Magyar Ifjúság, 1982. január-április (26. évfolyam, 1-18. szám)
1982-03-05 / 10. szám
rohambajnokságg” Tavaszi nyitány — másodszor. Mivel már decemberben elkezdődött a tavaszi rajt a magyar labdarúgó-bajnokságban, ezzel is szorgalmazva azt a törekvést, hogy minél nyugodtabb körülményeket biztosítsanak a labdarúgó-világbajnokságra történő felkészítésben. A törekvés derék és helyénvaló, a pályák ráadásul közel azonos állapotban várták mindkét rajtot: decemberben és most is csúszkáltak, birkóztak a mély talajjal a labdarúgók. A pontvadászat tehát „nagyobb megrázkódtatások” nélkül folytatódik, különösebb események, történések még nem borzolják a szurkolók hangulatát. Pillanatnyilag ez a leglényegesebb, hiszen a sportág vezetése az összes érdekelt szakemberrel éppen a felkészülés körüli nyugodt légkört szeretné biztosítani, nem minden erőfeszítés nélkül. Talán ez utóbbit segítheti az is, hogy a sportág hosszútávú „menetrendjét” is elkészítették a szövetségben, s ezzel együtt a különböző terminusmeghatározások mellett az is nyilvánosságra került, hogy a válogatott gárda az ősz folyamán a bolgár, jugoszláv és svéd nemzeti tizeneggyel is (a negyedik ellenfél, még nem ismert) találkozik. Mindezt azért is üdvözli örömmel a sportág lelkestábora, mivel az „élet nem áll meg” a labdarúgó-világbajnokságot követően, s bár a válogatott az Európa-bajnoki sorozatban — az ellenfelek ismertek: angolok, dánok, görögök, luxemburgiak — csak jövőre lép pályára, azért ezekre a találkozókra már idejében kell készülgetni, tervezni, csapatot (lehet, hogy újat?) építeni. A mostani „rohambajnokság” eseményei — tizennégy forduló, s közben MNK-kötelezettségek, sőt, más egyebek is — persze nem mindegyik egyesületben okoznak örömünnepet, berzenkednek is számosan a sorozatos terhelés, a túlzsúfolt program miatt, de hát ez legyen most a legnagyobb gond. Sőt, éppen az ellenkezője lenne káros, hiszen mi tagadás, ezen a tavaszon és nyárelőn bajnokság ide, bajnokság oda, a magyar labdarúgósport legégetőbb teendője a tisztes helytállás Spanyolországban. Ehhez pedig a túlzsúfolt program is szükséges, mi több, az ezzel járó sorozatmegrendelés sem olyan nagy baj, hiszen a VB-n sem lesz lehetőség pihenőheteket tartani egy-két mérkőzés között. Viszont kétségtelen tény, hogy ezt a tavaszi sorozatot csak azok lesznek képesek elfogadható teljesítménnyel végigrukkolni, akik (s amely egyesületek) szakítva az évtizedes rossz hagyományokkal, ezúttal valamivel nagyobb vehemenciával készültek a téli hónapok alatt. Hogy ez mennyire sikerült, kiderül néhány hét alatt. Svele együtt sok más is kiderül. Többek között az, hogy a magyar labdarúgóbajnokság képes lesz-e színvonalával, terhelésével, formában tartással szolgálni a válogatott soron következő csatáit. Mind ez idáig nem volt rá képes. Mi tagadás, most sincs sok esély az ellenkezőjére, de hát a szurkoló az mindig is derűlátó... Mészölyök is annak tűnnek, ámbár a tengerentúli portyázás elemzésekor a kapitány keményen elmarasztalta a gárda egy-két sztáregyéniségét. Talán még időben tette. És elmondta azt is, hogy a magyar csapat játéka még most sem volt elég gyors és célratörő, mi több, ütközésben és fejjátékban többször alulmaradtak. Ezt eddig is jól tudtuk, ami viszont meglepő, hogy a mostani ellenfelek ellen voltak azok... Igaz, ott volt a világ másik végén egy jugoszláv klubcsapat is, viszont az ausztrálokat és az új-zélandiakat mind ez idáig nem éppen kiváló labdarúgósportjuk miatt tiszteltük elsősorban. Ez van, s ebből kiderül, hogy sok más egyéb gondja is akad Mészöly Kálmánéknak. Viszont — úgy tűnik — egy gond mintha megoldódott volna a rajt pillanatában. Nyilasi Tibor játszott a Volán ellen (nyert a Ferencváros 4-3 arányban), igaz teljesítményén érezhető volt a hosszú lábadozás, de a pályán volt. Az utóbbi hetekben jószerivel ez volt az egyetlen olyan megválaszolatlan kérdés (azaz, mennyire sérült Nyilasi) a sportágban, mely csinos kis indulatokat kavart. Mit mondtak az orvosok, miért kellettúgy elvinni túrázni, hogy a közvéleményt — fogalmazzunk tapintatosan — nem kellően tájékoztatták, miért kellett a Ferencvárosnak kevésbé fontos találkozókon szerepeltetnie válogatottját és így tovább. Nos, hogy miért szerepeltették egyesületi színekben, az végső soron azFTC magánügye, shogy miért utazott el a túraküldöttséggel, az pedig kizárólag a kapitány ügye. Mi több, Nyilasi a csoportelsőség kiharcolásában nyújtott olyan teljesítményt, hogy elvigyék egy tengerentúli túrára akár játszani, pihenni, gyógyulni, vagy már elnézést, pusztán csak nyaralni. Lelkünk rajta, egyetlen labdarúgóbarátnak, -szurkolónak nem jutott volna eszébe gyanakvó