Magyar Ifjúság, 1983. január-április (27. évfolyam, 1-17. szám)
1983-01-14 / 2. szám
Emberek, esetek, sorsok E három portré nem kíván szociográfiai minta lenni. Sok közük nincs egymáshoz — annál több közünk van, lehet hozzájuk nekünk, mindanynyiunknak, akik itt élünk mellettük, s talán nem mindig figyelünk rájuk eléggé, nem mindig vesszük őket észre, aki látni akarja gyermekét . „Nagy hülyeséget követtem el négy esztendeje, én egy pillanatig sem tagadom. De leültem az érte járó büntetést, 4,5 hónappal előbb szabadultam, dicsérettel. Szeretném túltenni magamat a történteken, de a környezetem nem engedi... Ellenem nevelik egyetlen gyermekemet, engem pedig azóta is gúnyolnak, csúfolnak ...” Kovács József 26 éves paksi lakos szobájában nedves esőszag és kínos csend. Ülünk az asztalnál — én a falra aggatott fényképeket nézem. — Akad jócskán — mondja az édesanya. — Kilencet neveltünk fel, valamennyi megtalálta a boldogulását, csak Jóskánk járt így ... Édesapja remegő kézzel gőzölgő kávét tesz elénk. Kocognak a csészék. — Végképp nem tudom, mit csináljak — kap a szeméhez —, várjak, amíg belepusztulok vagy menjek valahová... De hová és miért? — Olyan sokan tudnak róla a környéken? — Mindenki. Főként a szomszéd faluban, ahol történt ... Pedig, de sokat dolgoztam azon a házon. Először nem akartunk mi odaköltözni, hanem albérletbe. Ha akkor erős vagyok, lehet, ma minden másként van. — Amit elkövetett, ahhoz sok erő kellett. — Nagy részére nem is emlékszem, csak a tárgyaláson tudtam meg. Tudja, milyen az, amikor az ember érzi, elsötétül előtte minden, hogy ereszkedik a függöny? — Sohasem ereszkedik magától. — Az biztos. A paksi konzervgyárban ismerkedtünk össze. Joli betanított munkás volt, én pedig targoncavezető. Két évig jártunk együtt... Jól megvoltunk. Az anyósjelölt küldte a süteményt, én eljártam hozzájuk kapálni a kukoricát, megjavítani a hűtőgépet, segíteni ezt-azt. Vidáman nősültem, nagy terveink voltak. — Többek között — az albérlet? — Abból nem lett semmi, mert Joli szülei azt mondták, szó sem lehet róla, megkapjuk az ő házukban a hátsó szobát és ügyeskedjek ... Rendbe is tettem, sőt még főzőfülkét, meg másik helyiséget is leválasztottam belőle. Kevés volt a fizetés, amit a gyárokban kerestem. Joli akkor már terhes volt, a gyerekre is gondolni kellett... Elmentem a Volánhoz sofőrnek. Sokszor napokig hajtottam, nem volt megállás, aztán egyszerre két szabadnapot is kaptam. Néhány baráttal elmentünk pecázni a Dunára. Fogtam két pontyot. Másnap reggel megyek a konyhába — Joli dolgozott —, hogy jó halászlevet főzök ... És akkor az anyósom célzásokat tett, hogy ő meg én, de én elhárítottam. Azt mondta: ezért úgy megfizetek neked, hogy soha életedben nem felejted el... — Szólt erről a feleségének? — Persze, de nem hitte el. Mégis külön házat veszünk — mondtam neki... Erre a következő vasárnap reggel elém áll; ő úgy beszélte meg az anyjával meg a nagymamával, hogy mi elválunk. Levegőt se kaptam, amikor berontott az anyósom. — Mondtad neki — szólt Jolira, aztán kinyitotta a szekrényt, a ruháimat ledobálta a szoba közepére. Felálltam és mielőtt betettem magam mögött az ajtót, azt mondtam: Joli, ha rájössz, hogy nekem van igazam, tudod, hol lakunk ... És hazajöttem a szüleimhez. — És a felesége nem követte? • — Nem. Sőt néhány hét múlva azt híresztelte az anyósom, hogy agyon akartam őket ütni, gépkocsival elgázolni, és minden éjjel bepisilek ... Később, ha felszálltam a buszra, az emberek félrehúzódtak, az utcán meg fiatal gyerekek kiabáltak rám: — Ott jön a húgyos! — Mi az igazság? — Semmi — bizonytalanodik el — csak az, hogy a vesémnek nem tudtam parancsolni. Előfordult. Az esküvő előtt Jolinak is elmeséltem ... Ezek után nem mertem kilépni az utcára, végigmenni a falun, beülni a presszóba. Mindig azt képzeltem, rólam beszélnek. Egy hónap alatt úgy kiikészültem, hogy kétszer vittek el a munkahelyemről idegösszeroppanással. Valamit tenni kell, mert belehalok a szégyenbe. Elmentem a rendőrségre, hogy már nem bírom, de azt mondták, ilyesmibe nem szólhatnak bele... Eljöttem. Másnap innen, anyáméktól átmentem Joliékhoz. Senki nem volt otthon. Felültem a padlásra, gondolkozni. Elvittem a légpuskámat meg a zsebembe tettem egy vaktöltény ... Olyat, ahogy nincs benne ólomhegy, csak a hüvely, teli puskaporral. Vártam ... Mit is csináljak, hogy beleavatkozzon a törvény? Hallottam a lépteiket. Együtt jöttek haza, Joli meg az anyósom. Megláttak. — Na most ráfizetsz — így az anyósom. Éreztem elsötétül előttem minden ... Lementem a padlásról és a légpuskával háromszor rálőttem az anyósra. Utána kiabálás, sivítás, én megrettentem és visszarohantam a padlásra ... Valamiképp kezembe került egy üveg nitrohígító. A tető alatt talált rongyokat meggyújtottam. Akkor már féltem. Lángot kapott a tető, fojtogatott a füst. Levertem néhány cserepet, kiültem az égő tetőre. Égett a ruhám, csak néztem. Elővettem a zsebemből a vak- töltényt , mert mesélték, hogy ha az felrobban, még az ember fejét is szétviszi. A számba tettem azután a csőre töltött légpuskacsövet is A nagy pukkanás után háttal a tetőhöz vágódtam. Mikor magamhoz tértem, leugrottam a tetőről, és vérző fejjel elrohantam a Sánchegy felé. Ott megint elájultam és kigurultam a főútra. Jött egy civil kocsi, szerencsémre rendőr ült benne. Kértem tőle papírt, ceruzát, mert beszélni már nem tudtam. Beszállított a szekszárdi kórházba, ott lekezeltek és vittek a fogdába. A robbanás kiszakította a fél fogsorom — mutatja a száját —, kitépte az orrmandulám. Megbilincselve ültem végig a válópert a bíróságon. 1979. február 16-án kimondták a válást, majd Kovács Józsefet elkövetett tettéért 16 hónapi szabadságvesztésre ítélték. A A kislány jelenlegi lakhelye Kovács József fő pert indított a sterekért...