Magyar Ifjúság, 1982. szeptember-december (26. évfolyam, 36-53. szám)

1982-10-29 / 44. szám

Apa kezét fogva.. Adok a fiamnak egy nya­kle­­vest. Na, nem nagyot, csak úgy végső figyelmeztetésnek. A kö­lyök nyugtázza, kvittek vagyunk. Van ilyen néhia. László azonban ezt akkor sem teheti meg,­ ha egyszülött leánya történetesen szétrombolja a szo­ba berendezését. Lászlóék ugyan­is válófélben vannak. Minden egyes fegyelmezés, hangos szó — vagy ne adj’ isten, egy „atyai” — súlyos bizonyítékként esik majd a latba. — Ez egy brutális állat! — hangzik majd el a bí­róságon. — Veri a gyereket. Lászlóék válnak. László szereti a lányát, mondhatná, odavan ér­te. Ezzel sem áll egyedül. Neje is szereti a gyermeket, de nem annyira, hogy fél éve össze ne állt volna D-vel. Hozzáköltözött, most azonban észbekapott. Kö­veteli a gyereket, akit könnye­dén Lászlónál felejtett, meg a lakótelepi kétszobás lakást és természetesen a gyerektartást. László mint apa, mint szülő, mint férfi minden tekintetben kivan. Kulturált válás? Ugyan kérem! Könyörtelen, bosszúter­­hes harc lesz ott. László felesége meg akarja mutatni az ismerő­söknek meg önmagának, hogy azért, mert elhagyta a férjét, nem értéktelen em­ber, képes a gyereket nevelni. László pedig úgy érzi, a felesége elhagyta, csalárdul elárulta, egyedül hagy­ta a gyerekkel, nincs igazság a földön, ha mégis az asszony ja­vára ítélkeznek. Gyűjtik a „ziccereket”. Meg kajtatják a tanúkat. László igyekszik még véletlenül sem összetűzni óvónővel, dajkával, történjék bármi kellemetlenség is az óvodában. Nagyokat nyel a tanácsban, ha nem tud elintézni valamit, nehogy a környezetta­nulmány miatt baj legyen. Por­ci­ózza az időt, mert a felesége újabban megelőzi az óvodában. Közben remeg a gyomra, a lá­nya este azzal bújt hozzá: — Apa, amikor anyánál vagyok, mindig csokis túrót meg habos epret reggelizünk, te miért azt az undok párizsit veszed min­dig? László szívében gyűlik a ke­serűség. Hogyan fogja bírni ide­gekkel ezt az egészet? Nem kö­zös megegyezéssel válnak. Lesz tehát békéltető, első tárgyalás, tanúk, második tárgyalás, va­gyonmegosztás, gyermekelhelye­zés. Fél vagy talán egy évig is eltart. Megsimogatja a lánya ha­ját, majd kimegy és beállítja mosni az automatát. A fellebbezéseket még bele sem számolta. Mindenki elválik ? 1960-ban százötvenezer elvált család volt. 1980-ban 400 ezer. A hatvanas években 100 házasság­ra 20 válás jutott, a hetvenes években 25, 1980-ban pedig 35. A válások kétharmada gyerekeket is érint, évente legalább 30 ezret. Mintha válási düh tombolna ná­lunk. Úgy tűnik, hogy a válás minihogy szentesíti az eltávolo­dást. Nincs most hely azon el­mélkedni, hogy nálunk miért nem tűrőképesebbek a házasfe­lek. Az azonban­­ elgondolkodtató, hogy mi lesz azzal a harminc­ezer gyerekkel. Valóban az a helyzet, hogy mindig az anya alkalmas a gyerek nevelésére? És az apa mint egy fizetőgép, albérletbe szorulva, csupán húsz-negyven százalék gyerek­a tartás legombolására alkalmas? — A Legfelsőbb Bíróság új irányelve, amit most már a bírói gyakorlatban is alkalmazunk, sokkal árnyaltabban dönt a gyer­mek elhelyezéséről — magyaráz­za a családjogi bírónő. — Még körültek­i­ntőbben vesszük figye­lembe, hogy kis hibájából romlott meg a házasság, ki hagyta el esetleg a családját, ki kötődik érzelmileg mélyebben a gyerek­hez és ki az alkalmasabb a gyer­mek nevelésére. Ne higgye azon­ban, hogy tömegével fognak apá­hoz kerülni a gyerekek. Talán a mostani harminc-negyvenesek, azon belül is az értelmiségiek „ügye” lesz. Ezekben a családok­ban ötvenszázalékos a családi munkamegosztás, a teherviselés. Az apák bensőséges és szoros kapcsolatban állnak gyermekeik­kel ... — Mi a véleménye arról, hogy szinte „mindenki” válik? — Szomorú, de tény. A fiata­lok nem tanulnak meg egymás­hoz alkalmazkodni — ezt sok­szor elmondtuk. Hogy tanulná­nak meg, amikor nem tanulnak meg családi életet élni sem? A mai gyerek bölcsődés, óvodás, napközis, iskolaotthonos, edzésre megy, szakkörre megy, külön­órára jár. A szülő pedig ennek megfelelően teremti elő a külön­féle pénzeket, jóval a munkaidőn túl is. Telefonon nevelnek, cédu­lákon üzennek. A családi légkör hiányának oka — egyebek közt —, a nők hallatlan lekötöttsége is. Nem képesek úgy összetarta­ni a családot, ahogy kellene, mert mindenütt másutt ’ is „ér­dekelve” vannak. — A közös célok nem tarta­nak össze? — Ideig-óráig. Kollégáimmal döbbenten vettük tudomásul, hogy amikor Békásmegyerre kezdtek beköltözni a lakók, szin­te egyszerre adták be hozzánk a válókereseteket is. Amíg nem volt lakás, addig összetartotta őket a közös szerzés célja, ami­kor meglett,­­kiderült, hogy nem tudnak mit kezdeni egymással. — Milyen érzés gyermekelhe­lyezési pereket tárgyalni? — Lehangoló. Két ember a házasságban ismerd meg legjob­ban egymást, de egy ilyen per­ben gyűlölik meg igazán. Minde­­nikük ismeri a másik gyengéjét, hibáját és erre igyekszik ráját­szani. Az italozást könnyű bizo­nyítani, a verést ki lehet provo­kálni. Minden tett vagy cseleke­det százszorosan nagyító alá ke­rül. Hívják a tanúkat, rokono­kat, barátokat, szomszédokat. Az egyik elfogultabb, mint a má­sik. És mikor megszületik a döntés, már írják az újab­b be­adványt. , — Ez mit jelent? — Annyi jogorvoslati, felleb­bezési lehetőség van, hogy akad gyermekelhelyezési perem, ame­lyik 1975 óta húzódik. Ilyenkor a gyermekre vannak a legkevés­bé tekintettel, bár mindig az ő érdekeit hangoztatják. — Hogyan viselkednek a nők? — Ami „belefér”, azt mind felhasználják az apa ellen. A gyermekelhelyezés számukra „státus”. Ezzel bizonyítják a vi­lág és önmaguk előtt, hogy nem értéktelen, alkalmatlan emberek. És a gyerekkel jár a lakás meg a ta­rtásdíj. — Mi történik, ha az apa ja­vára dönt, az anya pedig elköl­tözik, majd újra férjhez megy, lakásra tesz szert,,pénze van és pert indít, mert úgy gondolja, itt az ideje, hogy a gyerek nála legyen? — Indíthat pert, de csekély reménnyel. Ez ugyanis nem ok arra, hogy a gyermeket elvegyék a másik szülőtől. A gyermeknek nyugalom és állandóság kell. — Azt mondják, hogy a bíró­nők elfogultak a nők javára. Igaz ez? — Úgy érzem, hogy nem. Sőt. Sokszor szégyellem a nők helyett magam. Teljesen elfelejtik, hogy azzal a férfival­, akire a bírósá­gon minden szennyet rá akarnak bizonyítani, valamikor olyan bensőséges kapcsolatuk volt, hogy közös gyermekük származott be­lőle. Odavan a nyugalom Gábor aggályos: — Tulajdon­képpen szívesen elbeszélgetek erről, de­ tartok tőle, hogy a v­ol­t feleségem bosszút áll. — Hogyan? — Három év után beadta az indítványt, a gyermekelhelyezés megváltoztatására. El akarja tő­lem perelni Szilviát. És ez­­ min­dent felbolydított. Félek, hogy el­lenem fordít valamit. Gábor története szokványos. Csak éppen nem szokták a bí­róságon kiteregetni. Tizenkét év után váltak el, mivel a feleség teljesen hűvösen reagált bármi­féle közeledésre. „Csak átesni rajta, csak elviselni, eltűrni, az­tán futás mosakodni” — ez volt a mottója minden együt­tlétnek. — Mindent megtettem —­­mondja Gábor. — Küldtem or­voshoz, pszichológushoz, hoztam könyveket. Egyre gyatrábban ment köztünk a dolog. Én meg őrlődtem, hiszen szerettem a fe­leségemet, így más dolgokkal próbáltam lekötni magam. Aztán megszületett a lányom és később a fiam, de ez sem hozott válto­zást. Többször el akartunk vál­ni, de valahogy visszarettentem ettől a lépéstől. Aztán a felesé­gem feljebb lépett a hivatali ranglétrán, és nagyon sürgős lett neki az önállóság. Mindenáron válni akart. Független, modern nő akarok lenni — hangoztatta. A válásunk, mivel közös meg­egyezéssel történt, viszonylag si­mán zajlott: ő berakta a kocsiba a holmiját, maga mellé ültette Balázst, a fiúnkat, és hazahajtott szülei kertes házába. Gábor elkomorodik: — Az anyósom akkora házat épített, hogy­­ oda bármikor visszavárta a lányát, gyerekekkel együtt, férj nélkül. Abban a famíliában a férjek csak szükséges rosszak. — Mit jelentett önnek a gye­rek közelsége? — Azt, hogy nem züllöttem el. Hogy gyönyörűen berendezked­tünk. Hogy nem kezdtem inni és csavarogni, azt is annak köszön­hettem, hogy itt volt velem a gyermekem, akiről gondoskodni kellett, aki bízott bennem és fog­ta a kezemet. — Apu — mondta —, én veled akarok maradni, mert én tudom, hogy neked nagy szükséged van rám! Iszonyúan fájt, hogy itthagyott az asszony. Rimánkodtam, könyörögtem neki, hogy ne menjen el. Akármi is volt köztünk, szerettem őt. Az­tán lassan az egész „bekopott”. Szilvi iskolába jár, osztályelső, barátkozó, készséges gyerek. Reg­gel és délután úszni jár, elhozza az étteremből kettőnk vacsorá­ját, az este a miénk. Különösen­­ mostanában, amióta jelesre ál­lamvizsgáztam a Kandóban. Pén­teken vagy az öccse jön, vagy ő megy az anyjához hétvégézni. — Most mi lesz? — Az új per úgy ért, mint a hideg zuhany. A volt feleségem­­­­ hozzájutott egy háromszobás la­káshoz­­ és úgy döntött, elveszi tőlem Szilviát. — De hát itt kulturált körül­mények és nagy szeretet veszi körül a kislányt. — Igen. És mégis összezavaro­dott minden. A gyerek anyukáját kétségtelenül nem tudom tökéle­tesen pótolni, de szívesen bele­egyezem abba, hogy­­ még gyak­rabban találkozzanak. Csak ne vegyék el tőlem a gyereket. Na­gyon szeretem a lányomat. Bár most ő is érzi, hogy vége a nyu­galomnak. Kijelentette, hogy nem akar többé úszni menni, mert a mama úgysem fogja azt komo­lyan venni. Állítólag az iskolá­ban is mondta, hogy neki új is­kolája­­ lesz majd, új barátokkal. Zavart lett, érzékeny és sírós. Higgye el, nagyon kegyetlen já­ték ez. — Mi vezérli a volt feleségét? —­ Attól tartok, hogy féltékeny­ség ébredt benne az Éva iránt, akivel mély kapcsolatom alakult ki, együtt készültünk a vizsgára. Még a háromszobás lakás­­ beren­dezéséhez is jól jönne a volt fe­leségemnek a negyven százalék gyerektartás. ••­­Ügyeletes szenvedélyes szerető... — Magát csalta meg a felesé­ge? Magát hagyta ott egy má­sikért? — Néztem Mátét, és nem megy a fejembe a dolog. Magas, csinos, nyílt és megnyerő, ele­gáns és értelmes. Egy feketeká­véval kínlódik. Meginná, de örö­kösen babrál a kezeivel. Hol a cigit, hol a gyufát. Ebből látni, mennyire uralkodik magán ... — Beugrom a közepébe, jó. Halál nagy szerelmi házasságot kötöttem annak idején. A felesé­gem gyönyörű, szőke hajú, kék szemű és hatalmas fekete szem­­pillái vannak. Tíz éve vagyunk házasok. Kamionsofőr vagyok. Igen, ismerem a szöveget. A ka­­mionosoknál a válás foglalkozási ártalom. De engem nem lehetett kikezdeni, én bíztam Zsuzsában, a hülyeségig. A fiam hétéves, a lányom három. Most jutottunk el arra a pontra, hogy mindé-

Next