keresztkérdéseket megfogalmazni, ha a tényt köztik velük. Ez azonban nem történt meg: nem mondták az utazás előtt, hogy sérülése lényegesen komolyabb, mint hitték(?), nem mondták, hogy szerepeltetésének konvertábilis okai vannak (manapság valóban rendkívül fontos a gazdasági érdekeltség, no de nem egy ember egészségének kockáztatása árán). Tehát, nem Nyilasi Tibor utazása ellen berzenkedtünk (sőt!), hanem a tények homályos körülírása miatt... És azért is, mert ehhez hasonló dolgok már megtörténtek négy évvel korábban is, Váradi Béla esetében, s mivel a múlt mindig idegesítően kísért, hát nyomban az is az eszünkbe jut, hogy akkoriban az az utolsó néhány hónapos felkészülés igencsak nem sikerült. No, de túl vagyunk rajta, s ami ennél is sokkal lényegesebb, remélhetően Nyilasi Tibor is egészségesen készülhet társaival a soron következő csatákra. Ez utóbbiból szerencsére nem lesz hiány. A hét végi tavaszi idény folytatódását megelőzően a csapatok már MNK-mérkőzéseken is szerepeltek. Ugyanúgy, mint korábban ... Akadtak, akik komolyan vették, akadtak, akik az egészen minél hamarabb túl akartak jutni. A „kiscsapatok” küzdöttek, a „nagyok” — tisztelet a kivételnek — időnként unottan szórakoztak. Miért, illetve mitől képes mondjuk egy elsőosztálybeli együttes derűs nyugalommal tudomásul venni, hogy egy lényegesen szerényebb együttes elnáspángolja? Vajon ennyire teher ez az MNK-sorozat a jobbak számára?... Egyik-másik csapat számára mintha a bajnokság is annak tűnne. De ne legyünk igazságtalanok, idényesen minden, ami a pályán és a környékén történik, kicsinykét formán kívüli, így hát semmi értelme a mostani értékítéletnek a pályán nyújtott teljesítményekről, melyek remélhetően lesznek ennél sokkal jobbak is (rosszabbak már nemigen lehetnek). Az újpestiek mindenesetre kis lépéselőnybe kerültek, nem is annyira a fővárosiak ellen, hanem a bajnokaspiráns vidékiek ellen. Ez utóbbiak foglalják el pillanatnyilag a tabella második, harmadik és negyedik helyét, következésképpen ez a bajnokság még izgalmas is lehet. Hogy színvonalas is lesz, az többnyire az egyesületi edzők télifelkészítésben végzett munkáján múlik ■majd. Ígéretekben, saját munkát jónak értékelő nyilatkozatokban most sincs hiány. Régebben sem volt. Csak a színvonal romlott. Miért ne lenne most másként... (a) A HÉT VÉGE SPORTJA Nem sikerült az ismétlés A Magyarországi NDK válogatott viadal után ismét az atlétáké volt az új sportcsarnok: fedettpályás országos bajnokságot rendeztek, amely többeknek egyben utolsó lehetőség volt a milánói Európa-bajnokságra szóló repülőjegy megszerzésére. Az eredmény: az előző heti közönségsiker (6000 néző) és hét országos csúcs után most főként az első napon érthetetlen (vagy talán nem is érthetetlen?) érdektelenség mindössze hatszáz nézővel és meglehetősen „szerény” eredményekkel. Bakai József vezető edzőt idézzük: „Az NDK ellenelért eredmények alapján már kialakult az EB-csapat. Ez megkönnyítette az utazó versenyzők dolgát, hiszen ezen a héten erősebben tudtak edzeni, nyugodtabban készülhettek az EB-re. Ez a többletmunka meglátszott a bajnokság eredményein ...” Nem szeretnénk vitába szállni a vezető edzővel, a szakmai szempontok és remélhetően a hét végi Európa-bajnokság eredményei őt igazolják. Csupán egy szemléletet állítanánk reflektorfénybe, jóllehet ezt más sportágakban is jó ideje eredménytelenül tesszük. Nem hiszünk abban, hogy a legrangosabb hazai viadalok ily módon való „feláldozásai” jelentenék az ezeket követő nemzetközi versenyeken való sikeres szereplés kulcsát. Először is: ha már a több mint, tízezres befogadóképességű nagyszerű új sportcsarnokban rendezünk egy országos viadalt, lehetőleg olyan időpontban rendezzük, amikor — mindenféle szakmai szempont figyelembevételével is — legjobbjaink képesek kiemelkedő eredmény elérésére. Egyik rövidtávfutónk — kitekintve a bajnokság első napján szinte üresen tátongó nézőtérre — legyintett: „Minek hajtsuk magunkat?” Csakhogy a közönséget sem lehet becsapni. Mert amíg az előzetes hírverésből, a nézők „beszervezéséből” és sok egyéb jelből nyilvánvaló volt, hogy a Magyarországi NDK viadalon jó eredmények születnek, az új sportcsarnok első rangos sporteseményét „illik” megünnepelni — addig az országos bajnokság propagandája meg sem közelítette a válogatott viadalét. A versenyzők nem azért nem tettek ki magukért, mert nem jött össze a közönség, ellenkezőleg: a szurkolók mintha megérezték volna, hogy — nem érdemes „összejönni”. És ez — szakmai szempontok ide, közelgő Európa-bajnokság oda — azért nem egészen mindegy. (b) Szalma László négy belépett kísérlet után utolsóra ugrotta a legnagyobbat: 787 centimétert 47