Magyar Ifjúság, 1982. május-augusztus (26. évfolyam, 19-35. szám)

1982-07-30 / 31. szám

JELKY ANDRÁS NYOMÍRÓ A FŰSZER-SZIGETEKEN 2 Expedícióval a Dukono vulkánhoz r—TT!———"—~”—nr*—' 1I Az „emberevők” fogságába esett Jelky András már felkészült a legrosszabbra, amikor éjnek idején újra megjelent nála a törzsfőnök lánya, Kwanga. Két embere segítségével kinyitotta a börtön ajtaját és kiszabadította hősünket. Sietve a partra mentek, csónakba szálltak és egy távoli lakatlan szigetre eveztek. Tizenhárom hónapig éltek ott, amikor Kwanga meghalt. Jelkyt pedig fedélzetére vette egy arra haladó kínai hajó. Nagyon elkeserített, hogy el­vesztettem vagy ellopták tőlem a fontos igazoló iratot, azt a bűvös „suratot”, hiszen még hosszú út állt előttem, és „su­­rat” nélkül olyan vagyok, mint a fegyvertelen katona. Hej, de jó lenne, ha nekem is megjelenne fogdám ajtajában egy szépséges hajadon, egy mai Kwanga. S kimentene szorult helyzetemből, mint tette azt a regénybeli hős leány Telky And­rással. Az én szabadulásom­­ nem olyan romantikus történet, mint­­Telkyé. Kérésemre a Son-Liu-i rendőrök telefonon felhívták a ternatei megyefőrtököt, aki már a hajón látta, olvasta a sok pe­csétes papírt, s igazolhatta, hogy becsületes utazó ember vagyok. Miután ez megtörtént, szabadjá­ra engedtek. No, és a „surat”? Az is előkerült később a szultá­ni lakban, ahol jegyzetelés köz­ben a többi iromány közé keve­redett Ternatén reggelente első dol­gom az volt, hogy kisétáltam a kikötőbe, s megérdeklődtem, van-e hajó a továbbutazáshoz. Az egyik nap ragyogó arccal új­ságolta a kikötőmester, hogy kis motoroshajó indul Halmahera és Morotai szigetekre. Nyomban adott egy cédulát, hogy ingyen vele utazhassam. Este indultunk és az éjjeli órákban pöfögtünk végig Hal­­mahera nyugati partjai előtt. Ti­­dore és Ternate folytatásaként Halmahera hosszan elnyúló észa­ki félszigetén is vulkánok sora­koznak, a holdfényben azonban csak sejtelmes körvonalukat fi­gyelhettem meg. Egyébként sem volt hangulatom a gyönyörkö­désre, mert a hajócska annyira zsúfolt volt, mint egy utasokkal telegyömöszölt pesti autóbusz. A hajnali órákban megkerül­tük Halmahera északi fokát és kelet felől szemünkbe tűnt Ma­luku legészakibb szigete, Moro­tai. Kiterjedése körülbelül 2000 négyzetkilométer, tehát sokszo­rosan nagyobb, mint Ternate vagy Tidore, viszont alig 8— 10 000 ember él rajta.­­ Korallzátonyok és apró szige­tek között bújócskázva értük el a sziget déli nyúlványán épült „fővárost”, a kétezer lakosú Da­­rubát. A tönkrement kikötői móló mellett egy katonai őrna­szád roncsai emelkedtek ki a vízből. A második világháború­ban Maluku is hadszíntér volt, japán csapatok foglalták el a szigeteket. Valószínűleg azóta rozsdásodik itt ez a pórul járt hajó — mondtam az egyik úti­társamnak. — Nem, uram — válaszolt ta­­gadóan a szomszédom. — Ez a roncs a malukui felkelés idejé­ből való. Tudja, Maluku el akart szakadni Indonéziától, külön kormányt is alakítottak. A fel­kelők 1962-ben a kormánycsapa­tok elől ide menekültek, s itt folytak az utolsó harcok. Az angolul jól beszélő férfi be is mutatkozott: Tjien Mien Soei, kereskedő Madangból. In­donéznek vallotta magát, de neve és arcvonásai kínai szár­mazásról árulkodtak, önként vállalkozott arra, hogy partra­szállásunk után végigkalauzoljon a városka főutcáján. Bokáig süppedtünk a száraz homokban, testünkről patakzott a­­veríték. Szegény, nyomorúságos hely ez a Daruba! Az utca két oldalán szedett-vedett üzletek, „tokók” sorakoznak. A legtöbbjükben kínai boltosok kínálják portéká­jukat. Kísérőm üzleti ügyben jött ide, s engem is bevitt né­hány ismerős kereskedőhöz. Eb­ből annyi hasznom származott, hogy itt is, ott is felhörpinthet­tem egy-egy csésze forró kakaót, elrágcsálhattam a vendégnek ki­járó édes szágúsüteményt. Ami­kor meguntam az üzletesdit, bú­csút mondtam Tjien Miennek, s találomra kiválasztott úton elin­dultam a sziget belsejébe. Az örökzöld Ternatéhoz ké­pest lehangoló, sivár hely Moro­tai. A partvidéket széles sávban korallmészkő alkotja, s bár csa­padékban nincs hiány, a lezúdu­ló esővíznek hamar nyoma vész a törmelékes felszínen. Csupán a kókuszpálma és a banán bir­kózik meg a mostoha létfeltéte­lekkel, míg beljebb a vizenyős mélyedésekben szágópálmák cso­portosulnak. A morotai parasz­tok kertjeikben az igénytelen gyökérnövényt, a maniokát ter­mesztik, de vetnek kukoricát, babot és földimogyorót is. Betértem az egyik házacská­­ba. A morotai házakat nem magas cölöpökre építik, mint a gazdagabb szigeteken, hanem egyszerűen a puszta talajra. Négy sarokfát ásnak a földbe, közöttük vízszintesen gerendá­kat raknak fel, és ezeket a szá­­gópálma levélkocsányaival borít­ják be, a tetőt pedig szágóleve­­lekből készítik. A ház­­elején rendszerint kiképeznek egy kis fedeles tornácot, ott­ tereferélget- • a szerző utazsisei Észa­­k-Ma­u Uu­ba­n A szerző térképvázlata ESiaki-Lolodo -szl­­szk -A MOTI MA KIAN morota I A Dukono vulkán

Next