Magyar Ifjúság, 1982. szeptember-december (26. évfolyam, 36-53. szám)

1982-10-22 / 43. szám

Az alkoholmámor­­ban eltöl­tött első jeges éjszaka után Roberto Canessa továbbra is irányította a szerencsétlenül járt csoportot, betöltötte a hallgatólagosan már az esz­­mélés első perceiben rá há­rult szerepet. Társaival együtt eltávolította az utastérből­­ az üléseket. "Mindenféle limlom­ból és hóból­ készített fallal zárták el a nyílást, amelyhez egy, a gép burkolatából ki­szakított furnérdarabbal ajtót is készítettek. És miközben az egészségesek ezt a munkát végezték, az orvostanhallgató sorra látta el a sebesülteket. Kötszer híján, ingeket és ha­risnyákat tépett szét, így ké­szített ideiglenes kötéseket. Egy kézitáskában talált tűvel és cérnával bevarrta Enrique Platerc mély hassebét. A tö­rött lábak és karok rögzíté­sére a roncsok között talált csöveket és fadarabokat hasz­nálta. A belső vérzésekkel és agyrázkódásokkal szemben azonban tehetetlen volt. szenvedők fájdalmait mind­­­össze rögtönzött jegeléssel eny­híthette: a bevásárlások miatt bőven akadtak plasztik zacskók. Ezeket töltötték meg hóval és tették a jajgató be­tegek legfájóbb testrészeire. Halkonzerv, sajt, csokoládé Roberto Canessa a pilóta­fülkében leolvasta a magas­ságmérőt. Az 2100 méteren állt. A haldokló Lagurara ál­tal közölt adatok felhasználá­sával meghatározta a rendel­kezésre álló térképeken a­­ tar­tózkodási helyüket. Ezek alapján nem lehettek másutt, mint a hegység nyugati nyúl­ványán, valahol San Fernan­do város közelében, Puento Negro falucska felett. Éppen ezért a túlélők abban bíztak, hogy bár a gép rádiója nem működött, így nem tudták adataikat a már nyilvánva­lóan megindított mentőakció­­ irányítóival közölni, a földi irányítóközpontokban rögzí­tett adatok alapján nyilván­valóan könnyen ki lehet szá­molni, merre keressék őket, s valószínűleg még aznap, de legkésőbb két-három napon belül rájuk akadnak majd, és csak ezt az időt kell átvészel­­niök. Ennek érdekében tették kissé lakályosabbá a géproncsot és bízták meg Roy Harleyt, hogy az utastérben a mendo­­zai bevásárlásból összeszedett élelmiszerrel gazdálkodjék. Az első napokban még csokoládé is járt a menühöz, bőviben voltak­ halkonzervnek, sajtnak és főként az édességeknek. És miközben drága bonbono­kat majszoltak, eszükbe sem jutott, hogy Lagurara végze­tesen téves közlése, mely sze­rint átrepülték Curicót, nem­csak őket tévesztette meg, hanem­­ a repülőgép-mentő­szolgálatot is. A mentésükre küldött gépek ugyanis ugyan­­­abból indultak ki, mint ők: már chilei terület felett kö­vetkezett be a katasztrófa, s senkinek sem jutott eszébe arrafelé keresni őket, ahol valóban szerencsétlenül jár­tak: az óriási hegység argen­tínai oldalán. Csalfa remény A fiúknak az első napon még arra is jutott idejük, hogy körülnézzenek, milyen mentőfelszerelések találhatók a gépen. Csupán egyetlen sze­­kercét találtak, amelyet vala­milyen rejtélyes okból az első pilóta ülésének hátára felerő­sítve tartottak. Ezzel a sze­kereivel készítette el később Roberto Canessa az ember­­hús-charquit... A szekerce ilyen használa­tára bizonyosan nem kellett volna sor kerüljön, ha a Fair­­c­hildet egy automatikus SOS- adóval, vagy legalább egysze­rűbb, primitív jelzőeszközök­kel , füstfáklyákkal, jelző­pisztollyal ellátták volna, ami­vel a szerencsétlenül jártak megkönnyíthették volna­­ az őket keresők munkáját. Mert ezek nélkül az ötméteres por­hóban fekvő, és éppen hófe­hérre festett géptestet nem lehetett látni a levegőből. Pe­dig az egyik kereső gép kö­rülbelül negyvennyolc órával a katasztrófa után fölöttük járt. És az életben maradt rög­bijátékosok úgy hitték, hogy nemcsak ők látták a gé­pet, hanem a gépről is őket. Az akkor éppen szikrázó an­­doki napsütésben úgy vélték, hogy a gép félreérthetetlenül többször is megbillentette a szárnyait, jelezvén: meglátták őket és mindjárt jön a segít­ség, jönnek a mentőhelikop­terek. Később, miután hetven nap múltán valóban megér­keztek az életmentők: még egészen alacsonyról sem ve­hették észre a levegőből a hó­ban fekvő roncsokat. Azok hófehér színe a legtökélete­sebb katonai álcázással volt egyenértékű. Hogy miért fes­tették éppen hófehérre egy veszélyes, a hóval borított hegység hágóin keresztül re­pülő gép testét, arra nem vol­tak képesek feleletet adni az uruguayi légierő szállítószol­gálatának vezetői. Igaz, hogy Uruguayiban már ekkor esz­tendők óta olyan állapotok uralkodtak, amikor nem volt tanácsos kellemetlen kérdése­ket feladni a katonáknak ... A csalfa reményt keltő re­pülőgép a SAR, a chilei re­pülőgépes mentőszolgálat vé­letlenül argentin légtérbe át­tévedt egyik gépe volt. Saj­nos, a túlélők tévedtek, a pi­lóta nem látta meg őket. Ép­pen azzal volt elfoglalva, hogy visszajusson a Chilei oldalra, hiszen a szerencsétlenség előtt kapott adatok alapján, ott folyt a kutatás. Senki sem sejtette, hogy a katasztrófa argentin terület felett történt. A külvilág már eltemette őkét Tíz napig folyt a mentőak­ció. Időközben a szerencsétle­nül járt fiatalok szülei közül többen Santiagóba repültek. Azonban nekik is tudomásul kellett 10 nap után venniük: a reményt fel kell adni. A SAR, amely a megalakulása óta eltelt 18 esztendő alatt már több mint hatszáz sze­rencsésen szerencsétlenül járt légiutast mentett meg, ezúttal tehetetlennek bizonyult. Em­beri számítások szerint a ka­tasztrófát, amelynek Uruguay legtehetősebb, legbefolyáso­sabb családjainak fiai estek áldozatul, senki nem­­ élte túl, és ha valaki közülük mégis életben maradt, azóta biztos elpusztult az Andok jeges hó­viharaiban. A szerencsétlen­ség utáni napokban­ 55 repü­lőgép összesen 142 órát töl­tött a levegőben a roncsok, a nyomok, az emberi élet jelei után kutatva. A legkisebbet sem találták. Mi mást lehet ezek után tenni, mint az el­hunytak lelki üdvéért imád­­kozott ? A véletlen úgy akarta, hogy éppen abban az órában, ami­kor október 22-én, vasárnap a rádió bemondta: beszüntet­ték­ a keresésükre indított ak­ciót, hallgattak az életben ma­radottak először ismét rádiót. Akkor már csupán huszonha­­tan voltak életben: október 30

Next