Magyar Ifjúság, 1982. szeptember-december (26. évfolyam, 36-53. szám)
1982-10-29 / 44. szám
Apa kezét fogva.. Adok a fiamnak egy nyaklevest. Na, nem nagyot, csak úgy végső figyelmeztetésnek. A kölyök nyugtázza, kvittek vagyunk. Van ilyen néhia. László azonban ezt akkor sem teheti meg, ha egyszülött leánya történetesen szétrombolja a szoba berendezését. Lászlóék ugyanis válófélben vannak. Minden egyes fegyelmezés, hangos szó — vagy ne adj’ isten, egy „atyai” — súlyos bizonyítékként esik majd a latba. — Ez egy brutális állat! — hangzik majd el a bíróságon. — Veri a gyereket. Lászlóék válnak. László szereti a lányát, mondhatná, odavan érte. Ezzel sem áll egyedül. Neje is szereti a gyermeket, de nem annyira, hogy fél éve össze ne állt volna D-vel. Hozzáköltözött, most azonban észbekapott. Követeli a gyereket, akit könnyedén Lászlónál felejtett, meg a lakótelepi kétszobás lakást és természetesen a gyerektartást. László mint apa, mint szülő, mint férfi minden tekintetben kivan. Kulturált válás? Ugyan kérem! Könyörtelen, bosszúterhes harc lesz ott. László felesége meg akarja mutatni az ismerősöknek meg önmagának, hogy azért, mert elhagyta a férjét, nem értéktelen ember, képes a gyereket nevelni. László pedig úgy érzi, a felesége elhagyta, csalárdul elárulta, egyedül hagyta a gyerekkel, nincs igazság a földön, ha mégis az asszony javára ítélkeznek. Gyűjtik a „ziccereket”. Meg kajtatják a tanúkat. László igyekszik még véletlenül sem összetűzni óvónővel, dajkával, történjék bármi kellemetlenség is az óvodában. Nagyokat nyel a tanácsban, ha nem tud elintézni valamit, nehogy a környezettanulmány miatt baj legyen. Porciózza az időt, mert a felesége újabban megelőzi az óvodában. Közben remeg a gyomra, a lánya este azzal bújt hozzá: — Apa, amikor anyánál vagyok, mindig csokis túrót meg habos epret reggelizünk, te miért azt az undok párizsit veszed mindig? László szívében gyűlik a keserűség. Hogyan fogja bírni idegekkel ezt az egészet? Nem közös megegyezéssel válnak. Lesz tehát békéltető, első tárgyalás, tanúk, második tárgyalás, vagyonmegosztás, gyermekelhelyezés. Fél vagy talán egy évig is eltart. Megsimogatja a lánya haját, majd kimegy és beállítja mosni az automatát. A fellebbezéseket még bele sem számolta. Mindenki elválik ? 1960-ban százötvenezer elvált család volt. 1980-ban 400 ezer. A hatvanas években 100 házasságra 20 válás jutott, a hetvenes években 25, 1980-ban pedig 35. A válások kétharmada gyerekeket is érint, évente legalább 30 ezret. Mintha válási düh tombolna nálunk. Úgy tűnik, hogy a válás minihogy szentesíti az eltávolodást. Nincs most hely azon elmélkedni, hogy nálunk miért nem tűrőképesebbek a házasfelek. Az azonban elgondolkodtató, hogy mi lesz azzal a harmincezer gyerekkel. Valóban az a helyzet, hogy mindig az anya alkalmas a gyerek nevelésére? És az apa mint egy fizetőgép, albérletbe szorulva, csupán húsz-negyven százalék gyereka tartás legombolására alkalmas? — A Legfelsőbb Bíróság új irányelve, amit most már a bírói gyakorlatban is alkalmazunk, sokkal árnyaltabban dönt a gyermek elhelyezéséről — magyarázza a családjogi bírónő. — Még körültekintőbben vesszük figyelembe, hogy kis hibájából romlott meg a házasság, ki hagyta el esetleg a családját, ki kötődik érzelmileg mélyebben a gyerekhez és ki az alkalmasabb a gyermek nevelésére. Ne higgye azonban, hogy tömegével fognak apához kerülni a gyerekek. Talán a mostani harminc-negyvenesek, azon belül is az értelmiségiek „ügye” lesz. Ezekben a családokban ötvenszázalékos a családi munkamegosztás, a teherviselés. Az apák bensőséges és szoros kapcsolatban állnak gyermekeikkel ... — Mi a véleménye arról, hogy szinte „mindenki” válik? — Szomorú, de tény. A fiatalok nem tanulnak meg egymáshoz alkalmazkodni — ezt sokszor elmondtuk. Hogy tanulnának meg, amikor nem tanulnak meg családi életet élni sem? A mai gyerek bölcsődés, óvodás, napközis, iskolaotthonos, edzésre megy, szakkörre megy, különórára jár. A szülő pedig ennek megfelelően teremti elő a különféle pénzeket, jóval a munkaidőn túl is. Telefonon nevelnek, cédulákon üzennek. A családi légkör hiányának oka — egyebek közt —, a nők hallatlan lekötöttsége is. Nem képesek úgy összetartani a családot, ahogy kellene, mert mindenütt másutt ’ is „érdekelve” vannak. — A közös célok nem tartanak össze? — Ideig-óráig. Kollégáimmal döbbenten vettük tudomásul, hogy amikor Békásmegyerre kezdtek beköltözni a lakók, szinte egyszerre adták be hozzánk a válókereseteket is. Amíg nem volt lakás, addig összetartotta őket a közös szerzés célja, amikor meglett,kiderült, hogy nem tudnak mit kezdeni egymással. — Milyen érzés gyermekelhelyezési pereket tárgyalni? — Lehangoló. Két ember a házasságban ismerd meg legjobban egymást, de egy ilyen perben gyűlölik meg igazán. Mindenikük ismeri a másik gyengéjét, hibáját és erre igyekszik rájátszani. Az italozást könnyű bizonyítani, a verést ki lehet provokálni. Minden tett vagy cselekedet százszorosan nagyító alá kerül. Hívják a tanúkat, rokonokat, barátokat, szomszédokat. Az egyik elfogultabb, mint a másik. És mikor megszületik a döntés, már írják az újabb beadványt. , — Ez mit jelent? — Annyi jogorvoslati, fellebbezési lehetőség van, hogy akad gyermekelhelyezési perem, amelyik 1975 óta húzódik. Ilyenkor a gyermekre vannak a legkevésbé tekintettel, bár mindig az ő érdekeit hangoztatják. — Hogyan viselkednek a nők? — Ami „belefér”, azt mind felhasználják az apa ellen. A gyermekelhelyezés számukra „státus”. Ezzel bizonyítják a világ és önmaguk előtt, hogy nem értéktelen, alkalmatlan emberek. És a gyerekkel jár a lakás meg a tartásdíj. — Mi történik, ha az apa javára dönt, az anya pedig elköltözik, majd újra férjhez megy, lakásra tesz szert,,pénze van és pert indít, mert úgy gondolja, itt az ideje, hogy a gyerek nála legyen? — Indíthat pert, de csekély reménnyel. Ez ugyanis nem ok arra, hogy a gyermeket elvegyék a másik szülőtől. A gyermeknek nyugalom és állandóság kell. — Azt mondják, hogy a bírónők elfogultak a nők javára. Igaz ez? — Úgy érzem, hogy nem. Sőt. Sokszor szégyellem a nők helyett magam. Teljesen elfelejtik, hogy azzal a férfival, akire a bíróságon minden szennyet rá akarnak bizonyítani, valamikor olyan bensőséges kapcsolatuk volt, hogy közös gyermekük származott belőle. Odavan a nyugalom Gábor aggályos: — Tulajdonképpen szívesen elbeszélgetek erről, de tartok tőle, hogy a volt feleségem bosszút áll. — Hogyan? — Három év után beadta az indítványt, a gyermekelhelyezés megváltoztatására. El akarja tőlem perelni Szilviát. És ez mindent felbolydított. Félek, hogy ellenem fordít valamit. Gábor története szokványos. Csak éppen nem szokták a bíróságon kiteregetni. Tizenkét év után váltak el, mivel a feleség teljesen hűvösen reagált bármiféle közeledésre. „Csak átesni rajta, csak elviselni, eltűrni, aztán futás mosakodni” — ez volt a mottója minden együttlétnek. — Mindent megtettem —mondja Gábor. — Küldtem