Magyar Ifjúság, 1982. szeptember-december (26. évfolyam, 36-53. szám)

1982-10-29 / 44. szám

Szakmák­ közelről Hitetlenkedtünk: vajon eljönnek-e majd a legin­kább érdekeltek, az álta­lános iskola befejezése előtt álló fiatalok? És lám, ez a vasárnap dél­előtt valósággal rácáfolt a szkeptikus találgatásokra. A látogatók zsivajától visszhangzott a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum „A” épülete, ahol először került sor pályaválasztást előkészítő, segítő rendez­vényre. A többé-kevésbé rend­szeres tanácsadásokon és a ritka üzemlátogatásokon kívül igen korlátozott le­hetőségeik vannak a dön­tés előtt álló fiataloknak arra, hogy közelebbről megismerjék az óhajtott szakmát. Sokan — később szánva-bánva melléfogá­sukat — egy életre „elkö­telezettjeivé” válnak olyan pályáknak, amiket előző­leg csak hallomásból, ajánlások útján ismerhet­tek. Most több hónapos előkészítés és szervezés után — a KISZ Pest me­gyei Bizottsága és a Mun­kásmozgalmi Múzeum di­cséretes együttműködésé­nek eredményeképpen — kezdetét vette a pályavá­lasztást segítő rendez­vénysorozat, amit novem­ber végéig vasárnapon­ként tartanak, párhuza­mosan az ugyanott már korábban megnyitott Szakoktatás és szakképzés a fővárosban című állan­dó kiállítással. A nagy buktató Ha megkérdezem tőled, hány­szor örültél az elmúlt héten, mit mondasz? És ha arról fag­gatlak: mikor sírtál utoljára? Hiszel-e valakinek önmagadon kívül? Kívántad-e a halálát an­nak, akit gyűlölsz? Hagytál-e magad mögött maradékokat, ami után ma újra vágysz? El­­törpül-e mások fontossága mel­lett a magadé? Miért akarsz kétszer ugyanab­ba a folyóba lépni? Kérdezni a legkönnyebb. Kér­dezni a legnehezebb! * — Úgy érzem, itt mindent elkövetnek azért, hogy elmen­jek. Kezdetben mellettem álltak a kollégáim, de amikor a régi igazgatóval szembekerültem, amikor a saját pénzemen sze­reltem fel a fizika szaktanter­met, kísérleteztem, akkor ők is ellenem fordultak. Sajnos, itt néha nem az értékek és az el­vek alapján folynak a dolgok ... Aki léghajóban ül és lenéz a földre, az még nem bátor. Aki a földre szállás után újra elin­dulna, az már nem gyáva. — Amikor hat éve ide kerül­tem matek-fizika szakos tanár­nak, hetedik és nyolcadik osz­tályt kaptam. Eleinte voltak fe­gyelmezési problémáim, meg kezdő voltam, ezért ha valaki nem tudott, azonnal egyest ad­tam. Félévkor rengeteg gyereket megbuktattam, mert a tantervi követelményeket be akartam hajtani... ■ Nem biztos, hogy mindig az első akadályt a legnehezebb át­ugrani, de lehet, hogy arra em­lékszik a legjobban az ember. — Ezt az állást itt szolgálati lakással hirdették meg. Ezért jelentkeztem ide. Ennek most már hat éve, és még mindig al­bérletben lakom. A lakás föl­épült, de kiderült, hogy már másnak előbb odaígérték. Most lenne megoldás. Megürült két, családosnak való szolgálati la­kás, az pedig, aki annak idején a garzont kapta, azóta férjhez ment és most gyereket vár. A hely szelleme Szabadszállás nagyközség. Lakhatják úgy hét-nyolcezren. De azért mégsem akkora hely, hogy ne tudnának mindent egy­másról. Még ha nevek és arcok nem is párosulnak egymással azonnal, a jelzők mindig meg­lelik a jelzettet. — Hol lakik Erős Erzsébet tanárnő? A tanácsháza előtt a szikár, fiatalabb férfi eltöpreng. For­gatja magában a nevet. — Várjon csak, ki is az? Ja, az a kis duci, fiatal tanárnő. Tudja! — néz az öregre. Az öreg bólint, aztán lapátjá­val tovább tapogatja az utat. A fiatalabb belelendül, magyaráz. Megvárja a talicska, a munka nem sietős. A községi KISZ-irodán az élénk, kíváncsi tekintetű titkár, Fövenyi Julianna tanácstalanul rázza a fejét: nem hallott­­ lakás­ügyről, tantestületi kiutalásról. — Nagyon szigorú, sok­ gyere­ket megbuktatott, és ezért nem szeretik. Különben egy hete va­gyok it­t a titkár, de nem tudok róla, hogy hozzánk jött volna panaszra. Szőke Péter pártbizottsági tit­kár otthon, tanulmányi magá­nyában meséli: — Nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem mint pedagógus, hanem mint közéleti ember... Ha egy pedagógus vallásos, az nem jó ... Nemrég vizsgáltuk a községi értelmiség helyzetét, közéleti tevékenységét. Nem dicsekedhetünk vele... A pedagógusoknak gyakori a la­kásgondjuk, sok a túlórájuk, alacsony a fizetésük ... 1950-ben öt értelmiségi élt a községben. 1980-ban 122. Azt mondják, az itteni embe­rek nagyon nehezen fogadják be az idegent. Ilyen a hely szel­leme? Huszonnyolcból tizenhatot... Ha azt kérdezem, képes vagy-e néha gyerekként csodál­ni a világot, mit felelsz? És ha ezt kutatom, milyen skatulyák­ban tárolod azt, amit már meg­éltél? Közel engeded-e magad­hoz az arcokat, a hangokat, a mozdulatokat vagy csak érvek és eszmék léteznek a számodra? Elkerülöd-e azokat, akik a ké­pedbe vágják rólad az igazsá­got? Miért nem teszel különbséget ütés és simogatás között? — Amikor ide jöttem, szigo­rúan az előírásokhoz tartottam magam. De nekem sem anya­giakban, sem időben semmi nem volt drága. A gyerekek na­gyon keveset tudtak, és én azt éreztem, nem adhatok jobbat, mint ahányast érdemelnek. A tapasztalattal persze sok min­den­­ változott. Ma már jobban tudok a gyerekek szintje szerint értékelni. Az első lépésnél csak a máso­dik a nehezebb. Mert ennél már az előző kudarcait is cipelni kell. — Az volt ellenem a vád, hogy nem tudok tanítani, azért kell annyit buktatnom. Pedig végül is a kezdő tanár tévedése volt, hogy szigorúan az előírá­sok szerint osztályoztam. A ta­pasztalat sokat változtatott, ha nem is veszik észre. De az elvem: követelek tőled, mert tisztellek. A kíváncsiság akkor igazi ér­ték, ha a fölfedezés során ön­magamat is meg akarom találni. — Makacs vagyok, amit elha­tározok, azt el is akarom érni. Ilyen a természetem, mert sok mindent nem tálcán kaptam az életben. Azt mondják rám: fa­ragatlanul mondom meg a véle­ményemet, nem becsomagolva. Én­ meg úgy tartom: csak szem­től szembe ... Már harmadik éve tanítottam egy osztályt, amikor bejött egy anyuka, aki a tanácson dolgozik, hogy ve­gyék el tőlem az osztályt, ezt a szülők nevében mondta. Később, egy szülői értekezleten derült ki, hogy nem is a nevükben be- V___________________ 12

Next