Magyar Ifjúság, 1982. augusztus-december (26. évfolyam, 35-53. szám)

1982-10-15 / 42. szám

i Nem kellett volna Varga Károly 1980-ban Moszkvában olimpiát nyert, méghozzá elsőként a magyarok kézül. Minderre alighanem valamennyi magyar sportkedvelő emlékszik. De arra már kevesen tudnának választ adni: mi történt azóta Varga Károllyal?... olimpiát nyerni? Amikor Moszkvából híre jött, hogy Varga Károly a kisöbű sportpuska hatvan-' lövéses fekvő testhelyzeté­ben olimpiai bajnokságot nyert, a fél ország tanács­talanul ízlelgette a nevét. „Ki ez a Varga?” Kevesen tudták, hogy az MHSZ Lö­vész Klub versenyzője, hogy motocrosszozónak ké­szült, de eliég alaposan összetörte magát egy edzé­sen, s unalmában elindult egy iskolai lövészverse­nyen. S akkor valaki azt mondta neki, ha kedve van, délután jöjjön ki a GAMMA lőterére. Véletlen győzelem? Az olimpiai bajnok Var­gáról később aztán szép számmal jelentek meg kü­lönböző portrék, riportok, interjúk, egy kicsit „Varga­mérgezésünk” is lett. Hó­napok múltán viszont Var­ga teljesen eltűnt az újsá­gok hasábjairól, ami rész­ben érthető is egy kicsit, sportlövőkről nálunk ak­kor jelennek meg írások, ha éppenséggel nyernek valamilyen értékes nem­zetközi trófeát. No meg akkor, ha gyanús csend veszi körül az illetőt, Hazudnék, ha azt állíta­nám, hogy Vargát ez utób­bi vette volna köriül, de az is igaz, innen-onnan hal­lani lehetett: összeveszett az edzőjével, el akar men­ni az MHSZ-től, kár volt úgy fölmagasztalni őt az olimpia után, kicsúszott eredmény volt az, nem olyan nagymenő^ ez a Varga. Ennyi pletyka tulajdon­képpen bőséggel elegendő ahhoz, hogy az ember kí­váncsi legyen és legalább föl tegye a költői kérdést: mi van ezzel a Vargával? Nos, „ez” a Varga csak hosszas rábeszélésre, un­szolásra vállalta a beszél­getést, a telefonon csak azt hajtogatta: nincs ne­kem szükségem semmilyen újságcikkre, nem kell a fölhajtás, jó ez a csend. Nem tudtam okosabb érvet felhozni, mint azt, hogy a közvéleményt joggal érde­kelheti, mi történt az el­múlt két év során az olim­piai bajnokkal. Ahol megismétlem az előbbi kérdést, az nem más, mint a Marcibányi téri lőtér kis parkja. Egy hatalmas mogyorófa alatt 44 (a fa immáron kétszáz éves, párját ritkítja az ország­ban) a pádon. Varga mosolyogva vála­szol: — Mi történt velem? Valójában nagyon sok, de azt is mondhatnám, hogy semmi különös. Ami az én privát életemet illeti, az természetesen csak rám tartozik. Itt is történt vál­tozás, de ismétlem, ez csak az enyém. Az Olimpián el­ért eredményt mindössze egyszer tudtam megismé­telni, idén tavasszal, nyer­tem is vele, ám ezt a for­mát nem tudtam tartósí­tani. — Te, magad véletlen­nek tekinted-e olimpiai győzelmedet? Szemlátomást nem sérti a nem éppen udvarias kérdés. — Ez nézőpont kérdése. Bármelyik világversenyen van húsz egyformán esélyes versenyző a győzelemre. Moszkvában talán én nem tartoztam az említett húsz közé, viszont a hazai vá­logatókon elért eredmény, valamint életem legjobbja, az 598 körös teljesítmény feljogosíthatott arra, hogy mint ismeretlen sportlövő is megcélozhassam