Magyar Ifjúság, 1981. május-augusztus (25. évfolyam, 18-35. szám)
1981-05-08 / 19. szám
LEVELEK A SZERKESZTŐSÉGHEZ A Gyár- és Gépszerelő Vállalat Paksi Létesítmény Igazgatóságán dolgozó Béke ifjúsági szocialista brigád tagjai a KISZ X. kongresszusa tiszteletére kommunista műszakot kezdeményeznek. Brigádunk szakterületén jelentős a továbbtanuló, rokonszakmát elsajátító fiatalok száma, kik gondként vetették fel, hogy az oktatási segédeszközök elavultak, korszerűtlenek, hátráltatják a képzés eredményességét. A műszak összegét általános szakmunkásképző iskolák, közép- és felsőoktatási intézmények, oktatási segédeszközeinek fejlesztésére ajánlja fel a brigád. A kommunista műszakon megtermelt öszszeget a Művelődési Minisztérium egy számlájára kívánjuk átutalni „felhasználásra”. Sándor István s. k. ifj. szoc. brig. vezető rű tagcserék is ...” Vajon az én fiam halála melyik kategóriához tartozik? Sajnos, ez a fiatal együttes a siker hajhászása közben, úgy látszik, végképp megfeledkezett a fiamról. Ezért Végh Miklós gondolatát folytatva, elkeseredéssel mondom, hogy ez a Kormorán nemcsak arra képes, hogy saját hegyét feltépve táplálja kicsinyeit, hiszen már emberáldozata is van, és azon is könnyűszerrel túltette magát. Abban a reményben, hogy a fiam emlékének felidézéséhez hozzájárulnak megjegyzéseim, tisztelettel: Papadimitriu Nikosz újságíró, a Magyar Rádió munkatársa (Megjelent a Magyar Ifjúság 10. számában, 1981. március 6-án.) A cikkre hivatkozva néhány megjegyzést szeretnék tenni — azzal a kéréssel, hogy hozzák nyilvánosságra —, annál is inkább, mert jó és rossz, sőt tragikus emlékeim vannak erről az együttesről. Az újságírási illemtan is megkövetelte volna, hogy Végh Miklós munkatársuk legalább pár szóval említse meg a fiamat, Papadimitriu Grigoriszt, mert: 1. A Kormorán együttes egyik alapító tagja, és fontos pillére volt. 2. A Kormorán által jelenleg is előadott dalok nagy részét Papadimitriu Grigorisz komponálta, beleértve a cikkben említett dalokat, mint pl. Radnóti, Weöres Sándor, József Attila, Nagy László megzenésített verseit, illetve a Holdfényt vezettem, Békeviselt nemzedék, Az ötlábú birka című műsorok jelentős hányadát. 3. Az életét 1980. február 29-én, a Kormorán együttes iránti hűsége miatt, autóbaleset következtében vesztette el. Hívásukra otthagyta a pécsi Nemzeti Színház Hatalmas színrabló című színdarab főpróbáját, amelynek ő komponálta a zenéjét, hogy részt vegyen a Kormorán Vácott rendezett hangversenyén. Fiam tragikus halála miatt mind az első, mind pedig a másodfokú tárgyaláson a bíróság hibásnak találta, és elmarasztalta az együttes ún. irányítóját, Koltay Gergelyt, aki a karambolozó gépkocsit vezette. 4. A cikk majdnem a fiam tragikus halála első évfordulóján jelent meg. Jólesett volna, ha megemlékeznek róla, annál is inkább, mert a cikkíró említi a „fiatalon elhunyt Szőcs Kálmán költőt”. Vagy valamivel lejjebb úgy fogalmazza a tagcserék kérdését: ..A véletlen és a kényszer Megjelent a Magyar Ifjúság 9. számában, 1981. február 21-én.) (Kiegészítés Lukács Györgyi cikkéhez, a társastánctanítás „maszek” és munkaközösségi formájáról.) A tánctanulás, így a társasági táncok tanulása is rendszerezett, felüdítő mozgást nyújt. A gyermek, serdülő testének arányos fizikai fejlődését, valamennyi korosztálynál a harmonikus, szép mozgás kialakulását segíti elő. A táncismeretek szerzése közben a mozgás örömében, sikerélményben van részük, de művelése koncentrált