Magyar Ifjúság, 1982. május-augusztus (26. évfolyam, 19-35. szám)
1982-07-30 / 31. szám
JELKY ANDRÁS NYOMÍRÓ A FŰSZER-SZIGETEKEN 2 Expedícióval a Dukono vulkánhoz r—TT!———"—~”—nr*—' 1I Az „emberevők” fogságába esett Jelky András már felkészült a legrosszabbra, amikor éjnek idején újra megjelent nála a törzsfőnök lánya, Kwanga. Két embere segítségével kinyitotta a börtön ajtaját és kiszabadította hősünket. Sietve a partra mentek, csónakba szálltak és egy távoli lakatlan szigetre eveztek. Tizenhárom hónapig éltek ott, amikor Kwanga meghalt. Jelkyt pedig fedélzetére vette egy arra haladó kínai hajó. Nagyon elkeserített, hogy elvesztettem vagy ellopták tőlem a fontos igazoló iratot, azt a bűvös „suratot”, hiszen még hosszú út állt előttem, és „surat” nélkül olyan vagyok, mint a fegyvertelen katona. Hej, de jó lenne, ha nekem is megjelenne fogdám ajtajában egy szépséges hajadon, egy mai Kwanga. S kimentene szorult helyzetemből, mint tette azt a regénybeli hős leány Telky Andrással. Az én szabadulásom nem olyan romantikus történet, mintTelkyé. Kérésemre a Son-Liu-i rendőrök telefonon felhívták a ternatei megyefőrtököt, aki már a hajón látta, olvasta a sok pecsétes papírt, s igazolhatta, hogy becsületes utazó ember vagyok. Miután ez megtörtént, szabadjára engedtek. No, és a „surat”? Az is előkerült később a szultáni lakban, ahol jegyzetelés közben a többi iromány közé keveredett Ternatén reggelente első dolgom az volt, hogy kisétáltam a kikötőbe, s megérdeklődtem, van-e hajó a továbbutazáshoz. Az egyik nap ragyogó arccal újságolta a kikötőmester, hogy kis motoroshajó indul Halmahera és Morotai szigetekre. Nyomban adott egy cédulát, hogy ingyen vele utazhassam. Este indultunk és az éjjeli órákban pöfögtünk végig Halmahera nyugati partjai előtt. Tidore és Ternate folytatásaként Halmahera hosszan elnyúló északi félszigetén is vulkánok sorakoznak, a holdfényben azonban csak sejtelmes körvonalukat figyelhettem meg. Egyébként sem volt hangulatom a gyönyörködésre, mert a hajócska annyira zsúfolt volt, mint egy utasokkal telegyömöszölt pesti autóbusz. A hajnali órákban megkerültük Halmahera északi fokát és kelet felől szemünkbe tűnt Maluku legészakibb szigete, Morotai. Kiterjedése körülbelül 2000 négyzetkilométer, tehát sokszorosan nagyobb, mint Ternate vagy Tidore, viszont alig 8— 10 000 ember él rajta. Korallzátonyok és apró szigetek között bújócskázva értük el a sziget déli nyúlványán épült „fővárost”, a kétezer lakosú Darubát. A tönkrement kikötői móló mellett egy katonai őrnaszád roncsai emelkedtek ki a vízből. A második világháborúban Maluku is hadszíntér volt, japán csapatok foglalták el a szigeteket. Valószínűleg azóta rozsdásodik itt ez a pórul járt hajó — mondtam az egyik útitársamnak. — Nem, uram — válaszolt tagadóan a szomszédom. — Ez a roncs a malukui felkelés idejéből való. Tudja, Maluku el akart szakadni Indonéziától, külön kormányt is alakítottak. A felkelők 1962-ben a kormánycsapatok elől ide menekültek, s itt folytak az utolsó harcok. Az angolul jól beszélő férfi be is mutatkozott: Tjien Mien Soei, kereskedő Madangból. Indonéznek vallotta magát, de neve és arcvonásai kínai származásról árulkodtak, önként vállalkozott arra, hogy partraszállásunk után végigkalauzoljon a városka főutcáján. Bokáig süppedtünk a száraz homokban, testünkről patakzott averíték. Szegény, nyomorúságos hely ez a Daruba! Az utca két oldalán szedett-vedett üzletek, „tokók” sorakoznak. A legtöbbjükben kínai boltosok kínálják portékájukat. Kísérőm üzleti ügyben jött ide, s engem is bevitt néhány ismerős kereskedőhöz. Ebből annyi hasznom származott, hogy itt is, ott is felhörpinthettem egy-egy csésze forró kakaót, elrágcsálhattam a vendégnek kijáró édes szágúsüteményt. Amikor meguntam az üzletesdit, búcsút mondtam Tjien Miennek, s találomra kiválasztott úton elindultam a sziget belsejébe. Az örökzöld Ternatéhoz képest lehangoló, sivár hely Morotai. A partvidéket széles sávban korallmészkő alkotja, s bár csapadékban nincs hiány, a lezúduló esővíznek hamar nyoma vész a törmelékes felszínen. Csupán a kókuszpálma és a banán birkózik meg a mostoha létfeltételekkel, míg beljebb a vizenyős mélyedésekben szágópálmák csoportosulnak. A morotai parasztok kertjeikben az igénytelen gyökérnövényt, a maniokát termesztik, de vetnek kukoricát, babot és földimogyorót is. Betértem az egyik házacskába. A morotai házakat nem magas cölöpökre építik, mint a gazdagabb szigeteken, hanem egyszerűen a puszta talajra. Négy sarokfát ásnak a földbe, közöttük vízszintesen gerendákat raknak fel, és ezeket a szágópálma levélkocsányaival borítják be, a tetőt pedig szágólevelekből készítik. A házelején rendszerint kiképeznek egy kis fedeles tornácot, ott tereferélget- • a szerző utazsisei Észak-Mau Uuban A szerző térképvázlata ESiaki-Lolodo -szlszk -A MOTI MA KIAN morota I A Dukono vulkán