Magyar Ifjúság, 1982. május-augusztus (26. évfolyam, 19-35. szám)
1982-06-25 / 26. szám
Nem véletlen, hogy József Attila-vers — a Magyarország messzire van ... című — vezette be a Fekete korall kötet szerzőinek, hét cigány költőnek közös műsorát. Jogosan érzik magukénak József Attilát, jogosan mindazok nevében, akiket verseikben képviselnek: a magyarországi cigányokéban, akik közül sokan a pokol magasabbmélyebb bugyrait kényszerültek megjárni mindennapi életükben. Sokuktól messzire van még egy szép és boldog élet lehetősége. Messzire van Magyarország. Ha hazájuknak is mondhatják ezt a földet, otthonuknak még nem mindig érezhetik. Történelmük során kiemelkedésre, áthasonulásra csak keveseknek volt lehetőségük. Legnagyobb részük megmaradt a társadalom alsóbb rétegeiben, s ez a helyzet lényegében a legutóbbi időkig nem változott. Kisebbrendűségi érzéssel küzd ez a nép mindmáig. Eredetmondása szerint egy szegény aszszonyhoz, akinek tizenhét gyermeke volt, betért az Isten. Az asszony nagyon szégyellte, hogy sok gyereke van, hetet elrejtett, őket hát nem áldotta meg az Úr, nem tudtak később gazdagságot szerezni. Az ő leszármazottaik a cigányok. A mai , magyarországi cigányság természetesen nem egységes, sem asszimilálódottsági foka, sem társadalmi rétegződöttsége szempontjából. Az azonban tény, hogy legtöbbjük azok közé tartozik, akiket a szociológia halmozottan hátrányos helyzetűeknek nevez. 1971-ben kétharmad részük cigánytelepen élt, s jócskán találni még ma is köztük emberalatti körülmények közt vegetálókat. Igaz, politikai intézkedések, könyvek, cikkek sora mutatja a törődést. De tudnunk kell, hogy egyrészt az évszázadok alatt kialakult helyzet nem számolható föl egyik napról a másikra, másrészt a helyes politika érvényesülését a mindennapokban több tényező gátolja. Egyet emeljünk ki: a türelmetlenséget. Társadalmunkból sokszor fájóan hiányzik a tolerancia, a másiknak és a másságnak a megértése, megérteni akarása, elfogadása. Alig van jelen a „nem ismerem, de szeretném megismerni”, a „nem értem, de szeretném megérteni” szándéka, az „én nem így tennék, de így is lehet” együttélést könnyítő nézete. Helyette elutasítást, szembenállást tapasztalni inkább a mindennapokban. Ez a türelmetlenség különösen káros lehet faji vonatkozásban. A nacionalizmus ma nálunk szerencsére csak gyengén és szórványosan van jelen. De jelen van. S a cigányoknak gyakran kell konok előítéletek kemény falaiba ütközniük. Szörnyű lehet például úgy belépni egy boltba, hogy rögtön érezni a figyelő szemeket, hisz „a cigányok lopnak”. Természetes, hogy ezek az előítéletek a másik oldalon elzárkózást, bizalmatlanságot, olykor indulatos szembenállást szülnek. A Fekete korall költői a kölcsönös bizalmatlanság oldására is vállalkoznak. Szándékuk önmaguk és népük megmutatása. S szándékuk — verseik és cselekedeteik szerint - e nép emberhez méltó, szép és boldog életre segítése. Nehezebb dologra aligha vállalkozhattak volna. S szebbre is alig. Noha érett már erre az idő, ők maguk írják le a tényt: „a magyarországi cigánylakosság eljutott arra a fokra, hogy a magyar társadalom közösségébe beilleszkedhessék, illetve megkezdje a beilleszkedés folyamatát. De ez a folyamat nem lesz könynyű. Nem, mert például annak, aki e népet a maga valóságában akarja felmutatni, legalább három torzképpel kell számolnia. Szembe kell néznie az egzotikus képpel, amely a cigányokat vad, tüzes, szélsőséges érzelmekkel élő embereknek mutatja, akiknek világában szigorú és kegyetlen törvények uralkodnak, s akik úgy tudnak szeretni és mulatni, mint senki más. Ez a kép él például Puskin Cigányokjában, Lenau verseiben, ez Verdi operájában, A trubadúrban. E romantikus