Magyar Ifjúság, 1983. január-április (27. évfolyam, 1-17. szám)

1983-04-15 / 15. szám

LEVELEK A SZERKESZTŐSÉGHEZ Több kell a továbblépéshez (Megjelent a Magyar Ifjúság 52. számában, 1982. december 24-én) E témának külön aktualitást ad a közeli évforduló, ennek el­lenére, úgy gondolom, nem ün­neprontás, sőt éppen Marx szel­leméhez való hűség igényli, hogy a jelenleg „infláció” cím­kével jelzett folyamatot ne a marxi szövegek alapján akarjuk értelmezni, megmagyarázni. A marxi tételek a Marx által elem­zett termelési módra az abban az időszakban érvényes feltéte­lek változatlansága mellett ér­vényesek. Ebből természetesen nem az következik, hogy minden egyes marxi tétel érvényét vesz­tette, ez csak azokra vonatkozik, amelyeknél a meghatározó fel­tételek mások. A vitatott kérdé­sek szempontjából, a marxi fel­tételek még Marx korának való­ságához képest is szigorúak. A tőke torzó maradt, s nem kerül­hetett sor azon feltételek felol­dására, amely a marxi módszer alapján A tőke első kötetének elején tárgyalt „Áru és pénz” szakaszban még érvényesek. (Csupán az érdekesség miatt jegyzem meg, hogy az infláció fo­galmát politikai és gazdasági tartalommal először 1861—1865- ben használták, mégpedig az Egyesült Államok északi és déli államainak háborújában. Közis­mertté és általános közgazdasági fogalommá az I. világháború alatt majd az után vált, míg A tőke első kötetét az előszóban Marx 1867-tel dátumozta.) Marx feltételezése szerint a pénz arany, s csak az arany, va­lamint az aranytermelés és az aranyforgalom nem korlátozott, ezért bizonyítható s így jogos azt állítani, hogy az árszínvonal vál­tozását a különös áruk és az ál­talános áru (arany) értékválto­zása határozza meg. Ha az aranytermelés és az aranyforga­­lom korlátozott — mint az a századfordulón már vitathatat­lanná vált —, függetlenül attól, hogy az aranyra való átváltha­tóság jogilag deklarált, az előbbi állítás már nem érvényes és — bármennyire is meglepő — az arany marxi értelemben nem le­het pénz, mert úgy nem érték­mérő. A marxi feltételektől kü­lönböző mai társadalmakra a Kádár Endre által idézett „egy­szerű képlet” sajnos nem vonat­kozik. Már az is vitatható, hogy Marx a forgalomhoz szükséges pénz mennyiségét akarta megha­tározni (szerintem a pénz forgá­si sebességét értelmezte). De ami itt most a legfontosabb, az az, hogy e forgalomhoz szüksé­ges pénzmennyiséget, s ebből következően a forgalomba szük­séges pénzmennyiségtől való el­térést a marxi összefüggés alap­ján nem tudjuk értelmezni. A marxi összefüggés alapján nem tudjuk értelmezni. A marxi ösz­­szefüggésből az következik, hogy az áruk árösszege a pénz forgási sebességével korrigált forgalmi eszközként funkcionáló pénz tömegével egyenlő. Ha az egyenlőség nem áll fenn, mert a „szükségesnél több pénz kerül forgalomba”, Kádár Endre sze­rint akkor lesz infláció. Az ál­lítás ebben a formában értel­mezhetetlen. Éppen a hozzászóló írja le azt a tételt, ami alapján ez belátható: Az áru ára pedig nem más, mint „az áruban tár­gyi alakot öltött munka pénz­neve”. Ha az ár a tárgyiasult munka pénzneve, akkor ár és így az áruk árösszege csak az áru és a pénz „találkozásakor” válik értelmezhetővé. A forga­lomhoz szükséges pénzmennyiség meghatározhatósága viszont azt tételezné fel, hogy a pénzzel való „találkozás” előtt, tehát attól függetlenül az árösszeg adott le­gyen. Ha viszont az árösszeget adottnak veszem, akkor már az ár nem lehet a tárgyiasult „munka pénzneve”. Ez az állítás viszont a teljes marxi munkaér­­ték-elmélet elvetése, amit nem tudok elfogadni, s gondolom, a szerző sem. Problematikusabb, s ezért ne­hezen tárgyalható röviden Ká­dár Endre másik elméleti szintű hivatkozása. A marxi elméleti rendszerben a tárgyiasult mun­kamennyiség csökkenése az ér­ték csökkenését, s az logikusan