figyelmet, önfegyelmet kíván. A táncnak az egész embert — testet és szellemet — formáló nevelő hatása van. Mi, a tánccal foglalkozók tudjuk, tapasztaltuk, hogy a fejlesztett, kulturált, jó mozgás, a talpraesettség nagyban befolyásolja a fiatal, a felnőtt közérzetét, meghatározóan hat magatartására. Ezért hangsúlyozzuk fáradhatatlanul a tánctanítás helyét és szerepét a közművelődésben. Mégis, ezek ellenére sincs a táncművészet összes ágának közös, alapfokú iskolahálózata. Alapjainak lerakása — zeneiskolai analógiája annak keretei között — most van folyamatban. Egyes ágazatai a közismereti iskolákban szűk, a közművelődésben pedig periférikus, sőt vagylagos helyet foglalnak el. Az ifjúsági tömegszervezetek támogatását sem élvezi különösebben. Lukács Györgyi cikke konkrét, igaz tényeket ír le, de a társastánctanításnak csak egy szűk részét érinti. Tekintsük át röviden, hogy általánosan milyen a kép, milyen formában történik hazánkban a társastánctanítás, és milyen tényezők tették lehetővé, hogy a cikkben írottak megtörténjenek, sőt még másutt is zavartalanul folyhassanak. Folyik műkedvelő művészeti csoportokban — társastánccsoport, versenytánccsoport formájában. Közművelődési intézményekben. E csoportos művészetoktatási formák már elfogadottak, jól illeszkednek a fenntartó intézmények működési körébe! Számuk növelésének, eredményességük fokozásának tárgyi és személyi gátjai vannak, pedig még igen sokat tehetnének a szabad idő hasznos, kulturált, felüdítő-kikapcsoló eltöltéséért. A társastánc-tanfolyamok általában kettő-négy hónap időtartamúak, közművelődési intézményekben és a még meglévő munkaközösségekben tartják meg azokat. Tanfolyamokat még oktatási intézményekben (iskolákban) telephely nélküli munkaközösség címen, erősen „hitbizomány” jelleggel, és lakáson is tartanak. A tanfolyami formát a szervezésükre, rendezésükre vonatkozó elavult, 20 éves — 105/1961. M. M. — rendelet sem tekinti egyértelműen társadalmi tánckultúránk, táncköznyelvünk egyik fontos tényezőjének, művészetoktatási, nevelési tevékenységnek. Így az nem is válhatott még a közművelődés szerves részévé. A társastánc-tanfolyamok léte ma általában attól függ, hogy a közművelődési apparátusban, tantestületben akad-e iránta érdeklődő népművelő vagy pedagógus — szerepük tehát esetleges. A szervezeti, gazdasági rendezetlenségből, az ebből fakadó pedagógushiányból, a meglévők kiöregedéséből, a tanítás ritmusának, hatékonyságának törvényszerű csökkenéséből adódik az egész tevékenység periférikus helyzete és megítélése is. A közművelődés csak a táncoktatás tanfolyami formáitól várja el, hogy számottevő bevételt biztosítson. Szakmánkra nézve viszont ez a megkülönböztetés hátrányos. Ezt a rendezetlen helyzetet használják ki — többen, mint az a cikkből sejthető lenne —, hogy mindig aktualizálva hirdessék, folytassák a lakáson tanítást. Mondanom sem kell, hogy a „házitanítások” szervezetileg, szakmailag, pénzügyileg ellenőrizhetetlenek, s nem erősítik a társastánctanítás tekintélyét. Társastáncot is csak pedagógusi képesítéssel, sőt „alkalmassági” igazolvánnyal lehet tanítani, viszont korszerű szabályozó rendelet híján, mely várhatóan ez évben már megjelenik, nincs szervezet vagy apparátus, mely jelenleg felülvizsgálná az alkalmasságot. Ahhoz, hogy e szakágazatban megfelelő tudást lehessen szerezni, minimum 48 óra tanulásra, gyakorlásra van szükség. Ez az idő is csak a jártasság szintjének megközelítéséhez elegendő, a