Magyar Ifjúság, 1982. szeptember-december (26. évfolyam, 36-53. szám)

1982-11-05 / 45. szám

30 PINTÉR ISTVÁN, az Andok foglyai 5. Boldog Miközben a több mint há­romórás autóutat Santiago és San Fernando (Mores ez­redesnek, a hegyivadászok parancsnokának támaszpont­ja között) Páez Viláro meg­tette, az ezredes nem tétlen­kedett. Legjobb hegyivadá­szaiból azonnal járőrt indított útnak Los Maitenesbe, vagy­is abba az inkább kunyhók­ból, mint házakból álló fa­lucskába, ahová Serda lova­golt a fiúkkal és ahol most két, már megmentett — ne­vüket még nem tudták — tar­tózkodott. Ezután Puerto Negróba autózott. Maga hall­gatta meg Sergio Catalánt, majd miután bizonyossá vált számára, hogy valóban „The Old Christians” csapa­a­tának két tagjáról lehet csu­pán szó, már szolgálati he­lyéről, San Fernandóból hív­ta fel telefonon a SAR-t. Ivanovics őrnagy, a mentő­­szolgálat parancsnoka ugyan első hallásra hihetetlennek tartotta a történetet, de ter­mészetesen készen volt más­nap reggelre riadókészültség­­be­ helyezni mentőhelikopte­reit. A tizennégyek utolsó keserve Az ezredes nem kívánt esetleg csalókának bizonyuló reményeket kelteni, ezért nem közölt semmit a sajtó­val. Csakhogy egy rádióama­tőr lehallgatta a csendőrségi rádióadásokat, és fontos, szenzációs értesüléseit jó pénzért eladta több újságnak is. Azok riportereiket azon­nal útnak indították előbb San Fernando felé, majd mi­után ott megtudták, hogy Morei ezredes Páez társaságá­ban már elment Puento Neg­róba, követték a „forró nyo­mot”. És így jutottak el Los Maitenesbe. És ott a falucs­ka lakóitól hallottak róla, hogy a két megmentett fiú elmondta: emberhússal táp­lálták magukat a túlélők, csak így maradhattak élet­ben. Ettől kezdve nem a megmenekülés, hanem a kan­nibalizmus szolgáltatta a ri­porterek számára a szenzá­ciót ... Hosszú utat tett meg az a háromtagú járőr, amelyet Puento Negróból Váldez törzsőrmester parancsnoksá­ga alatt elküldték Los Maite­nesbe. Feljegyezték a két életben maradt fiú nevét, adatait és azt is, hogy mind­ketten biztosak benne: mi­után útközben alaposan meg­figyelték a környéket, a he­likoptereket társaikhoz tud­ják irányítani. Azoknak a névsorát, akik december 10-én, indulásuk napján még éltek, Roberto Canessa és Fernandez Parrado nem volt hajlandó közölni. Nem tud­hatták, kik pusztultak el kö­zülük az utolsó tíz nap alatt — miért okozzanak megala­pozatlan reményeket, majd annál nagyobb fájdalmakat, csalódásokat barátaik szülei­nek? Parrado és Canessa a vis­­­szahagyott társak életéért, a törzsroncs lakói pedig kettő­jükért aggódtak! A kis tran­zisztoros rádió továbbra is kifogástalanul működött, így továbbra is hallgathatták a híreket. December 10-től 15-ig nem esett róluk szó. Az­tán bemondták, hogy Páez és néhány család erőszakosko­dása nyomán az uruguayi lé­gierő által rendelkezésre bo­csátott helikopterrel még egy keresőakciót hajtanak végre. December 17-én hallották és látni is vélték a gépet. Csak­hogy a másnap reggeli hírek­ben azt mondták, hogy DC—3-as semmiféle nyomot a nem talált, és az akciót mint eredménytelent, beszüntették. A tizennégy fiatalember, miután Canessa és Parrado már tíz napja útnak indult és még mindig semmi hírt nem kaptak róluk, csaknem bizonyos volt benne, hogy a kis expedíció tagjai elpusz­tultak. Ismét számbavéve az „élelmiszerkészletet” úgy szá­moltak,­ hogy az már legfel­jebb január 15-ig elég. Ép­pen ezért nem láttak más ki­utat, mint hogy most már va­lamennyien útnak induljanak ugyanabba az irányba, amelyen Roberto és Fernan­do is elindult. Ennyien, egy­mást segítve, talán nagyobb