Magyar Ifjúság, 1982. szeptember-december (26. évfolyam, 36-53. szám)
1982-10-22 / 43. szám
Az alkoholmámorban eltöltött első jeges éjszaka után Roberto Canessa továbbra is irányította a szerencsétlenül járt csoportot, betöltötte a hallgatólagosan már az eszmélés első perceiben rá hárult szerepet. Társaival együtt eltávolította az utastérből az üléseket. "Mindenféle limlomból és hóból készített fallal zárták el a nyílást, amelyhez egy, a gép burkolatából kiszakított furnérdarabbal ajtót is készítettek. És miközben az egészségesek ezt a munkát végezték, az orvostanhallgató sorra látta el a sebesülteket. Kötszer híján, ingeket és harisnyákat tépett szét, így készített ideiglenes kötéseket. Egy kézitáskában talált tűvel és cérnával bevarrta Enrique Platerc mély hassebét. A törött lábak és karok rögzítésére a roncsok között talált csöveket és fadarabokat használta. A belső vérzésekkel és agyrázkódásokkal szemben azonban tehetetlen volt. szenvedők fájdalmait mindössze rögtönzött jegeléssel enyhíthette: a bevásárlások miatt bőven akadtak plasztik zacskók. Ezeket töltötték meg hóval és tették a jajgató betegek legfájóbb testrészeire. Halkonzerv, sajt, csokoládé Roberto Canessa a pilótafülkében leolvasta a magasságmérőt. Az 2100 méteren állt. A haldokló Lagurara által közölt adatok felhasználásával meghatározta a rendelkezésre álló térképeken a tartózkodási helyüket. Ezek alapján nem lehettek másutt, mint a hegység nyugati nyúlványán, valahol San Fernando város közelében, Puento Negro falucska felett. Éppen ezért a túlélők abban bíztak, hogy bár a gép rádiója nem működött, így nem tudták adataikat a már nyilvánvalóan megindított mentőakció irányítóival közölni, a földi irányítóközpontokban rögzített adatok alapján nyilvánvalóan könnyen ki lehet számolni, merre keressék őket, s valószínűleg még aznap, de legkésőbb két-három napon belül rájuk akadnak majd, és csak ezt az időt kell átvészelniök. Ennek érdekében tették kissé lakályosabbá a géproncsot és bízták meg Roy Harleyt, hogy az utastérben a mendozai bevásárlásból összeszedett élelmiszerrel gazdálkodjék. Az első napokban még csokoládé is járt a menühöz, bőviben voltak halkonzervnek, sajtnak és főként az édességeknek. És miközben drága bonbonokat majszoltak, eszükbe sem jutott, hogy Lagurara végzetesen téves közlése, mely szerint átrepülték Curicót, nemcsak őket tévesztette meg, hanem a repülőgép-mentőszolgálatot is. A mentésükre küldött gépek ugyanis ugyanabból indultak ki, mint ők: már chilei terület felett következett be a katasztrófa, s senkinek sem jutott eszébe arrafelé keresni őket, ahol valóban szerencsétlenül jártak: az óriási hegység argentínai oldalán. Csalfa remény A fiúknak az első napon még arra is jutott idejük, hogy körülnézzenek, milyen mentőfelszerelések találhatók a gépen. Csupán egyetlen szekercét találtak, amelyet valamilyen rejtélyes okból az első pilóta ülésének hátára felerősítve tartottak. Ezzel a szekereivel készítette el később Roberto Canessa az emberhús-charquit... A szekerce ilyen használatára bizonyosan nem kellett volna sor kerüljön, ha a Fairchildet egy automatikus SOS- adóval, vagy legalább egyszerűbb, primitív jelzőeszközökkel , füstfáklyákkal, jelzőpisztollyal ellátták volna, amivel a szerencsétlenül jártak megkönnyíthették volna az őket keresők munkáját. Mert ezek nélkül az ötméteres porhóban fekvő, és éppen hófehérre festett géptestet nem lehetett látni a levegőből. Pedig az egyik kereső gép körülbelül negyvennyolc órával a katasztrófa után fölöttük járt. És az életben maradt rögbijátékosok úgy hitték, hogy nemcsak ők látták a gépet, hanem a gépről is őket. Az akkor éppen szikrázó andoki napsütésben úgy vélték, hogy a gép félreérthetetlenül többször is megbillentette a szárnyait, jelezvén: meglátták őket és mindjárt jön a segítség, jönnek a mentőhelikopterek. Később, miután hetven nap múltán valóban megérkeztek az életmentők: még egészen alacsonyról sem vehették észre a levegőből a hóban fekvő roncsokat. Azok hófehér színe a legtökéletesebb katonai álcázással volt egyenértékű. Hogy miért festették éppen hófehérre egy veszélyes, a hóval borított hegység hágóin keresztül repülő gép testét, arra nem voltak képesek feleletet adni az uruguayi légierő szállítószolgálatának vezetői. Igaz, hogy Uruguayiban már ekkor esztendők óta olyan állapotok uralkodtak, amikor nem volt tanácsos kellemetlen kérdéseket feladni a katonáknak ... A csalfa reményt keltő repülőgép a SAR, a chilei repülőgépes mentőszolgálat véletlenül argentin légtérbe áttévedt egyik gépe volt. Sajnos, a túlélők tévedtek, a pilóta nem látta meg őket. Éppen azzal volt elfoglalva, hogy visszajusson a Chilei oldalra, hiszen a szerencsétlenség előtt kapott adatok alapján, ott folyt a kutatás. Senki sem sejtette, hogy a katasztrófa argentin terület felett történt. A külvilág már eltemette őkét Tíz napig folyt a mentőakció. Időközben a szerencsétlenül járt fiatalok szülei közül többen Santiagóba repültek. Azonban nekik is tudomásul kellett 10 nap után venniük: a reményt fel kell adni. A SAR, amely a megalakulása óta eltelt 18 esztendő alatt már több mint hatszáz szerencsésen szerencsétlenül járt légiutast mentett meg, ezúttal tehetetlennek bizonyult. Emberi számítások szerint a katasztrófát, amelynek Uruguay legtehetősebb, legbefolyásosabb családjainak fiai estek áldozatul, senki nem élte túl, és ha valaki közülük mégis életben maradt, azóta biztos elpusztult az Andok jeges hóviharaiban. A szerencsétlenség utáni napokban 55 repülőgép összesen 142 órát töltött a levegőben a roncsok, a nyomok, az emberi élet jelei után kutatva. A legkisebbet sem találták. Mi mást lehet ezek után tenni, mint az elhunytak lelki üdvéért imádkozott ? A véletlen úgy akarta, hogy éppen abban az órában, amikor október 22-én, vasárnap a rádió bemondta: beszüntették a keresésükre indított akciót, hallgattak az életben maradottak először ismét rádiót. Akkor már csupán huszonhatan voltak életben: október 30