Magyar Ifjúság, 1983. január-április (27. évfolyam, 1-17. szám)
1983-01-07 / 1. szám
dázta, az 1971-es A zöldségkereskedő — amelyet a hetvenes évek vége óta játszanak Magyarországon — és az 1978-as Amikor 13 hónap volt egy évben. A rendező az előzőt halk lemondással meséli el, a kereskedő a történet során egyre csendesebb lesz, nem vádol, nem követelődzik, csendes önpusztítása pedig erősebb vád minden hangos kiáltásnál. A másik film sokkal inkább vad, kétségbeesett dühkitörés. Az előzővel ellentétben itt nagyon sokat beszélnek a szereplők, de a szóbeli érintkezés hisztérikus, végtelen monológokká válik, amelyek soha sem jutnak el a címzettekhez. Fassbinder mozija az érzések mozija volt. Mesterien értett az érzelmek, lelki folyamatok-állapotok testközelbe hozásához, s ahhoz, hogyan rendítse meg a nézőt, aki sokszor fizikai fájdalmat érez filmjei láttán. Mint például az 1969-es Miért lett R. úz ámokfutó és az 1973-as A félelem megeszi a lelket című filmek esetében. Utóbbiban egy különös, mély szerelem s a különbözőség létjogosultságáért emeli fel szavát a tragikus hirtelenséggel elhunyt rendező, hangsúlyozva a szeretni képes pár emberi gazdagságát, fölényét jól szituált, unalmasan és emberhez méltatlanul, csak a társadalmi normák szerint élő környezete fölött. Éppen ezt a környezetet ábrázolja a Miért lett R. úr ámokfutó?. A banális párbeszédek, üres fecsegések úgy érzékeltetik egy átlagos polgári család átlagos-unalmas életét, hogy az már szinte elviselhetetlen a néző számára. A legnagyobb nemzetközi sikert egy különös „trilógia” hozta meg Fassbinder számára: az 1978-as Maria Braun házassága (napjainkban is játsszák a hazai mozikban), valamint az 1981-es Lola és 1982-es Veronika Voss vágyakozása. Átütő művészi erővel, éles szemmel megrajzolt társadalmi porték tűnnek föl bennük: a gazdasági csoda képviselői. Valójában mégis csak az első kettő kapcsolódik közvetlenül egymáshoz. A Maria Braun házassága egy gyönyörű, célratörő, rendkívüli találékonysággal alkalmazkodó nő felemelkedésének története, tulajdonképpen az 1945 utáni fellendülés jelképe. A Lola viszont akkortájt kezdődik, amikor Maria meghal (az ötvenes évek közepén). Más idők ezek, kevésbé látványosak az átalakulások, de legalább annyira embertelen ez a kor is, mint az előző. Mariához hasonlóan Lola is szőke, kék szemű, erotikus szépség, aki mindenkit megbabonáz, ha érdekei úgy kívánják. A hideg-számító, a „trilógia” második darabjában már velejéig romlott, korrupt világot gyönyörűen érzékeltetik mindkét film hideg, neonos-lilás-kékes színei, fényjátékai. A Veronika Voss vágyakozása fekete-fehér. Indokoltan: ez már csak egy öregedő, morfiumos filmsztár utolsó napjait érzékelteti. A rendező finoman láttatja az NSZK újjáépülésének és a filmcsillag leépülésének kereszteződését. Veronika mondja egy helyütt, hogy a film fény és árnyék játéka, az efféle játékhoz pedig Passbinder nagyon értett. Ez a műve úgy fekete-fehér, hogy közben színesebb, mint sok mai színesfilm. E három kegyetlen társadalmi korrajz hideg színeivel ellentétben csupa meleg narancssárga a Querelle, a rendező utolsó, 41. filmje. Mégis taszít a világa: a „normális” társadalom kiközösítettjeinek képzeletbeli gettója, csupa természetellenes kapcsolat, csupa beteges lélek. Homoszexuális kívülállók egymás közt. Fassbinder periodikusan dolgozott: egy-egy kíméletlen társadalmi