sikerrel járnak. A katlan mé­lyén tagja, vergődő csoport egyik Roy Harley időközben olyan állapotba került, hogy sem­mi szín alatt sem kísé­relhették volna meg vele együtt az indulást. Roy kér­lelte őket, hogy hagyják ma­gára, ne törődjenek vele, mentsék a saját életüket. Er­re azonban a fiúkat nem vit­te rá a lelkük. Éppen ezért január 8-ra tűzték ki az in­dulás időpontját. A lehető legkésőbbre tették, mert — bár nem beszéltek róla — va­lamennyien tisztában voltak már vele, hogy ezt a napot Roy aligha éri meg ... És mekkora volt a kis tá­bor öröme, amikor december 22-én reggel a rádiót bekap­csolva azt hallották: az októ­berben eltűnt gép utasát egy pásztor megtalálta és a san­tiagói repülőtéren már ké­szen állnak a mentőhelikop­terek, hogy megmentsék csoport többi tagját is. Vol­­­tak, akik nevettek, voltak, akik sírtak. És aztán kitódul­tak a hóba, hogy integessenek majd a feléjük érkezőknek, észrevétessék magukat. S azt kellett látniuk, hogy kálvá­riájuk hetven napján még soha nem volt olyan sűrű a köd, és soha nem tapasztalt heves széllökések hordják a havat. Így hát visszamentek a „szállásukra”, fázósan ös­­­szebújtak és várták a meg­mentést, ami nem késett, de mégis rettenetesen lassúnak tűnt... A tizennégyek a rádión ke­resztül máris figyelemmel kí­sérhették megmenekülésük végső szakaszának minden mozzanatát. Nem tudtak a rádióról Reggel hat óra: három he­likopter szállt fel Santiagó­­ból. Irány San Fernando, ahol fedélzetükre veszik majd a sziklamászókból, or­vosokból és ápolókból álló mentőosztagokat. A San Fer­nando kórházban tizenhat szobát ürítettek ki. A legfon­tosabb élelmiszerek és az el­ső étkezésekre elegendő élel­miszerek már a helikoptere­ken vannak. Kilenc órára jutottak el a helikopterek San Fernandó­­ba, ahol a helyi sportpályán már türelmetlenül várakozott Morel és Páez Viláro. A sűrű ködben a gépvezetők egészen alacsonyan is alig láttak va­lamit, így hát a közút felett repültek, s sokszor egy haj­szál választotta el őket, hogy ne ütközzenek egy magasabb fának, villanyvezetéknek. Is­tenkísértés volt az útjuk. A repülési szabályzat szerint ilyen időben szigorúan tilos a felszállás. Ezúttal azonban megszegték a szabályokat. Tudták, hogy mit szenvedtek azok, akiknek tartózkodási helyét most végre­ megtalál­hatják. Nem akartak késle­kedni. És arra nem számí­tottak, hogy rádión keresztül üzenetet küldhetnek az An­dokban vegetáló kis csoport­nak. Canessa és Parrado a mesélésben még nem tartott ott, hogy egy kis rádiókészü­léket találtak. S a két fiatal­emberrel egyébként sem volt még a mentés irányítóinak közvetlen kapcsolatuk. A mentőakció parancsnokai úgy döntöttek, hogy a nagyon sűrű köd ellenére továbbre­pülnek Los Maitenesbe, de csupán két géppel. A harma­dikat hátrahagyták minden eshetőségre: ilyen időjárási viszonyok között számolni kell vele, hogy a mentők is mentésre szorulhatnak. És csakugyan: bár az első gép fedélzetén ott ült, orrát a ka­bin ablakához szorítva. Morei ezredes, aki aztán igazán jól ismerte a vidéket, a gépek eltévedtek. Még lejjebb, szinte földközelbe ereszked­tek, hogy tájékozódhassanak. És akkor vették észre azt a kis csoportot, amely izgatot­tan integetett: Váldez törzs­­őrmester és két csendőrtársa Parradóval és Canessával együtt nem várt a hegyi fa­lucskában, hanem, mert csendőr arra számított, hogy a ilyen sűrű ködben a helikop­terekkel nem mehetnek ér­tük, nekiindultak Puente Negróba. Még szerencse, hogy a helikopterről észrevették a csoportot: egy közeli mezőn leszállva fedélzetükre vették őket. Páez Viláro találkozása halottnak vélt fiával

Next