Ma pontypörköltet eszünk — mondta Klára, amint megérkeztek a vendéglőbe, leültek a piros asztal mellé. — Pontypörköltet? Nem nagyon szálkás? — De az — mondta Klára, és körülpislogott a helyiségben. ... Nos, a ponty majdhogynem Kövesi halálát okozta. Hatalmas szálka akadt meg a torkán, „no, most kimúlok”, gondolta rémülten, fulladozva köhögött, szúró fájdalom ütötte át a torkát, kirohant a vécére, térdre rogyott, az ülőkére támaszkodott, a halálfélelem dühöngő gondolatokat váltott ki belőle, „én állat”, csikorgott magában, „ahelyett, hogy földhöz vágtam volna a pontypörköltet vagy Klára fejére borítottam volna, ó, én barom, hát kellett ez nekem?!”... Újabb köhögési roham fogta el, és hopp! napvilágra került a szálka. Kövesi nagyot szippantott az újra közelébe került életből. Felvette a szálkát. Gonosz, görbe, rosszindulatú halcsont volt, a halál ügynöke. Kövesi kiszédelgett a klotyóból, belépett az étterembe ... Megtorpant. Klára széles hátát látta,amely arról tanúskodott, hogy lelkesen fogyasztja a pontyot, néha a szájához emeli a kezét, hogy elvegyen egy szálkát,, még a fülei is mozogtak az erőteljes rágástól, a kontyameg-megremegett... — Főúr! — szólt halkan a pincérnek Kövesi. — Tessék, uram. — Itt egy tízes, vigye oda ezt a szálkát annak a hölgynek. És mondja meg neki, hogy búcsúajándék. Szuvenír egy félbolond, étvágytalan írótól. Kilépett a hűvös utcára. Valahol a házak felett már az ősz susogott. Kövesi elhatározta, hogy gyalog megy át a Lánchídon. KULTURÁLIS MELLÉKLET 41 1 nap, május 9-én hiába volt szombat, a fasizmus fölött aratott győzelem évfordulója nemzeti ünnep s munkaszüneti nap Csehszlovákiában. Olomouc azonban túl „nagy falat”, kevesen jutottak el a várost átszelő Morva, és mellékága, a Középső-Morva 121 hídja közül valamelyikhez. Igaz, az utóbbi keskeny ágát szinte magába zárta a város, a partokon terebélyes bokrok zöldellnek, mintha a szabálytalanul kanyargó paradicsomi sáv egyike lenne Olomouc parkjainak. Kétségtelen azonban, hogy a legvonzóbb rész az Óváros, néhol elképesztően szűk, egyirányú utcáival, ahol épp csak elfér a piros villamos. A Béke tér Krakkó központjához hasonlít, fő nevezetessége a közepén álló, 1378-ban épített gótikus városháza, amely eredetileg kereskedőházként szolgált. A később reneszánsz loggiákkal díszített épület legnépszerűbb pontja az Orloj. Ez a díszesen ékesített csillagászati óra harangjátékokat, hanák népdalokat szólaltat meg, s az évszázadra jellemző csillagképeket mutat be, túl azon, hogy jelzi a pontos időt. A teret egykori paloták veszik körül, s az egyik ház oldalán a cseh és lengyel címer mellett a magyart is felfedezhetjük, annak emlékére, hogy 1478-ban itt találkozott a három király. A magyar turisták útvonalából átalában kiesik Olomouc, pedig a város sok szállal kötődik történelmünkhöz. 1496-ban itt koronázták cseh királlyá Mátyást, 1848-ban ide menekült a bécsi forradalom elől a császári udvar, s itt lépett trónra Ferenc József. Várbörtöne hírhedtté vált a szabadságharc leverése után, sok magyar honvéd került vastag falai mögé, ahol a vértanúhalált halt Batthyány Lajost is őrizték. Kultúrtörténeti érdekesség, hogy az olmützi jezsuita rendházban fejezte be a Biblia magyar fordítását Káldi György práter, 1607- ben.zetességét, a még most is középkori hangulatot árasztó várnegyedet felderítő sétánk után a Béke téren pompázó, 35 méter magas barokk Szentháromság-szobor 18 aranyozott rézfigurája alatt gyülekeztünk. Zenészeink letelepedtek a lépcsőkre, hátukat a csuklónyi vastagságú körláncnak vetették, s néhány perc múlva megszólaltak a hangszerek. Rövidesen jókora csődület vette őket körül, játszottak vagy háromnegyed órát, s mikor befejezték, néhány — a tinédzserkorát a 60-as években élt — olomouci zenész tűnt fel a szobornál. Gitárokat, bőgőt, hegedűt, szájharmonikát hoztak magukkal, s viszonzásképpen a 60-as évek standardjait játszották. Később a prímás, Lakatos Miklós, aki hároméves kora óta hegedül, átvette a hangszert, s azzal bűvölte el nemcsak a hallgatóságot, hanem az olomouci zenészeket is, hogy visszhangként játszotta vissza futamaikat. A szombati fellépésre „telt ház” előtt került sor, egy szlovák együttes műsora után. A kitűnő hangulat magával ragadta az aquincumusok show-manjeit, így Magyar Robit is, aki arról nevezetes, hogy két percet nem bír ki szótlanul. A jól megtermett kaposvári fiú észbontó tréfákkal, s ügyességi mutatványokkal van teletöltve. Utolsó este „bankettet” rendeztünk az egyik szálláshely klubtermében. Előkerült Róza Imre dobfelszerelése, a népi zenekar bőgőse, Balogh Kálmán jól „szippantott magához” az együttes. A zongora mellett Szénási ült... Az udvaron táncházaztak az autentikusok és a többi táncos. „Gréti” és „Doki” a zenekar közelében ültek, talán egy-egy ilyen búcsúesten végigfut bennük az Aquincum egész története. A hazafelé vezető úton már a jövő jár a fejükben. Mert az korántsem gond nélküli. Eddig kétévente, mostantól azonban 18 hónaponként kell megújulni. Ennek egyik megoldását abban látják, hogy jobban kell építeniük az óbudai fiatalokra, az eddig főleg „szolgáltatásaiban” nyitott együttest, a tehetséges „civilek” előtt is meg kell nyitni. Ehhez hamarosan építeni kezdik az új próbateremhálózatot, amelyet a napokban leszerelő Soós József tizedes tervezett katonaideje alatt. Mire azonban ez elkészül, a jelenlegi aquincumosok nagy része letölti katonai szolgálatát, s visszatér eredeti művészegyütteséhez.De vannak kivételek is, a zenei vezetőt, Szénási Ferencet leszereléskor kuvaiti szerződés várja, amelynek lejártával szeretné továbbra is irányítani az Aquincum zenészeit, immár civilként. Addig, azonban hátra van egy kéthetes bulgáriai út, s az autentikus zenekar fellépése Lengyelországban, a Bartók-ünnepségen, a hazai erőpróbákat nem is említve ... Úgy látszik, az Aquincuminak ez a tempója. Mola György stOSA.