készség kialakulásához évek kellenek. A „gyorsan és jól, néhány óra alatt”, „hat óra alatt megtanítom az összes divattáncot” — csak blöff, jobb esetben reklámfogás! A lakáson tanítást megengedhetetlennek, a munkaközösségi formát szükségesnek tartom. A megnyugtató megoldást az hozhatja meg, ha minden kerület egy-két közművelődési intézménye folytatna ilyen tevékenységet is. Csak ezek, elsősorban „művelődési házak” képesek biztosítani a mai követelményeknek megfelelő tárgyi feltételeket. Hogy ez nem mindenütt ilyen intézményben folyik, az nemcsak terem vagy tanerő hiánya, hanem jelentéktelen tiszteletdíj miatt is így alakul. Ez pedig rossz szemléletet takar, mely a társastánctanításnak még mindig periferikus szerepet szán. Hiába önfenntartó, sőt csekély bevételt biztosító közművelődési forma, tiszteletdíj hiánya miatt nem folytatható. Úgy tűnik, hogy az ésszerű gazdaságosság és gazdálkodás a közművelődés még nem minden területére vonatkozik. Az igazság kedvéért kell leírnom, hogy az elmúlt 1-2 évben mintegy 6 közművelődési intézmény biztosított lehetőséget társastánctanításra — éppen akkor, amikor a takarékossági intézkedések folytán fizetési lehetőségeit megnyirbálták. Lukács Györgyi cikke a tények mellett azt is feltárta, hogy a szabályozó rendelet hiánya, és az abból fakadó, már-már túlzott elnézésből bumeráng is lehet! A keresetnek, a nyugdíjkiegészítésnek, a szociálpolitikának ez a formája visszaüt! Ha valamennyi kerületben az igényeknek megfelelően egy-két művelődési házban folyna e tevékenység, akkor a „házi tanítást” megszüntethetnék a tanácsok. A vázolt gondok, nehézségek ellenére, ha nem is kielégítő, de jelentős számú művelődési intézményben folyik társastánctanítás, ahol az eredeti cél, és nem a gazdaságosság a döntő. A teljesség igénye nélkül említhetek példákat. Postás: HVDSZ; Taurus; FMH; I. kerület; Budai Táncklub; Danuvia; Csokonai; MOM; Ifjú Gárda; Radnóti; Ady Endre... művelődési házak. Társastánctanulási igényükkel a fiatalok ezen intézményeket keressék. Folyik egy új, több éves társastánc-pedagógusképző tanfolyam is, hogy a növekvő igényeket jól képzett, megfelelő számú szakemberrel lehessen kielégíteni! Úgy tűnik, hogy a társastánc tanulása, művelése iránti igény az elmúlt pár évben jelentősen nőtt. Éppen ezért, nem téveszthetjük szem elől, hogy a tánctanítás művészetoktatási, művészeti nevelési tevékenység. Mint tömeges szórakozás pedig, hangulat-, magatartásbefolyásoló, ésmeghatározó tényező, ezért jelentős ifjúságpolitikai súlya is van. Ez közművelődési feladat, nem adható, s nem folytatható gebinben! Feladata betöltéséhez viszont az ifjúsági szervezetek támogatását nem nélkülözheti. Ásó István budapesti szakfelügyelő * „Jobb kettő, bal zár” címmel, terjedelmes cikk jelent meg a Magyar Ifjúság 9. számában, mely beszámol — túlságosan is éles és sértő hangon — dr. G.-né tánciskolájáról, valamint egy tanfolyamon tett látogatásáról, becsmérelve azokat a fiatalokat is, akik képesek a mai világban is ilyen helyen „lötyörészni”. Nos, ezek a fiatalok mi volnánk, és itt, a lap hasábjain kívánjuk elmondani: mi jól érezzük magunkat, szeretünk ide járni, szeretjük a terem sajátosan kedves hangulatát, agyonhasznált lemezeit... Bernáth Zsuzsanna és társai Távol áll tőlem, hogy kétségbe vonjam: akik oda járnak, jól érzik magukat. Egyébként bizonyára nem vették észre, a cikkem nem a társastánc oktatásáról szólt, hanem az egyéni tanulás formájáról. L. Gy. 35