Magyar Ifjúság, 1982. május-augusztus (26. évfolyam, 19-35. szám)

1982-05-14 / 20. szám

Nem tagadom, utálok cipőt pu­colni. Ezért aztán mindig iri­gyeltem azokat a tehetős embe­reket, akik olyan előkelő szállo­dákban lakhatnak, ahol csak ki kell tenni a cipőket az ajtó elé, és azok reggel ragyogó tisztán várják tulajdonosaikat. Igaz, már egy éve némi gya­nakvás vegyült az ajtók elé he­lyezett lábbelik öntisztulásának csodálatába. Egyik kedves bará­tom ugyanis népes családjával együtt elegáns akart lenni egy drága külföldi szállodában. Tet­tetett hanyagsággal kirakták ci­pőiket az ajtó elé és reggel­­ a hűlt helyüket találták. Udvarias érdeklődés. Csodálkozó portás. Kérem, nálunk nincs cipőtisztí­tás ... Egyszóval ellopták min­det, még a túrabakancsot is. Szobalány, aki fiú Ezért aztán könnyű bakancso­mat és magasszárú tornacipőmet minden este gondosan az ágy alá helyeztem. Véletlenül sem tettem volna az ajtó elé. Alapjában véve nem gyanúsí­tottam én senkit házigazdánk vendégházában, de biztos, ami biztos! Mert hogyan tipornám a kígyóveszélyes őserdőt és a bozót ötvenfokos homokját mezítláb?! Harmadnap reggelre aztán mégis eltűnt — az előző nap ala­posan összesározott — tornaci­pőm. Idegesen kémleltem az ágy alját és a szoba különböző sar­kait, majd gyanakodva pislogtam békésen olvasgató barátomra. — Sanyi, nem te dugtad el a tornacipőm? — Értetlenül bá­mult rám. — Akkor biztosan el­lopták. — És mesélni kezdtem nagy családos ismerősöm történe­tét, de Sanyi közbevágott: — Te az enyém is eltűnt... Ekkor lépett be Dzsuma, kissé félszeg, szolgálatkész mosollyal, kezében a két tisztára pucolt lábbelivel. Tizenhat év körüli, jóvágású, fekete szemű és patta­násos, de igyekvő szobafiúnk volt három héten keresztül. Kitakarí­­­tott, bevetette ágyainkat, mosni vitte és rendbe rakta ruháinkat, hideg vizet készített, feltöltötte az éjszakai „szúnyogágyúkat” és kipucolta a cipőinket. Afrikai utam egyik nagy élménye volt, hogy más tisztította helyettem a cipőt. Ezt bevallom, még akkor is, ha megszólnak igen komoly bivalyölő vadászkollégáim. És még azt is hozzá vallom, hogy néha azért kaptam magam: ke­vésbé kerülöm azokat a helyeket, amelyek bepiszkítják a cipőt. Dzsuma, persze apránként, meg­kapta az összes velünk hozott csokoládét és zacskós cukrot, melyet minden alkalommal tág­ra kerekedett, csillogó szemekkel köszönt meg. A hangját nemigen hallottuk, három hét alatt csak annyit mondott: Jambó! (Dzsambónak ejtik, a jó napot jelent.) Jam­bó volt reggel, jambó este, jam­bó délben és a csokoládé osz­táskor is, de többet aztán egy szót sem­ .Jó afrikai szokás sze­rint el is neveztük Dzsambó- Dzsumának. Tanzániában egyébként majd­nem mindent fiúk, illetve férfiak csinálnak, pontosabban minden olyan munkát, ami konkrét pénzkereseti lehetőséget biztosít, így aztán nálunk is fiú volt a mosónő, a szakácsnő, fiúk szol­gáltak fel, ők voltak a mosogató­lányok, a szobalányok. S mindezt Viziontilopok 11 m­­ . gikpjr B s M* v m' ' 1 É k r' d i 'iSb 46

Next