Magyar Ifjúság, 1982. május-augusztus (26. évfolyam, 19-35. szám)

1982-06-04 / 23. szám

— Na, most kéne megállniuk — sziszegte fogai közt Kisbandi. Mintha csak meghallották vol­na a kívánságot, megtorpantak. Barátom a kocsi oldalához fogta a fegyvert — szerintem nem is célzott —, és lőtt... A bika ösz­­szeesett. Kisbandi azonnal indí­­­tott, Sándor villámgyorsan ismét csőre töltött, és vagy negyven méterre megközelítettük a fejét emelgető állatot. Barátom ki­szállt, néhány lépést futott és lőtt. A bika tovább emelgette fe­jét, Sanyi ismét lőtt, mire az ál­­­lat levegőbe dobta magát, és vég­re elcsendesedett. • Kiugrottam a kocsiból és ro­hantam, hogy gratuláljak bará­tom első szép gnúthikájához. Amikor hozzáértem, azonnal fel­fedeztem, hogy a bosszúság és az öröm keményen harcol benne. Végül rám emelte tekintetét és elöntötte arcát az elégedett mo­soly. Ekkor átöleltük egymást, közben a többiek is odasétáltak gratulálni és szemrevételezni ezt a ,,soklövetű”, igen szép gnúbi­­kát. — Hát ez tényleg jól bepárá­sodott — szemlélte a távcsövet Kisbandi. — Itt kint szétszed­ni lehetetlen, de még Arushában sincs hozzáértő fegyvermester, így hát csak a szavannás jóisten­ke napjára számíthatunk, amely vagy kiszárítja, vagy homályosan vadászunk tovább — hallatszott a nem túl biztató kinyilatkozta­tás. — Az utolsó vadásznapunk Af­rikában, pont most és pont ne­künk kellett kifogni ezt a rohadt párásodást! Még egy gnúbikát, egy impalát, egy grand- és két thomsöngazellát kéne lőni, ugyanakkor veszélyesen közeledik a dél. — Rohanjunk Bandikám to­vább, mert mindjárt beesteledik. — Csak érzéssel, nem kell el­kapkodni ... — volt Kisbandi — rendíthetetlen nyugalmáról ta­núskodó — válasza. Ennek ellenére pillanatok múl­va ismét nagy sebességgel szá­guldottunk az egymást váltó gnú­­csordák után. A lövések változatlanul bizony­talanok voltak. Én idegeskedtem, amiért barátom idegeskedik a bi­zonytalan célzás miatt. Ideges­kedésemet látva Sanyi még job­ban idegeskedett, erre leszidtam, hogy miért idegeskedik, miért nem lő tisztességesen... Ő szi­dott engem, hogy ne dumáljak bele, hagyjam békén. Az idő rohant, Kisbandi moso­lyogva figyelte zsörtölődésünket, de igyekezett mindent megtenni, hogy a körülmények ellenére eredményesen vadásszunk. Végül is a szavanna szelleme megszánt bennünket: a baráto­mat megajándékozta még egy gnúbikával, egy grand- és egy thomsongazellával, engem pedig egy impalával és egy thomson­gazellával. Az öröm nagy volt, csak a sö­tétedés közeledett rohamosan. — Sietnünk kell, hogy még az est beállta előtt olyan csapásra érjünk, amely kivezet bennünket a főútra. Ha itt kap el a sötét, akkor kint éjszakázhatunk a sza­vannán sátor, takaró, világító­­eszközök és élelem nélkül — Kisbandi hangja most egy árnya­lattal nyugtalanabb volt, mint eddig. Muhere visszaült a platóra, és „torony iránt” nekivágtunk a re­mélt biztosabb csapásnak. A tempó hirtelen lelassult, Kisbandi alacsonyabb sebességfo­kozatra kapcsolt, a motor felbő­gött, az autó kerekei pedig egy helyben pörögtek. A Manyara-tó előtti, pálmafákkal teleszórt sík­ság egyetlen mocsarát fogták ki, amely nem nagyobb négy szobá­nál, mindössze két centiméter vastag vízfelület csillogott az ala­csony növényzet között, de hogy a sár, ebben a­­vízzáró teknőben, milyen mély, azt még nem lehe­tett megállapítani. Egy-két mozdulat előre-hátra, és még jobban süllyedtünk. Elő­ször csak tengelyig, aztán ten­gelynél is tovább. Kiszálltunk, tanácstalanul bámultuk egymást és káromkodtunk. A meleg víz­ben skorpiók araszoltak, de mi nem gondoltunk arra, hogy ve­szedelmesek is lehetnek, ők pedig nem gondoltak arra, hogy vesze­delembe­­hozzanak bennünket. Hát ami azt illeti, volt elég ba­junk ... Hatvan-hetven kilomé­teres körzetben sehol egy telepü­lés, sehol egy autó, ami segíthet­ne, de itt a szavannán emberek­kel is csak igen ritkán lehet ta­lálkozni. Odahaza ilyen sárba süllyedés­kor elgyalogolunk a közeli téesz valamelyik traktorosáért és me­hetünk tovább. A szavannán csak a keselyűk ólálkodtak felet­tünk, de olyan magasan, mintha fecskék lettek volna. így, a meg­határozhatatlan magasságban, fe­nyegetőbbek voltak, mint lent a földön, mert az egyre magasabb­ra szárnyalásukban zuhanni vá­gyásuk kíméletlensége sűrűsö­dött, melyet a bajba jutott embe­rek idegeskedése táplált. Egy darab kő sem volt a kör­nyéken, rövid tanakodás után ne­kiláttunk hát a szavanna száraz füvét téppi-vágni, pangákkal és puszta kézzel. Az összegyűjtött száraz füvet nyalábszámra töm­­ködtü­k az emelővel sorban emelgetett kerekek alá. Amikor a sáros iszap föltellett fűvel mind a négy kerék alatt, akkor elő­rébb jutottunk ötven centimétert. Ezt ismételgettük, nem is tu­dom hányszor, és egy jó óra múlva, tele sáros fröccsenések­­kel, a száraz fűtől felszaggatott tenyerekkel és karokkal, végre kijutottunk a kátyúból, sietősen indultunk tovább. A sötét már a nyakunkban volt, amikor elértük a keresett, jól kitaposott csapást. Nem szólt senki egy szót sem, de egyszerre lazultak meg a vállak­ban, karokban, combokban feszü­lő izmok ... Dörzsölgetni kezdtem a tenye­remre száradt sarat, Kisbandi homlokára tolta napellenzős sap­káját, barátom pedig bajszát so­­dorgatta, és alig vette észre, hogy szája szélére hullik a homok. A főút már csak egy kilomé­terre volt, amikor balra feltűnt nyolc oroszlán. Egy hím, két jól fejlett nőstény és öt kamaszodó fiatal alkotta a társaságot. Az úttól harminc méterre álltak, Kisbandi lassított, Muhere fino­man kopogtatni kezdte a fülke tetejét és a szavanna királyai fe­lé mutogatott. Egy kicsit meg­borzongtam. Aztán igen jó érzés fogott el, hisz ennél szebb képpel nem ajándékozhatott volna meg búcsúzóul a manyara-tavi estele­­dés. Az öregek méltósággal, a fiata­lok kíváncsiskodó mohósággal hordozták végig rajtunk tekinte­tüket, és szemükben megfejthe­tetlen mondandóval csillogott a távoli hegyek mögött eltűnő nap­sugár. Autónk kitartóan tolta magát előre a sötétben is, hüvelyknyi szentjánosbogarak villantak fel és tűntek el. A monoton zümmögés­ben elkezdtem csomagolni az emlékezés tarisznyáját. Odahaza karácsonyra készültek az utak, a házak, az emberek. A hírekből tudtam, hogy