Magyar Ifjúság, 1982. szeptember-december (26. évfolyam, 36-53. szám)
1982-12-03 / 49. szám
Hahn Péter — Koppány József Követek összeesküvése Hosszú, nehéz út vezetett az Októberi Forradalomtól a Szovjetunió kikiáltásáig. Az ellenség nemcsak a harctereken, hanem orvul, a föld alatt is támadott: szabotázsokat, sztrájkokat, összeesküvéseket szervezett. S ezen a fronton is jelentős támogatást kapott az angol, amerikai, francia és japán imperialistáktól. A szovjet hatalom védekezett. 1917. december 19-én Feliksz Dzerzsinszkij vezetésével létrejött az összoroszországi Rendkívüli Bizottság, a VCSK, ismertebb nevén: Cseka,amelynek feladata a szabotázsok, titkos szervezkedések megakadályozása volt. A szerzők közeljövőben megjelenő könyvéből kiemelt szemelvények Cseka három nagy akcióját mutatják be. Idézet Csicserinnek, az OSZFSZK külügyi népbiztosának nyilatkozatából, megjelent a Pravda, 1918. szeptember 7-i számában: „ ... Kiderült, hogy Anglia és Franciaország diplomáciai és katonai képviselői kihasználják helyzetüket arra, hogy Oroszország területén összeesküvéseket szervezzenek a Népbiztosok Tanácsának elfogására, katonai egységek megvesztegetésére és izgatására, valamint hidak, élelmiszerraktáraik és vonatok felrobbantására. A kormány rendelkezésére álló adatok szerint kétségtelen, hogy az összeesküvés szálai az angol misszió vezetőjének, Robert Bruce Lockhartnak és ügynökeinek a kezében futnak össze. Hasonló módon megállapítottuk, hogy az angol követség épületét Petrográdban valóságos konspiratív lakássá alakították át az összeesküvők ... Ezért az OSZFSZK kormánya kénytelen volt az összeesküvésben leleplezett személyek részére olyan feltételeket teremteni, amelyek mellett meg vannak fosztva annak lehetőségétől, hogy a nemzetközi jog szempontjából bűnös tevékenységüket tovább folytathassák.” Az utolsó mondat a diplomácia finom nyelvezetén a letartóztatást jelenti. Foganatosításával a fiatal szovjethatalom felszámolta az ellene irányuló egyik legjelentősebb szervezkedést, amelyben külföldi — elsősorban angol, francia és amerikai — hatalmiak is részt vettek, s amely követek összeesküvése néven vonult be a történelemibe. R. B. Lockhart letartóztatásának hírére az angol kormány oly módon válaszolt, hogy túszként őrizetbe vette Makszim Litvinovot, az OSZFSZK londoni képviselőjét. A világtörténelemben azóta is igencsak ritka lépés is jelzi, hogy a Lockhart-i ügy sokáig nem került nyugvópontra. De a történet előzményei is messze a múltba vezetnek. R. B. Lockhart, az Intelligence Service embere 1911 végén az angol kormány a szokásos diplomáciai formában kérte a cári Oroszország kormányát, hogy járuljon hozzá Robert Bruce Lockhart alkonzulnak a moszkvai angol konzulátusra való kihelyezéséhez. Hamarosan az orosz nagykövet az angol külügyminisztériumban örömmel jelentette, hogy kormánya hozzájárul Mr. Lockhart kinevezéséhez és mindent megtesz annak érdekében,hogy Mr. Lockhart mielőbb szolgálati helyére utazhasson. Ez 1912 elején meg is történt. Pedig, ha a cári nagykövet tudta volna ... Robert Bruce Lockhart hivatásos kém volt, az Intelligence Service tisztje, s diplomáciai beosztása csak azt szolgálta, hogy megfelelő mozgási szabadsága legyen. Igazi megbízatása az információgyűjtés volt. Akkoriban már megkezdődtek az első világháború előkészületei, s bár Anglia Oroszország szövetségeseként vett részt a világháborúban, nem bízott a cári rezsimben. Lockhart feladatai közé tartozott az is, hogy a nagy ellenfélről, Németországról szerezzen értesüléseket. A világháború kitöréséig Lockhart Oroszországban csak úgynevezett „sötét” hírszerzéssel foglalkozott. Nem épített ki ügynöki hálózatot, hanem elsősorban széles körű társadalmi tevékenységgel igyekezett információhoz jutni. Követségifogadások, bálok, társasági rendezvények követték egymást Lockhart programjában, s szép lassan szövődtek a mind mélyebbé váló kapcsolatok az orosz nemességgel, a burzsoáziával, kormánytisztviselőkkel. Ebben az időben Lodkhartot is elsősorban Németország érdekelte. Ez volt aztán az oka végül is annak, hogy két év elteltével megkezdte az ügynökök beszervezését, így bukkant rá Mihail Likiardapulóra, a moszkvai Művész Színház alkalmazottjára, akit később Lodkhart csak Likiként emlegetett, őt és ugyancsak görög származású feleségét felhasználta arra, hogy álnéven, hamis papírokkal többször is Németországba utazzon és ott — megint csak Liki közreműködésével — széles körű ügynöki hálózatot építsen le. Londonban a miniszterelnökig eljutottak Lockhart információi. Sokan