Magyar Ifjúság, 1982. szeptember-december (26. évfolyam, 36-53. szám)
1982-11-05 / 45. szám
30 PINTÉR ISTVÁN, az Andok foglyai 5. Boldog Miközben a több mint háromórás autóutat Santiago és San Fernando (Mores ezredesnek, a hegyivadászok parancsnokának támaszpontja között) Páez Viláro megtette, az ezredes nem tétlenkedett. Legjobb hegyivadászaiból azonnal járőrt indított útnak Los Maitenesbe, vagyis abba az inkább kunyhókból, mint házakból álló falucskába, ahová Serda lovagolt a fiúkkal és ahol most két, már megmentett — nevüket még nem tudták — tartózkodott. Ezután Puerto Negróba autózott. Maga hallgatta meg Sergio Catalánt, majd miután bizonyossá vált számára, hogy valóban „The Old Christians” csapaatának két tagjáról lehet csupán szó, már szolgálati helyéről, San Fernandóból hívta fel telefonon a SAR-t. Ivanovics őrnagy, a mentőszolgálat parancsnoka ugyan első hallásra hihetetlennek tartotta a történetet, de természetesen készen volt másnap reggelre riadókészültségbe helyezni mentőhelikoptereit. A tizennégyek utolsó keserve Az ezredes nem kívánt esetleg csalókának bizonyuló reményeket kelteni, ezért nem közölt semmit a sajtóval. Csakhogy egy rádióamatőr lehallgatta a csendőrségi rádióadásokat, és fontos, szenzációs értesüléseit jó pénzért eladta több újságnak is. Azok riportereiket azonnal útnak indították előbb San Fernando felé, majd miután ott megtudták, hogy Morei ezredes Páez társaságában már elment Puento Negróba, követték a „forró nyomot”. És így jutottak el Los Maitenesbe. És ott a falucska lakóitól hallottak róla, hogy a két megmentett fiú elmondta: emberhússal táplálták magukat a túlélők, csak így maradhattak életben. Ettől kezdve nem a megmenekülés, hanem a kannibalizmus szolgáltatta a riporterek számára a szenzációt ... Hosszú utat tett meg az a háromtagú járőr, amelyet Puento Negróból Váldez törzsőrmester parancsnoksága alatt elküldték Los Maitenesbe. Feljegyezték a két életben maradt fiú nevét, adatait és azt is, hogy mindketten biztosak benne: miután útközben alaposan megfigyelték a környéket, a helikoptereket társaikhoz tudják irányítani. Azoknak a névsorát, akik december 10-én, indulásuk napján még éltek, Roberto Canessa és Fernandez Parrado nem volt hajlandó közölni. Nem tudhatták, kik pusztultak el közülük az utolsó tíz nap alatt — miért okozzanak megalapozatlan reményeket, majd annál nagyobb fájdalmakat, csalódásokat barátaik szüleinek? Parrado és Canessa a visszahagyott társak életéért, a törzsroncs lakói pedig kettőjükért aggódtak! A kis tranzisztoros rádió továbbra is kifogástalanul működött, így továbbra is hallgathatták a híreket. December 10-től 15-ig nem esett róluk szó. Aztán bemondták, hogy Páez és néhány család erőszakoskodása nyomán az uruguayi légierő által rendelkezésre bocsátott helikopterrel még egy keresőakciót hajtanak végre. December 17-én hallották és látni is vélték a gépet. Csakhogy a másnap reggeli hírekben azt mondták, hogy DC—3-as semmiféle nyomot a nem talált, és az akciót mint eredménytelent, beszüntették. A tizennégy fiatalember, miután Canessa és Parrado már tíz napja útnak indult és még mindig semmi hírt nem kaptak róluk, csaknem bizonyos volt benne, hogy a kis expedíció tagjai elpusztultak. Ismét számbavéve az „élelmiszerkészletet” úgy számoltak, hogy az már legfeljebb január 15-ig elég. Éppen ezért nem láttak más kiutat, mint hogy most már valamennyien útnak induljanak ugyanabba az irányba, amelyen Roberto és Fernando is elindult. Ennyien, egymást segítve, talán nagyobb sikerrel