a baj­noki dobogót. Én azt hi­szem, aki egy versenyen elindul, az a szíve legmé­lyén reménykedik a csodá­ban, hátha ma sikerül ki­rukkolni egy nagy ered­ménnyel. És ez nekem Moszkvában sikerült. Vi­lágcsúcsot lőttem, 599 kört, márpedig, aki ilyen ered­ményre képes, az — akár véletlen műve, akár nem, azt hiszem, megérdemli a bajnoki címet. II csuklótörésnek köszönheti... Hirtelen elhallgat, mint­ha eltűnődne. — Most mire gondolsz? — Semmi különösre, \ csupán arra, mi is volt a nagy véletlen az én győ­zelmemben. — És rájöttél már? — Azt hiszem, sejtem. Közvetlenül a verseny előtt néhány nappal fociz­tunk — és a kezemre es­tem. Borzasztóan fájt a csuklóm, de az orvosi vizs­gálat nem mutatott akkor semmi különöset, borogat­tam, valamelyest csökkent a fájdalom. Talán monda­nom sem kell, egy hét és fél kilós puskát fájó csuk­lóval nem leányálom emel­getni. Én az egész verseny alatt tulajdonképpen arra koncentráltam, hogy meg­próbáljam úgy tartani a puskát, hogy aránylag ne fájjon a csuklóm. Szóval nem igazán a versenyre figyeltem, hanem a fájda­lom leküzdésére. És ez ta­lán nagyon jól jött, nem tudtam drukkolni, nem fo­gott el igazán a verseny­­láz. — Mi volt a csuklóddal? — Egy kis apróság — szelemeskedik —, eltört. — S ha ez kiderül a verseny előtt? — Gondolom, nem en­gednek a lőállásba, nem lettem volna olimpiai baj­nok, s most nem beszél­getnénk ... — De annak, azt hiszem, nem örülnél! — Nem biztos. Lehet, hogy én sokkal kiegyensú­lyozottabb ember lennék, ha nem nyertem volna olimpiát. — Miért, nem vagy az? — Nem. — Te változtál meg? — Azt hiszem, igen. Vi­szont túl sokat hallom azt, hogy egy olimpiai bajnok fölveszi a nagy mellényt, ( nagyobb a hangija, többet enged meg magának. — És mi ebből az, amit jogos vádnak tartasz? — Vád? De nagy szó, súlyos szó. Én alapvetően ma is az a Varga Karcsi vagyok, a:ki voltam. Leg­feljebb ma jobban figyel rám mindenki, minden ki­jelentésem nagyobb súllyal esik latba. Ugyanakkor azt is el kell ismernem, hogy bizonyos kérdésekben töb­bet engedek meg magam­nak, mint régen. Van vé­leményem, amit időnként hangoztatdk. No már most, ennek nem mindenki örül. Ha nem tetszik az, amit mondok, máris jön a le­sújtó ítélet: ez a Varga milyen nagyképű, hogy ez mit enged meg magának! És ilyenkor teljesen má­sodrendű kérdés az, hogy igazam van vagy sem. — Karcsi, nem az okozza inkább a problémát, hogy az olimpia óta egyszer sem tudtad megismételni eredményedet nagy nem­zetközi versenyen? — Hidd el, nekem min­den vágyam az, hogy vi­lágbajnok legyek, kiutaz­hassak a Los Angeles-i olimpiára, egyszóval hoz­zam az eredményeket. Vi­szont azt is érzem és tu­dom, nem lehet és nem szabad egyvégtében ugyan­azon a hőfokon égni. Nem tagadom, hogy egy kicsit szándékosan lazítottam, bár ez nem jelenti azt, hogy ellazsáltam volna az edzéseket. Kezdetben ren­geteg élménybeszámolón vettem részt. Ami jó is volt, meg rossz is, de vé­gül nagyon belecsömörlöt­­tem az egészbe és megun­tam. hogy egy kirakati bá­bu legyek, amit mindenki megbámulhat.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék