Magyar Ifjúság, 1982. május-augusztus (26. évfolyam, 19-35. szám)
1982-06-04 / 23. szám
— Na, most kéne megállniuk — sziszegte fogai közt Kisbandi. Mintha csak meghallották volna a kívánságot, megtorpantak. Barátom a kocsi oldalához fogta a fegyvert — szerintem nem is célzott —, és lőtt... A bika öszszeesett. Kisbandi azonnal indított, Sándor villámgyorsan ismét csőre töltött, és vagy negyven méterre megközelítettük a fejét emelgető állatot. Barátom kiszállt, néhány lépést futott és lőtt. A bika tovább emelgette fejét, Sanyi ismét lőtt, mire az állat levegőbe dobta magát, és végre elcsendesedett. • Kiugrottam a kocsiból és rohantam, hogy gratuláljak barátom első szép gnúthikájához. Amikor hozzáértem, azonnal felfedeztem, hogy a bosszúság és az öröm keményen harcol benne. Végül rám emelte tekintetét és elöntötte arcát az elégedett mosoly. Ekkor átöleltük egymást, közben a többiek is odasétáltak gratulálni és szemrevételezni ezt a ,,soklövetű”, igen szép gnúbikát. — Hát ez tényleg jól bepárásodott — szemlélte a távcsövet Kisbandi. — Itt kint szétszedni lehetetlen, de még Arushában sincs hozzáértő fegyvermester, így hát csak a szavannás jóistenke napjára számíthatunk, amely vagy kiszárítja, vagy homályosan vadászunk tovább — hallatszott a nem túl biztató kinyilatkoztatás. — Az utolsó vadásznapunk Afrikában, pont most és pont nekünk kellett kifogni ezt a rohadt párásodást! Még egy gnúbikát, egy impalát, egy grand- és két thomsöngazellát kéne lőni, ugyanakkor veszélyesen közeledik a dél. — Rohanjunk Bandikám tovább, mert mindjárt beesteledik. — Csak érzéssel, nem kell elkapkodni ... — volt Kisbandi — rendíthetetlen nyugalmáról tanúskodó — válasza. Ennek ellenére pillanatok múlva ismét nagy sebességgel száguldottunk az egymást váltó gnúcsordák után. A lövések változatlanul bizonytalanok voltak. Én idegeskedtem, amiért barátom idegeskedik a bizonytalan célzás miatt. Idegeskedésemet látva Sanyi még jobban idegeskedett, erre leszidtam, hogy miért idegeskedik, miért nem lő tisztességesen... Ő szidott engem, hogy ne dumáljak bele, hagyjam békén. Az idő rohant, Kisbandi mosolyogva figyelte zsörtölődésünket, de igyekezett mindent megtenni, hogy a körülmények ellenére eredményesen vadásszunk. Végül is a szavanna szelleme megszánt bennünket: a barátomat megajándékozta még egy gnúbikával, egy grand- és egy thomsongazellával, engem pedig egy impalával és egy thomsongazellával. Az öröm nagy volt, csak a sötétedés közeledett rohamosan. — Sietnünk kell, hogy még az est beállta előtt olyan csapásra érjünk, amely kivezet bennünket a főútra. Ha itt kap el a sötét, akkor kint éjszakázhatunk a szavannán sátor, takaró, világítóeszközök és élelem nélkül — Kisbandi hangja most egy árnyalattal nyugtalanabb volt, mint eddig. Muhere visszaült a platóra, és „torony iránt” nekivágtunk a remélt biztosabb csapásnak. A tempó hirtelen lelassult, Kisbandi alacsonyabb sebességfokozatra kapcsolt, a motor felbőgött, az autó kerekei pedig egy helyben pörögtek. A Manyara-tó előtti, pálmafákkal teleszórt síkság egyetlen mocsarát fogták ki, amely nem nagyobb négy szobánál, mindössze két centiméter vastag vízfelület csillogott az alacsony növényzet között, de hogy a sár, ebben avízzáró teknőben, milyen mély, azt még nem lehetett megállapítani. Egy-két mozdulat előre-hátra, és még jobban süllyedtünk. Először csak tengelyig, aztán tengelynél is tovább. Kiszálltunk, tanácstalanul bámultuk egymást és káromkodtunk. A meleg vízben skorpiók araszoltak, de mi nem gondoltunk arra, hogy veszedelmesek is lehetnek, ők pedig nem gondoltak arra, hogy veszedelembehozzanak bennünket. Hát ami azt illeti, volt elég bajunk ... Hatvan-hetven kilométeres körzetben sehol egy település, sehol egy autó, ami segíthetne, de itt a szavannán emberekkel is csak igen ritkán lehet találkozni. Odahaza ilyen sárba süllyedéskor elgyalogolunk a közeli téesz valamelyik traktorosáért és mehetünk tovább. A szavannán csak a keselyűk ólálkodtak felettünk, de olyan magasan, mintha fecskék lettek volna. így, a meghatározhatatlan magasságban, fenyegetőbbek voltak, mint lent a földön, mert az egyre magasabbra szárnyalásukban zuhanni vágyásuk kíméletlensége sűrűsödött, melyet a bajba jutott emberek idegeskedése táplált. Egy darab kő sem volt a környéken, rövid tanakodás után nekiláttunk hát a szavanna száraz füvét téppi-vágni, pangákkal és puszta kézzel. Az összegyűjtött száraz füvet nyalábszámra tömködtük az emelővel sorban emelgetett kerekek alá. Amikor a sáros iszap föltellett fűvel mind a négy kerék alatt, akkor előrébb