Magyar Ifjúság, 1982. szeptember-december (26. évfolyam, 36-53. szám)
1982-10-29 / 44. szám
Szakmák közelről Hitetlenkedtünk: vajon eljönnek-e majd a leginkább érdekeltek, az általános iskola befejezése előtt álló fiatalok? És lám, ez a vasárnap délelőtt valósággal rácáfolt a szkeptikus találgatásokra. A látogatók zsivajától visszhangzott a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum „A” épülete, ahol először került sor pályaválasztást előkészítő, segítő rendezvényre. A többé-kevésbé rendszeres tanácsadásokon és a ritka üzemlátogatásokon kívül igen korlátozott lehetőségeik vannak a döntés előtt álló fiataloknak arra, hogy közelebbről megismerjék az óhajtott szakmát. Sokan — később szánva-bánva melléfogásukat — egy életre „elkötelezettjeivé” válnak olyan pályáknak, amiket előzőleg csak hallomásból, ajánlások útján ismerhettek. Most több hónapos előkészítés és szervezés után — a KISZ Pest megyei Bizottsága és a Munkásmozgalmi Múzeum dicséretes együttműködésének eredményeképpen — kezdetét vette a pályaválasztást segítő rendezvénysorozat, amit november végéig vasárnaponként tartanak, párhuzamosan az ugyanott már korábban megnyitott Szakoktatás és szakképzés a fővárosban című állandó kiállítással. A nagy buktató Ha megkérdezem tőled, hányszor örültél az elmúlt héten, mit mondasz? És ha arról faggatlak: mikor sírtál utoljára? Hiszel-e valakinek önmagadon kívül? Kívántad-e a halálát annak, akit gyűlölsz? Hagytál-e magad mögött maradékokat, ami után ma újra vágysz? Eltörpül-e mások fontossága mellett a magadé? Miért akarsz kétszer ugyanabba a folyóba lépni? Kérdezni a legkönnyebb. Kérdezni a legnehezebb! * — Úgy érzem, itt mindent elkövetnek azért, hogy elmenjek. Kezdetben mellettem álltak a kollégáim, de amikor a régi igazgatóval szembekerültem, amikor a saját pénzemen szereltem fel a fizika szaktantermet, kísérleteztem, akkor ők is ellenem fordultak. Sajnos, itt néha nem az értékek és az elvek alapján folynak a dolgok ... Aki léghajóban ül és lenéz a földre, az még nem bátor. Aki a földre szállás után újra elindulna, az már nem gyáva. — Amikor hat éve ide kerültem matek-fizika szakos tanárnak, hetedik és nyolcadik osztályt kaptam. Eleinte voltak fegyelmezési problémáim, meg kezdő voltam, ezért ha valaki nem tudott, azonnal egyest adtam. Félévkor rengeteg gyereket megbuktattam, mert a tantervi követelményeket be akartam hajtani... ■ Nem biztos, hogy mindig az első akadályt a legnehezebb átugrani, de lehet, hogy arra emlékszik a legjobban az ember. — Ezt az állást itt szolgálati lakással hirdették meg. Ezért jelentkeztem ide. Ennek most már hat éve, és még mindig albérletben lakom. A lakás fölépült, de kiderült, hogy már másnak előbb odaígérték. Most lenne megoldás. Megürült két, családosnak való szolgálati lakás, az pedig, aki annak idején a garzont kapta, azóta férjhez ment és most gyereket vár. A hely szelleme Szabadszállás nagyközség. Lakhatják úgy hét-nyolcezren. De azért mégsem akkora hely, hogy ne tudnának mindent egymásról. Még ha nevek és arcok nem is párosulnak egymással azonnal, a jelzők mindig meglelik a jelzettet. — Hol lakik Erős Erzsébet tanárnő? A tanácsháza előtt a szikár, fiatalabb férfi eltöpreng. Forgatja magában a nevet. — Várjon csak, ki is az? Ja, az a kis duci, fiatal tanárnő. Tudja! — néz az öregre. Az öreg bólint, aztán lapátjával tovább tapogatja az utat. A fiatalabb belelendül, magyaráz. Megvárja a talicska, a munka nem sietős. A községi KISZ-irodán az élénk, kíváncsi tekintetű titkár, Fövenyi Julianna tanácstalanul rázza a fejét: nem hallott lakásügyről, tantestületi kiutalásról. — Nagyon szigorú, sok gyereket megbuktatott, és ezért nem szeretik. Különben egy hete vagyok itt a titkár, de nem tudok róla, hogy hozzánk jött volna panaszra. Szőke Péter pártbizottsági titkár otthon, tanulmányi magányában meséli: — Nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem mint pedagógus, hanem mint közéleti ember... Ha egy pedagógus vallásos, az nem jó ... Nemrég vizsgáltuk a községi értelmiség helyzetét, közéleti tevékenységét. Nem dicsekedhetünk vele... A pedagógusoknak gyakori a lakásgondjuk, sok a túlórájuk, alacsony a fizetésük ... 1950-ben öt értelmiségi élt a községben. 1980-ban 122. Azt mondják, az itteni emberek nagyon nehezen fogadják be az idegent. Ilyen a hely szelleme? Huszonnyolcból tizenhatot... Ha azt kérdezem, képes vagy-e néha gyerekként csodálni a világot, mit felelsz? És ha ezt kutatom, milyen skatulyákban tárolod azt, amit már megéltél? Közel engeded-e magadhoz az arcokat, a hangokat, a mozdulatokat vagy csak érvek és eszmék léteznek a számodra? Elkerülöd-e azokat, akik a képedbe vágják rólad az igazságot? Miért nem teszel különbséget ütés és simogatás között? — Amikor ide jöttem, szigorúan az előírásokhoz tartottam magam. De nekem sem anyagiakban, sem időben semmi nem volt drága. A gyerekek nagyon keveset tudtak, és én azt éreztem, nem adhatok jobbat, mint ahányast érdemelnek. A tapasztalattal persze sok minden változott. Ma már jobban tudok a gyerekek szintje szerint értékelni. Az első lépésnél csak a második a nehezebb. Mert ennél már az előző kudarcait is cipelni kell. — Az volt ellenem a vád, hogy nem tudok tanítani, azért kell annyit buktatnom. Pedig végül is a kezdő tanár tévedése volt, hogy szigorúan az előírások szerint osztályoztam. A tapasztalat sokat változtatott, ha nem is veszik észre. De az elvem: követelek tőled, mert tisztellek. A kíváncsiság akkor igazi érték, ha a fölfedezés során önmagamat is meg akarom találni. — Makacs vagyok, amit elhatározok, azt el is akarom érni. Ilyen a természetem, mert sok mindent nem tálcán kaptam az életben. Azt mondják rám: faragatlanul mondom meg a véleményemet, nem becsomagolva. Én meg úgy tartom: csak szemtől szembe ... Már harmadik éve tanítottam egy osztályt, amikor bejött egy anyuka, aki a tanácson dolgozik, hogy vegyék el tőlem az osztályt, ezt a szülők nevében mondta. Később, egy szülői értekezleten derült ki, hogy nem is a nevükben be- V___________________ 12