mindmáig őt tartják az angolszász világ legnagyobb kémének. Liki vezette be a fiatal — 1915-ben még csak 27 éves — angol „diplomatát” a moszkvai művészeti körökbe. Fanatikus irodalmárok, jól értesült újságírók, fecsegő álművészek bohém félvilágába csöppent így Lockhart. Olyan világban, ahol minden bizonytalan, senki sem szavahihető, mindenki a magáét hajtogatja, mindenki mindent másképpen, főleg jobban tud. Lockhart azonban nem lett volna az a tehetséges kém, akiinek a szolgálataira az angol kormány név szerint is igényt tartott, ha nem fedezte volna fel azt a lehetőséget, amit ez az összességében link világ mégiscsak nyújtott. Tudniillik a „rálátást” az orosz társadalom mélyrétegeire, ahol az éles szemű Lockhart figyelmét nem kerülték el a számára addig ismeretlen, de egyre ijesztőbb folyamatok. „A művészi körökben kialakult kapcsolatok során — írja 1932-ben megjelent Vihar Oroszország felett című könyvében — a beszélgetések elsősorban politikai vonatkozású kérdésekre irányultak. Érdeklődésemet nemcsak a belpolitikai témák keltették fel, hanem az orosz ipari proletáriátusban végbemenő nyugtalanító folyamatok is.”Jelentéseiben ettől kezdve egyre többet ír új témájáról. Ez annyira feltűnt feletteseinek, hogy Anglia pétervári nagykövete, Peeneken is magához rendelte. A nagykövet meleg szavak kíséretében tolmácsolta kormányának elragadtatott elismerését, s 1915. január elsejei hatállyal kinevezte a moszkvai főkonzulátus élére főkonzulnaik. A kihallgatás hivatalos részének befejeztével Peeneken a könyvtárba invitálta az újdonsült főkonzult egy italra. — Hallom, új témában kereskedik — fordult Lockharthoz pohárral a kezében a nagykövet. — Igen — válaszolta Lockhart — az ipari munkásság érdekel mostanában. — Nem gondolja, hogy az idejét vesztegeti? — kérdezte a nagykövet jóindulatúan, némi leereszkedő hangsúllyal. — Nem! — válaszolt keményen Lockhart. — Ha valami komoly történik Oroszországban, akkor az a gyáraikból fog elindulni. Peeneken mosolygott és előzékenyen hallgatott. Nem akart ünneprontó lenni... Úi titulusával Lockhart előtt megnyílt a lehetőség, hogy kiterjessze hírszerzői tevékenységét. Lakása valóságos fogadószalonná alakult át. Bejáratos volt hozzá a Kreml parancsnoka, a kormányzó, a polgármester, vezérkari tisztek, moszkvai üzletemberek, színészek, írók, s természetesen ellenzéki politikusok is. És a nagy jövés-menésben nem keltettek feltűnést a Lodkhart által fizetett hírszerzők, az ügynökök sem. „Tekintélyes beosztásom — írja idézett könyvében — lehetővé tette, hogy olyan emberekkel kerüljek kapcsolatba, akikkel a nagykövet, vagy beosztottai nem találkozhattak. Olyan híranyagra tehettem így szert, amely rendkívül értékesnek bizonyult.” Londonban sem garasoskodtak. Pétervári és moszkvai székhellyel propagandaosztályt létesítettek — a moszkvai részleg vezetőjévé Lockhartot nevezték ki. Emellett megemelték az oroszországi kémtevékenységet fedező költségvetést, Lockhart növelhette ügynökeinek számát. Buzgalmára mi sem jellemzőbb, mint az, hogy saját, feleségét is bevonta mesterkedéseibe, s a hölgy bájai ettől kezdve gyakran szolgálták Anglia hírszerzői érdekeit. Az angol kormányt változatlanul érdekelték Oroszország katonai készülődései, és Lockhart szorgalmasan továbbította a temérdek katonai dokumentumot Londonba. Természetesen a hatalmas országról átfogó jellegű adatokat beszerezni nem bizonyult könnyű feladatnak, de ekkorra már Lodkhart — ügynökei révén— beépült, a legjelentősebb városokba, és legközelebbi munkatársa, Liki fáradhatatlanul utazott összegyűjteni az anyagot. Amikor a Nagy Októberi Szocialista Forradalom kitört, Lodkhart Londonban tartózkodott, diplomáciai megbízatása lejárt. A forradalom hírére a londoni miniszterelnöki rezidencián azonnal megkezdődött a lázas készülődés a „bolsevik rém” megállítására. E célra az angol kormány korlátlan összeget bocsátott rendelkezésre. S ki legyen az az ember, akit e nem mindennapi feladattal meg lehet bízni ? Robert Bruce Lockhart: Miniszterelnöki megbízatás Lockhartot 1917 decemberében Lloyd George miniszterelnökhöz rendelték. A nagy tekintélyű, korosodó kormányfő, amikor megpillantotta az akkor 29 éves Lockhartot, néhány lépést tett hátra, hogy távolabbról, alaposabban szemügyre vehesse azt a fiatalembert, akit Anglia e világpolitikai jelentőségű feladattal kíván megbízni. — Hát ön az? — kérdezte a miniszterelnök. — Robert Bruce Lockhart — hajolt meg szertartásosan az immár kiszolgált moszkvai főkonzul. A jelentései alapján ősz szakállú, de legalábbis 30