portré után néhány nagyon személyes művet forgatott, amelyekben a nézőre zúdította minden egyéni gyötrelmét-dühét-vágyát. A legutolsó ezek között is a legradikálisabb, sokkoló művész brutális őszinteségéből fakad. Hiszen csak azt akarom, hogy szeressetek — ez volt egy 1976-os filmjének sokatmondó címe. Rajta kívül talán csak Ingmar Bergman, Frederico Fellini és Woody Allen tárta oly őszintén és mániákusan a világ elé az életét, félelmeit, reményeit, álmait, boldogtalanságát. Hol szomorú lemondással, hol dacosan és elkeseredett dühvel, de mindig erős érzelmi hatást gyakorolva a nézőre. Figurái két pólushoz, a pénzhez és a szerelemhez kapcsolódnak. Mindkettő kapcsolatban áll a hatalommal, kizsákmányolással, megalázással, mindkettő áldozatokra és cselekvőkre osztja az embereket, akiket Fassbinder együttérzéssel, gyengédséggel ábrázol. Ez teremti meg az oly sajátos SZUPERPRODUKCIÓK A NYUGATNÉMET FILMHÉTEN légkört, amelynek létrejöttéhez hozzájárulnak az állandó munkatársak is. Olyan csodálatos színészek, mint Hanna Schygulla, Barbara Sukowa, Ingrid Caven, Brigitte Mira, Kurt Raab és mások, a zseniális operatőr Xaver Schwarzenberger, vagy Peer Raben, akinek a zenéje minden Fassbinder-műben más és más, az adott hangulatot nyomatékosítja. Csak köszönet mondható a magyar rendező szerveknek a filmes csemegéért, amely sok nézőt meggyőzhetett arról, hogy a nyugatnémet film pótolhatatlan egyéniségét veszítette el Fassbinder halálával. Egy apró hibát mégis érdemes megemlíteni: a címek (félre-)fordítását. Több gyenge megoldást említhetnék, de egy film még a hazai bemutató előtt áll, ennek címén talán még lehetne finomítani. A Veronika Voss vágyakozása (Die Sehnsucht der Veronika Voss) esetében a Sehnsucht szó sokkalta erősebb és árnyaltabb a vágynál, benne rejlik a színésznő kábítószeres megszállotsága is. Úgy vélem, a sóvárgás szó inkább megfelelne. Eszéki Erzsébet Ingrid Caven a Küsters mama az égbe megy című Fassbinder-filmben Mert keresés közben találhatsz valami irhást. Amiről i talán már meg is feledkeztél, vagy egyszerűen csak nem gondoltál vele... És akkor újdonságával, vagy régi emlékeket ébresztő cseles varrázstotóval valamiképpen belevilágít az életedbe. Jé, gondolod, pontosan ezt szerettem volna megfogalmazni én is amúltkor. Vagy: micsoda marhaság, hát nem tudja ez az ember!... És gyűlnek körülötted az árnyak, népesítik szobádat. Kaján mosollyal a Petőfit egy Goethekötet mellé dagodt, hadd szórja útileveleinek lapjairól becsmérlő átkait ez az indulatos ifjú magyar a daliás öregre. S lám, az a nagy bajuszú, tempós apuka mily jól viseli ott a másik polcon az „Ady Bandi”félválllról odavetett megjegyzését Toldi hűségéről. Vagy netán úgy gondolja valaki, hogy Lev Nyikolajevics Tolsztoj az Anna Karenina két kötetének magasából fintorog Vitalij Lvovics Begunov Sajtok könyvébe? Megnyugtathatom. Megférnek egymással. Emberek még csak marakodnak egymással, de betűik... Ugyan kérem! Haje Heine, Haje Goethe, Haje Stendhal. Megrántják a vállukat: „Hűje, aki mongya!” És ezzel kész. .Fel nem foghatom, hogy miért kell könyveket elégetni. Kire veszélyesek? Egymásra nem. A könyvnyomó papír 451 Fahrenheit fokon gyullad meg. (Kb 212 ° Celsius.) Ezt tudjuk Juan Román Jumeneztől, aki jó tanácsot ad nekünk versében: „Ha vonalazott papírt tesznek eléd ,másra írj.” De mire? Heine javasolta észak fenyőjét, melyet