Magyar Ifjúság, 1982. május-augusztus (26. évfolyam, 19-35. szám)

1982-07-16 / 29. szám

Pintér István dokumentumriportja AZON A NYÁRON Azon a nyáron, amikor törvény tiltotta módon, de a törvény nevében megöltek két, életük teljében levő férfit, a 35 esztendős Sallai Imrét és a 29 esztendős Fürst Sándort, emlékeztek meg az első világháború kitörésének tizennyolcadik évfordulójáról. És hét esztendő választotta el az emberiséget a következő nagy világégéstől. Hitler még nem volt hatalmon — igaz, mindössze fél esztendőt kellett várnia rá —, Horthy és Mussolini már igen. Azon a nyáron 1932-t írtak. Aki akkor született, most ötvenesztendős. Születésnapjukon megkülönböztetett szeretettel köszöntik őket. Ami akkor történt, annak most van a félévszázados évfordulója. Régen volt, vagy mintha a minap történt volna? Hiszen oly messze van már az a világ. De még köztünk élnek, akik meg- és túlélték, és akik elmondhatják, miként élték az emberek azt az életet, ami nem volt élet. És amelyben halállal kellettlakolnia azoknak az embereknek, akik az emberi életért küzdöttek. „Éhes vagyok! Éhes vagyok!” Hátborzongató idők voltak azok. Persze, akkor is éltek emberek. Szerettek és csalódtak, énekeltek slágereket és kíváncsiak voltak a filmekre, örültek, ha győztek a sportolók (hat magyar bajnoki cím született a Los Angeles-i olimpián) és a szövetségi kapitány fejét követelték, ha kikaptak a futballisták (Svájc—Magyarország 3:1). Az egyik sláger úgy kezdődött: „Ott, ahol az ember felmászik a fára, a Turulmadárra, ott van Budapest . . .” A Turulmadár, a Ferenc József- (ma: Szabadság-) híd csúcsa a kétségbeesés jelképévé vált. Egy a Turulmadár megmászói közül Mohácsról érkezett. Azért indult útnak, mert kenyeret akart. És kétes, néhány napos ismeretséget szerzett csupán. Nem volt lap, amelyben ne szerepelt volna a tette Népszava : „Magasra vágyott egy huszonegy éves munkásember. Az élet csúcsát nem fehérkesztyűs inasokkal, süppedő szőnyegekkel és minden kényelemmel telerakott palotában, luxusautóban, szeretőkben és dőzsölésben látta. Nem hitte magáról, hogy zseni, aki a nagyotakarás lázában új összefüggéseket lát majd és meglepő megoldásokat teremt valamelyik tudományban. Nem hitte magáról, hogy elérkezik a teremtés pillanatáig, amely oly áttetsző, mint a mező fűszálán csillogó harmatcsepp a hajnal első sugárözönében. Nem az érvényesülésben hitt, amely diadalt jelent majd. Minden karriervágya abban az egy óhajtásban csúcsosodott ki, hogy munkát kapjon. Elindult Mohácsról, ahol kiszikkadt előle minden lehetőség, ahol úgy érezte, hogy számára megáll az élet. Abban a hitben volt, hogy ha szülővárosában tikkadt a vérkeringés, az ország szívében jut majd még számára valami tevékenység. Budapesten aztán eladtaruhadarabjait, hogy falat jusson a szájába, és amikor azután nem maradt már rajta semmi más, mint ing, nadrág és cipő, úgy érezte, hogy tennie kell valamit. Valami nagyot, hogy kiállhassa szörnyű helyzetét. Magasra vágyott, hogy kibeszélhesse fájdalmát, hogy meglássák őt, ,az áldozatot és az életfenntartási ’ösztön önzésével arra gondolt, hogy sorsa, élete — egyedülálló. Állt tanácstalanul a nagy vágyakozással a szívében, és amikor már két napja nem evett, gyötrő tehetetlenségében szédelegve, rákapaszkodott a Ferenc József-híd pillérjére és minden meglevő energiáját összeszedve, fölmászott a Turulmadárra. Ott megfogódzott és torkaszakadtából kiáltozni kezdett: — Éhes vagyok! Éhes vagyok! Éhes vagyok! A tűzoltók leszedték, a rendőr előállította a főkapitányságra és amikor ott is