járnak. A katlan mélyén tagja, vergődő csoport egyik Roy Harley időközben olyan állapotba került, hogy semmi szín alatt sem kísérelhették volna meg vele együtt az indulást. Roy kérlelte őket, hogy hagyják magára, ne törődjenek vele, mentsék a saját életüket. Erre azonban a fiúkat nem vitte rá a lelkük. Éppen ezért január 8-ra tűzték ki az indulás időpontját. A lehető legkésőbbre tették, mert — bár nem beszéltek róla — valamennyien tisztában voltak már vele, hogy ezt a napot Roy aligha éri meg ... És mekkora volt a kis tábor öröme, amikor december 22-én reggel a rádiót bekapcsolva azt hallották: az októberben eltűnt gép utasát egy pásztor megtalálta és a santiagói repülőtéren már készen állnak a mentőhelikopterek, hogy megmentsék csoport többi tagját is. Voltak, akik nevettek, voltak, akik sírtak. És aztán kitódultak a hóba, hogy integessenek majd a feléjük érkezőknek, észrevétessék magukat. S azt kellett látniuk, hogy kálváriájuk hetven napján még soha nem volt olyan sűrű a köd, és soha nem tapasztalt heves széllökések hordják a havat. Így hát visszamentek a „szállásukra”, fázósan összebújtak és várták a megmentést, ami nem késett, de mégis rettenetesen lassúnak tűnt... A tizennégyek a rádión keresztül máris figyelemmel kísérhették megmenekülésük végső szakaszának minden mozzanatát. Nem tudtak a rádióról Reggel hat óra: három helikopter szállt fel Santiagóból. Irány San Fernando, ahol fedélzetükre veszik majd a sziklamászókból, orvosokból és ápolókból álló mentőosztagokat. A San Fernando kórházban tizenhat szobát ürítettek ki. A legfontosabb élelmiszerek és az első étkezésekre elegendő élelmiszerek már a helikoptereken vannak. Kilenc órára jutottak el a helikopterek San Fernandóba, ahol a helyi sportpályán már türelmetlenül várakozott Morel és Páez Viláro. A sűrű ködben a gépvezetők egészen alacsonyan is alig láttak valamit, így hát a közút felett repültek, s sokszor egy hajszál választotta el őket, hogy ne ütközzenek egy magasabb fának, villanyvezetéknek. Istenkísértés volt az útjuk. A repülési szabályzat szerint ilyen időben szigorúan tilos a felszállás. Ezúttal azonban megszegték a szabályokat. Tudták, hogy mit szenvedtek azok, akiknek tartózkodási helyét most végre megtalálhatják. Nem akartak késlekedni. És arra nem számítottak, hogy rádión keresztül üzenetet küldhetnek az Andokban vegetáló kis csoportnak. Canessa és Parrado a mesélésben még nem tartott ott, hogy egy kis rádiókészüléket találtak. S a két fiatalemberrel egyébként sem volt még a mentés irányítóinak közvetlen kapcsolatuk. A mentőakció parancsnokai úgy döntöttek, hogy a nagyon sűrű köd ellenére továbbrepülnek Los Maitenesbe, de csupán két géppel. A harmadikat hátrahagyták minden eshetőségre: ilyen időjárási viszonyok között számolni kell vele, hogy a mentők is mentésre szorulhatnak. És csakugyan: bár az első gép fedélzetén ott ült, orrát a kabin ablakához szorítva. Morei ezredes, aki aztán igazán jól ismerte a vidéket, a gépek eltévedtek. Még lejjebb, szinte földközelbe ereszkedtek, hogy tájékozódhassanak. És akkor vették észre azt a kis csoportot, amely izgatottan integetett: Váldez törzsőrmester és két csendőrtársa Parradóval és Canessával együtt nem várt a hegyi falucskában, hanem, mert csendőr arra számított, hogy a ilyen sűrű ködben a helikopterekkel nem mehetnek értük, nekiindultak Puente Negróba. Még szerencse, hogy a helikopterről észrevették a csoportot: egy közeli mezőn leszállva fedélzetükre vették őket. Páez Viláro találkozása halottnak vélt fiával