lehullott már az első hó. A forró afrikai estben jó érzés töltött el, hogy­­otthon a fehér karácsony jó il­latú hangulata vár rám. Hirtelen kedves házigazdám, a titokzatos mosolyú Bandi bácsi jutott eszembe, akinek segítsége nélkül talán sohasem jutottunk volna el az afrikai szavannára, soha nem ízlelhettük volna meg a dzsungelvadászat izgalmait; őrá gondoltam a duruzsoló sötétben, aki lassan harminc karácsonyt töltött távol a hazájától, akinek a forró december végi napokban csak lelki szemei előtt hullik a hó. Tisztán rajzolódott elém Ban­di bácsi jellegzetes­ mosolya, ahogy a három hét alatt megértő türelemmel és szeretettel fogad­ta be mindig a lázongó vagy lel­kesedő kitöréseinket, melyeket a vadászat sikere vagy sikertelen­sége szított fel. Rendezgettem magamban az él­ményeket, s közben igyekeztem felmérni házigazdám életét. Mennyi elszántság kellett és mennyi hit a vadászat erejében, hogy több mint harminc éve, barátok és a helyi nyelvek isme­rete nélkül a Meru lábához lete­lepedjen. Aztán mennyi kitartás kellett ahhoz, hogy itt létrehoz­za — alapjában véve önerőből —, azt a állatkertet, amely ma Afri­kában egyedülálló, és megalkos­sa azt a vadászterületet, amely a Meru oldalán hirdeti az euró­pai­ vadászat kultúráját, egyben útmutatást és segítséget nyújt a távoli jövőbe, amikor majd szük­ségessé válik, hogy az afrikai emberek is kialakítsák — más földrészek vadászkultúrájának fi­gyelembevételével — a sajátságos viszonyaiknak megfelelő afrikai vadászkultúrát. Harminc év en­nek a szolgálatában és a magyar vadászat hírnevének öregbítése érdekében ... még végiggondolni is fárasztó. Búcsúzkodó... Vajon a sok nagy élményért hogyan lehet köszönetet mondani a búcsúzónál? Bámultam az óriás szentjános­bogarakat, és nem jutott eszem­be semmi igazán szép, igazán megható. Úgy érzem, magunkba zártunk téged, Bandi bácsi, úgy érzem, magamba zártalak, mosolyoddal, türelmeddel, kitartásoddal, lelke­sedéseddel és a valószínűen lé­tező hibáiddal együtt is. Magamba zártalak, mert elfo­gadtál rakoncátlannak, köteke­dőnek, lelkesedőnek és könnyekig meghatottnak, magamba zárta­lak, hisz lehetővé tetted, hogy egy nagyon kicsit engem is magába fogadjon Afrika, és megmutassa borzongató gazdagságát,­­döbbe­netes szegénységét, magával ra­gadó szépségeit és felfoghatatlan tragédiáit. Az én karácsonyom ebben az évben nagyon gazdag lesz, és et­től kezdve mindig, ha meggyúj­tom az ünnepi gyertyát, ha a bársonyos hó kezemhez tapad, rád fogok gondolni, a környe­zetedben megismert emberekre és azokra, akik segítették kijutáso­mat. Talán így tudok újra és új­ra köszönetet mondani neked és mindazoknak, akik lehetővé tet­ték, hogy vadász lehessek Afri­kában. „Vadász voltam Afrikában”­... és ha mindez csak álomnyi rö­vid ideig tartott, akkor sem tu­dok már többé úgy vadászatra indulni, nem tudom járni úgy a Bakony vadváltóit, hogy a sza­vannát száguldó vadtömegek lát­ványa, a merui vadászatok han­gulata ne kísérjen, s az a ked­vesség, mellyel a friss „afrikánu­­sokat” fogadták és segítették. (Vége) Házigazdánk, dr. Nagy Endre

Next