elismételte százszor megkínzott fiatalságának keserű mottóját: „Munkát, kenyeret vagy öngyilkos leszek!” — saját érdekében őrizetbe vették. Magasra vágyott egy fiatal munkásember és elérkezett — a Turulmadárig ...” Ruhájuk rongy és folt, ágyuk utcai pad Azokbani a napokban éjszakai riportra indult Pásztor Árpád, Az Est-lapok ismert, kitűnő riportere. Nekivágott a József körútnak. A Rákóczi út és a Baross utca között sok olyan pad állt, amelyekből ma már legfeljebb néhány található és amelyek ma már inkább műemléknek számítanak, mint ülőalkalmatosságnak. Becses, megóvandó tárgynak, amelyek egykor hozzátartoztak a város hangulatához. De vajon szabad-e elfeledkeznünk azoknak az emlékéről, akik ezeken a padokon éltek? Az Est-lapok, a nagy újságkonszern is állandó leépítésekkel — értsd: elbocsátásokkal —, fizetéscsökkentésekkel vészelte át a válság esztendeit. Arra azonban futotta még a kiadóhivatalnak, hogy ismert riporterének riportköltségre átadjon néhány — egyébként nikkelből készült — 50 fillérest. „... Tizenegy óra! Még sűrűn járnak a villamosok, a sarkon a közlekedési rendőr felemeli és széttárja karját, még vörösből zöldre fordul az útkeresztezéseknél a villanylámpa fénye, a kávéházból hangos cigányzene árad az uccára, a pesti este — a hajdan boldog. Mi a hátborzongató? » virágos kedvű — még csak első óráit éli és máris megszállják a hajléktalanok, az uccákra, az aszfaltra kiverték a körút padjait. Helyet kell biztosítani maguknak, mert nagy a vetélkedés egy-egy jó, lombok alatt levő padért, amelyre nem süt a szomszédos gáz- vagy villanylámpa fénye. Olyan padokat keresnek ki, amelyek lehetőleg nincsenek villamosmegállóhelyek közelében és jobbról-balról az útszéli fák árnyéka borítja homályba. A padonalvóknak is, már persze a lehetőségek szerint, megvannak a maguk igényei és szerzett jogai. . . . Alig fordultunk be a Rákóczi útról, a baloldalt lévő első padon hárman aludtak. Három férfi. Fejük mellükre hanyatlott, ruhájuk rongy és folt, húsz lépésnyire a Rákóczi út sarkától, mélyen, szinte felébreszthetetlenül aludtak. Ki hinné ezt? Budapesten, a város legforgalmasabb pontjának közvetlen szomszédságában is . Odaléptem a padhoz, megfogtam az egyiknek karját, jó erősen megráztam. Meg se moccant! Újra megismételtem a kísérletet és mintha túlvilági útról tért volna vissza, zavarosan, révedezve nyitotta fel szemét. Mit mondjak neki? Ötvenfilléresekkel felszerelve vágtam neki az esti útnak, azt gondolva, hogy ez lesz a leghatásosabb mondanivaló. A felriadt ijedt, zavaros, véres tekintetű ember ijedten nézett rám. Mit akarok, én, az idegen? Mit akarok tőle, mikor már a napi hajsza, reménytelenség, ácsorgás, kéregetés után kikereste a maga sarkát a körút padján és a mindent feledtető mély álomba merült? D ima Vidéki nő 28 Ötvenfilléres éjszakai csoda — Kell ötven fillér? — szólítottam meg. Nem tudta, hogy mi történik vele. Dadogott, rám nézett, hogy nem űzök-e belőle gúnyt, majd az üldözött, senkihez sem tartozó ember gyanakvó ösztönével rám nézett, hogy nem vagyok-e a rendőrség embere... De mért jönne a rendőrség, mit akarna tőle? . . . Hiszen az utolsó hónapokban a rendőrség már nem zavarja az uccánalvókat... A társadalom nem tudta elhelyezni őket. Kezemben a nyomorult kis nikkellel ültem mellette és kezébe adtam a pénzt, amiből holnap ehetik, talán lakhat is. — Mi a mestersége? — következnek az újságíró sablonos, megszokott kérdései... Mióta nincs lakása, mióta nincs munkája, mióta alszik az utcán? — Gépszerelő vagyok — felelik —, nyolc hónapja nem dolgozom.