alkalmassá lehet tenni, az Etna lávájába mártva, hogy valaki az égre írjon vele. Legalább annyit: Szeretlek, Ágnes! Egy Ray Bradbury nevű amerikai író azt a bizonyos Jimenez-idézetet tette annak a könyvének élére, amelyben az emberi könyvkultúra pusztulásáról ír. Amikor a Tűzőrség tagjai kiváltásból pusztítják a könyvet, mint az emberiség legfőbb nyugtalanítóját és ellenségét. De egyre t többen fellázadnak a törvény ellen, elmenekülnek, hogy mindenki megtanuljon egy könyvet, vagy legalább egy kis részletet. Hogy tudjanak — emlékezni. ..És itt a községben föröslkörül az élet: balsors, bohózat, becsület, igazság, bátorság, hűség, hősiesség, bukás — minden a szövőszéken jó, micsoda minták!” Így damol „Petit, a költő”, Spoon River egyik jeles halottja Edgar Lee Masters tolmácsolásában (Gergely Ágnes fordítása). Igen, itt a polcokon is jó, micsoda minták! Nevetségesen kis helyen elférnek. Ahhoz képest, hogy mi mindent fognak össze magukban. Nehezek? Hát hiszen könnyű-e az élet? ! Könyvet viszek. De ahhoz, hogy vinni tudjam őket, össze is kell kötözni. Kiváló alkalom arra, hogy a műveletet valami „magasabb szempont” alapján végezzem el. Viszont, ha ekként járok el, alaposan elhúzom a munkát, az idő azonban sürget. A sorozatokkal nincsen gond, szemre lehet válogatni. Ugyanez a helyzet a krimikkel is. A krimik különben is, ugyebár ... A könyvespolcok befogadóképessége véges. A könyvek száma végtelen. Lassanként minden könyvszerető állampolgár eljut oda, hogy új könyvet márcsak úgy tud bevinni a lakásába, hogy egy másikat kihoz belőle. Aki próbálta, tudja: nem könnyű a selejtezés. Az ember nem dob ki klaszszikust. Nem dobja ki kedvenc könyveit. De nem szívesen dobja ki azokat sem, amelyek — semmi különös. Azokat meg pláne nem, amelyeket nem szeret!... Így kerek a világ. Különben is, soha nem tudhatja az ember, hogy mikor van egyenesen arra szüksége, hogy egy rossz könyvet olvasson. Aki furtonfurt jó könyveket olvas, mihez tud hasonlítani? Áldassék ezért a rossz írók neve (is)! Mégis: ha döntened kell, úgy érzed, a krimik azok, amelyektől a legkönnyebb szívvel megválsz. Fütyörészve külön is teszed valamennyit, hogy majd egy laza fuvarral az antikváriumba ... Csakhogy akkor szemed kósza pillantásával befogod az egyik szerzőt, majd a másikait,címeket kezdeszböngészni, és véged van. Jó. Persze. Az ember nem olvas elkétszer egy krimit. Minek olvassa, ha egyszer tudja, hogy ki a gyilkos. De azért mégis! Egy Agatha Christie-it nem torloncol ki a házából az ember.És nem teszi ezt Dashiel Hamett-tel sem. Vagy itt van Ross MacDonald, Raymond Chandler, s lám, a jó öreg Gardner tata. Nahát azért nélkülük ugyebár. P. Howard meg egyébként is ... Még csak az hiányzik! Mély sóhajjal folytatod a munkát. De hát lexikontcsak nem selejtezhet ki az ember ezek helyett a vacakok helyett!? ... Végül majd nézed új lakásodban az újra összeállt polcot. Nézed a „művet”. Egymás mellett a Babát várunk és a Játsszunk a szóval! köteteit, Déry Tibor Ítélet mincsét, Gilbert Nürnbergi naplóját, Lamni A negyedik csigolyáját,G.Jevtusenkót ésMoldovát, Szeberényi Lehelt és Lampedusát, Doktor Spockot és Dantét, G. B. Shaw-t, Hemingwayt, Szemere Gyulát, Quasimodót, Radnótit a 24 izgalmas novella, Kazantzakisz, Akszjonov, Faullkner és Hans Habe társaságában. És arragondolsz, talán majd legközelebb. Habár a könyveknek mindegy. Kocsis L. Mihály 19