orvoshoz, pszichológushoz, hoztam könyveket. Egyre gyatrábban ment köztünk a dolog. Én meg őrlődtem, hiszen szerettem a feleségemet, így más dolgokkal próbáltam lekötni magam. Aztán megszületett a lányom és később a fiam, de ez sem hozott változást. Többször el akartunk válni, de valahogy visszarettentem ettől a lépéstől. Aztán a feleségem feljebb lépett a hivatali ranglétrán, és nagyon sürgős lett neki az önállóság. Mindenáron válni akart. Független, modern nő akarok lenni — hangoztatta. A válásunk, mivel közös megegyezéssel történt, viszonylag simán zajlott: ő berakta a kocsiba a holmiját, maga mellé ültette Balázst, a fiúnkat, és hazahajtott szülei kertes házába. Gábor elkomorodik: — Az anyósom akkora házat épített, hogy oda bármikor visszavárta a lányát, gyerekekkel együtt, férj nélkül. Abban a famíliában a férjek csak szükséges rosszak. — Mit jelentett önnek a gyerek közelsége? — Azt, hogy nem züllöttem el. Hogy gyönyörűen berendezkedtünk. Hogy nem kezdtem inni és csavarogni, azt is annak köszönhettem, hogy itt volt velem a gyermekem, akiről gondoskodni kellett, aki bízott bennem és fogta a kezemet. — Apu — mondta —, én veled akarok maradni, mert én tudom, hogy neked nagy szükséged van rám! Iszonyúan fájt, hogy itthagyott az asszony. Rimánkodtam, könyörögtem neki, hogy ne menjen el. Akármi is volt köztünk, szerettem őt. Aztán lassan az egész „bekopott”. Szilvi iskolába jár, osztályelső, barátkozó, készséges gyerek. Reggel és délután úszni jár, elhozza az étteremből kettőnk vacsoráját, az este a miénk. Különösen mostanában, amióta jelesre államvizsgáztam a Kandóban. Pénteken vagy az öccse jön, vagy ő megy az anyjához hétvégézni. — Most mi lesz? — Az új per úgy ért, mint a hideg zuhany. A volt feleségem hozzájutott egy háromszobás lakáshoz és úgy döntött, elveszi tőlem Szilviát. — De hát itt kulturált körülmények és nagy szeretet veszi körül a kislányt. — Igen. És mégis összezavarodott minden. A gyerek anyukáját kétségtelenül nem tudom tökéletesen pótolni, de szívesen beleegyezem abba, hogy még gyakrabban találkozzanak. Csak ne vegyék el tőlem a gyereket. Nagyon szeretem a lányomat. Bár most ő is érzi, hogy vége a nyugalomnak. Kijelentette, hogy nem akar többé úszni menni, mert a mama úgysem fogja azt komolyan venni. Állítólag az iskolában is mondta, hogy neki új iskolája lesz majd, új barátokkal. Zavart lett, érzékeny és sírós. Higgye el, nagyon kegyetlen játék ez. — Mi vezérli a volt feleségét? — Attól tartok, hogy féltékenység ébredt benne az Éva iránt, akivel mély kapcsolatom alakult ki, együtt készültünk a vizsgára. Még a háromszobás lakás berendezéséhez is jól jönne a volt feleségemnek a negyven százalék gyerektartás. ••Ügyeletes szenvedélyes szerető... — Magát csalta meg a felesége? Magát hagyta ott egy másikért? — Néztem Mátét, és nem megy a fejembe a dolog. Magas, csinos, nyílt és megnyerő, elegáns és értelmes. Egy feketekávéval kínlódik. Meginná, de örökösen babrál a kezeivel. Hol a cigit, hol a gyufát. Ebből látni, mennyire uralkodik magán ... — Beugrom a közepébe, jó. Halál nagy szerelmi házasságot kötöttem annak idején. A feleségem gyönyörű, szőke hajú, kék szemű és hatalmas fekete szempillái vannak. Tíz éve vagyunk házasok. Kamionsofőr vagyok. Igen, ismerem a szöveget. A kamionosoknál a válás foglalkozási ártalom. De engem nem lehetett kikezdeni, én bíztam Zsuzsában, a hülyeségig. A fiam hétéves, a lányom három. Most jutottunk el arra a pontra, hogy mindé-