jutottunk ötven centimétert. Ezt ismételgettük, nem is tudom hányszor, és egy jó óra múlva, tele sáros fröccsenésekkel, a száraz fűtől felszaggatott tenyerekkel és karokkal, végre kijutottunk a kátyúból, sietősen indultunk tovább. A sötét már a nyakunkban volt, amikor elértük a keresett, jól kitaposott csapást. Nem szólt senki egy szót sem, de egyszerre lazultak meg a vállakban, karokban, combokban feszülő izmok ... Dörzsölgetni kezdtem a tenyeremre száradt sarat, Kisbandi homlokára tolta napellenzős sapkáját, barátom pedig bajszát sodorgatta, és alig vette észre, hogy szája szélére hullik a homok. A főút már csak egy kilométerre volt, amikor balra feltűnt nyolc oroszlán. Egy hím, két jól fejlett nőstény és öt kamaszodó fiatal alkotta a társaságot. Az úttól harminc méterre álltak, Kisbandi lassított, Muhere finoman kopogtatni kezdte a fülke tetejét és a szavanna királyai felé mutogatott. Egy kicsit megborzongtam. Aztán igen jó érzés fogott el, hisz ennél szebb képpel nem ajándékozhatott volna meg búcsúzóul a manyara-tavi esteledés. Az öregek méltósággal, a fiatalok kíváncsiskodó mohósággal hordozták végig rajtunk tekintetüket, és szemükben megfejthetetlen mondandóval csillogott a távoli hegyek mögött eltűnő napsugár. Autónk kitartóan tolta magát előre a sötétben is, hüvelyknyi szentjánosbogarak villantak fel és tűntek el. A monoton zümmögésben elkezdtem csomagolni az emlékezés tarisznyáját. Odahaza karácsonyra készültek az utak, a házak, az emberek. A hírekből tudtam, hogy lehullott már az első hó. A forró afrikai estben jó érzés töltött el, hogyotthon a fehér karácsony jó illatú hangulata vár rám. Hirtelen kedves házigazdám, a titokzatos mosolyú Bandi bácsi jutott eszembe, akinek segítsége nélkül talán sohasem jutottunk volna el az afrikai szavannára, soha nem ízlelhettük volna meg a dzsungelvadászat izgalmait; őrá gondoltam a duruzsoló sötétben, aki lassan harminc karácsonyt töltött távol a hazájától, akinek a forró december végi napokban csak lelki szemei előtt hullik a hó. Tisztán rajzolódott elém Bandi bácsi jellegzetes mosolya, ahogy a három hét alatt megértő türelemmel és szeretettel fogadta be mindig a lázongó vagy lelkesedő kitöréseinket, melyeket a vadászat sikere vagy sikertelensége szított fel. Rendezgettem magamban az élményeket, s közben igyekeztem felmérni házigazdám életét. Mennyi elszántság kellett és mennyi hit a vadászat erejében, hogy több mint harminc éve, barátok és a helyi nyelvek ismerete nélkül a Meru lábához letelepedjen. Aztán mennyi kitartás kellett ahhoz, hogy itt létrehozza — alapjában véve önerőből —, azt a állatkertet, amely ma Afrikában egyedülálló, és megalkossa azt a vadászterületet, amely a Meru oldalán hirdeti az európai vadászat kultúráját, egyben útmutatást és segítséget nyújt a távoli jövőbe, amikor majd szükségessé válik, hogy az afrikai emberek is kialakítsák — más földrészek vadászkultúrájának figyelembevételével — a sajátságos viszonyaiknak megfelelő afrikai vadászkultúrát. Harminc év ennek a szolgálatában és a magyar vadászat hírnevének öregbítése érdekében ... még végiggondolni is fárasztó. Búcsúzkodó... Vajon a sok nagy élményért hogyan lehet köszönetet mondani a búcsúzónál? Bámultam az óriás szentjánosbogarakat, és nem jutott eszembe semmi igazán szép, igazán megható. Úgy érzem, magunkba zártunk téged, Bandi bácsi, úgy érzem, magamba zártalak, mosolyoddal, türelmeddel, kitartásoddal, lelkesedéseddel és a valószínűen létező hibáiddal együtt is. Magamba zártalak, mert elfogadtál rakoncátlannak, kötekedőnek, lelkesedőnek és könnyekig meghatottnak, magamba zártalak, hisz lehetővé tetted, hogy egy nagyon kicsit engem is magába fogadjon Afrika, és megmutassa borzongató gazdagságát,döbbenetes szegénységét, magával ragadó szépségeit és felfoghatatlan tragédiáit. Az én karácsonyom ebben az évben nagyon gazdag lesz, és ettől kezdve mindig, ha meggyújtom az ünnepi gyertyát, ha a bársonyos hó kezemhez tapad, rád fogok gondolni, a környezetedben megismert emberekre és azokra, akik segítették kijutásomat. Talán így tudok újra és újra köszönetet mondani neked és mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy vadász lehessek Afrikában. „Vadász voltam Afrikában”... és ha mindez csak álomnyi rövid ideig tartott, akkor sem tudok már többé úgy vadászatra indulni, nem tudom járni úgy a Bakony vadváltóit, hogy a szavannát száguldó vadtömegek látványa, a merui vadászatok hangulata ne kísérjen, s az a kedvesség, mellyel a friss „afrikánusokat” fogadták és segítették. (Vége) Házigazdánk, dr. Nagy Endre