látomásban átpoetizálódik a nyomor, a kivetettség a szabadság jelképe lesz. Ennek a kétségkívül szép víziónak elsilányosodott változata a csiricsárés, „cigánydalos” művilág, ahol a Hopp, te Zsigák délcegeskednek részeges lovak hátán. Nem tagadható, hogy a cigányok egy része maga is megmákonyosodik ettől a képtől, s hasonulni is igyekszik hozzá. Figyelembe kell venni a komikus képet is, ahol a cigány ártalmatlan vicclapfigura csupán, nevetséges, csetlő-botló bugyuta, falubolondja. „Elindultak a cigányok..." - szokták énekelni kapatos társaságok a trágár dalocskát, átélve közben a nagy felszabadulás élményét... Eszünkbe juthat Sárközi is az Egri csillagokból, s megannyi társa, a viccekből. Említhetjük a Magyar szólások és közmondódások kötet cigányokkal kapcsolatos nagyszámú idiómáját is, amelyek legtöbbje komikus-pejoratív árnyalatú (Hallotta hírét, mint a cigány lelke a mennyországnak). A komikus kép változata a jópofa, odamondogató cigány is. A következő klisé a negatív előítéletekből áll össze. Ez a legmakacsabb és legveszélyesebb típus. Eszerint a cigány lop, hazudik, megbízhatatlan, nem szeret dolgozni — valahogy nem is ember igazán, örök faji sajátossággá lép elő mindaz, ami - ha előfordul - konkrét körülményekből fakad. A bűnözők közt valóban magas a cigányok aránya. De természetesen nem azért, mert ez a vérükben van, hanem mert — csak egy okot említve — olyan körülmények között élnek, amelyek szinte determinálják őket a törvényszegésre. Sokakban ott élnek ezek az előítéletek, néhányan megpróbálják kompenzálni őket, jótékonykodással. Esetleg valóban érdemben segítenek, de valahol érezni bennük a grófnőt, aki karácsonykor kis ajándékcsomagot nyújtott át a béresnek: „Ez amaguké, János, jó szívvel adjuk” — s utána megkönnyebbülten lélegzett egy nagyot a friss levegőn. Nem könnyű szabadulni az előítéletektől, szelük még a legnagyobbakat is meglegyintheti. Mutatja ezt Arany Jánosnál A nagyidai cigányok története, vagy József Attila egyik legmegrendítőbb versének, a Kései siratónak két vádoló sora: „Cigány vagy! Amit adtál hízelegve, / mind visszafoptad az utolsó óránt” S ha a legtisztábban, gondolkodóknál is tetten érni ilyen pillanatokat, hogy ne mérgeznék az előítéletek mindennapjainkat! Egy cigány értelmiséginek persze nemcsak a mások előítéleteivel kell megküzdenie. Úrrá kell lennie a saját előítéletein is! Le kell győznie a sérelmekből fakadó indulatosságot! S nagyon körültekintőnek kell lennie az ideológia kialakításánál, a módszerek megválasztásánál. Elég nagy még a zavar ezen a téren, sajnos. * Sikerült-e elkerülni a veszélyeket a Fekete korall költőinek? 40 KULTURÁLIS MELLÉKLET ■H BALOGH ATTILA Numero XXII Orgonabokrok sípjai muzsikálnak, tenor vajúdásaikat a szél végémbe lihegi, de én sírni nem fogok soha, pedig Vera kilépett fehérneműjéből és átugrott a mindenségbe, Éva ebédelni siet, Magda férjhez ment, József Attila pedig ... ? Csak én vagyok itt, a tejfogaimmal farkasokat táplálva, a bizonytalan jövőt ringató babakocsikhoz, kardvirágok csatáitól én vérzem, a Botticelli-tavaszt, anyám meséiben én vagyok az első kívánság, szegénységben a király, a verslábak futkosásaiban én menekülök, a lap szamárfülébe suttogom énekem, az én bőröm alatt mocorog a sötét, de én világosan látom a helyemet: anyám szoknyája a hüllők közt libben. CHOLI DARÓCZI JÓZSEF Ars poetica helyett Koponyát szorító vaspánt, sötétség glóriája letéplek fejemről! S ha bőröm ragaszkodik hozzád, lenyúzom, a vályoggödör sarkába dobom. Szemem csak új sugarakban fürdik. Csontom visszaver minden színtelen színt. Tenyeremen a Nap parazsa ég. Árnyainkra visító átkot mondok, és kész fenek megmaradt nyomorunkra. Tocsik János rajza