az áraik csökkenését jelenti. An­nak ellenére, hogy a munkater­melékenység folyamatos emelke­dése (más kérdés annak kielé­gítő vagy nem kielégítő volta) a jellemző, s az felfogásunk szerint a természetes mértékegységben­­kifejezett áruegység értékének és ezért árának a csökkenéséhez kellene vezetnie, a gyakorlatban az áruk árainak, vagyis az ár­színvonalnak az emelkedése a jellemző. S ez vonatkozik mind a szocialista, mind a tőkés gaz­daságra, mert a központi árrög­zítéssel mesterségesen kikénysze­­rített változatlan árszínvonal sem ellentmondó állapot. Itt a feltételrendszerbeli eltérés ismét kimutatható, ezért egyáltalán nem a marxi elmélet tagadása az az állítás, miszerint a való­ságban tapasztalható folyamatos árszínvonal emelkedését kellene elméleti rendszrünknek tükrözni, s nem az elméletünkhöz nem igazodó gyakorlatot regulázni, vagy magyarázgatni. Marxnál az újratermelés bő­vítésének a forrása a szabad munkaerő termelésibe való bevo­nása, ami az I. és II. osztály ér­ték szerinti aggregálását munka­időben mérve is lehetővé tette. Ha viszont az újratermelés bő­vítésének a forrása már a mun­katermelékenység növekedése, akkor m már a munkaidőben mért értéknagyság aggregátumai sem­miféle változást nem fejeznek ki. Befejezésül szeretném hangsú­lyozni, hogy elsősorban nem Ká­dár Endrével akartam vitatkozni, hanem azzal az elterjedt felfo­gással, amelyet véleményével képviselt. Csikós-Nagy Béla (az interjú adta lehetőségeket és korlátokat figyelembe véve) vé­leményem szerint, célszerűen és helyesen írta le az infláció je­lenlegi és várható helyét. Ha éppen vitatkoznék vele, akkor az az interjúbeli és a korábbi publikációiban szereplő tartalmi eltérésekre vonatkozna. Bánfi Tamás Budapest Neoton-fék ? (Megjelent a Magyar Ifjúság 3. számában, 1983. január 21-én) Megdöbbenéssel olvastam, hogy Pali kilépett az együttesből. Azt hiszem nem túlzok (és nem­­má­sok hatására írom), hogy tényleg Pali volt a Família lelke. Színpa­di szereplése, mozgása tökéletes. , Mindig mondtuk: ez a nő szín­padra született. Hogy kövér? Rosszul öltözik? Ez vicc, rosszmá­júság. Ugyanúgy öltözik, mint Csépi, semmivel sem gyengébben. Pali valóban jobb kondícióban van, mint Csépi, de kíváncsi va­gyok, a zenekarvezetőn kívül ez kinek szúrt még szemet? Szerin­tem senkinek. Különben is, jobb kondícióval jóval nagyobbat hú­zott a banda szekerén, mint part­nernője. Én nem bántom Csépit, de ami igaz, az igaz, nem elég jó és szép nőnek lenni, ez színpad­ra kevés. Palival együtt csodála­tos összképet mutattak a színpa­don. A Pulzusban egy nagy sikert adtak elő, a Sandokant. Aki lát­ta, biztosan egy véleményen van velem. Nem tudtak felmutatni semmit a színpadon, pedig a ze­ne igazán adott volt, ennél ideá­­lisabb számot ezekben a hóna­pokban aligha tudtak volna elő­adni. Csépi állt, mint aki karót nyelt, kétszer felemelte a kezét, és kész. Ez volt minden, amit a Família nyújtani tudott. Pali nél­kül. S aki még ezek után is ké­telkedik abban, hogy Pali „vitte” a bandát, az bátran fogjon kezé­be tollat, és védje meg a Famí­liát. Okosabb lenne ismét egymásra találniuk, hisz csak együtt voltak igazán Neoton Família. Ez­­a zűr még arra is alkalom, hogy job­ban felfigyeljenek rájuk. Az Abba feloszlásáról is hány hír jött már, aztán újra közösen ki­adták lemezeiket. Nem hiszem, hogy Pásztor László helyesnek látja a saját döntését, hogy elen­gedte Palit. Nagyon bízom benne, hogy a józan ész és a „humánum” győzni fog a famílián belül. Ha nem, a Família nemcsak Palit, de rajongóinak legnagyobb részét is biztosan elveszti... K. SZ. Budapest * A Pál Éváról szóló riportot nem olvastam, olvastam viszont a sok felháborodott hangú levelet, amelyeket lapjukban közöltek. Tudom, ez Pál Éván sokat nem segít, (azon kívül, hogy jólesik neki), de én is csatlakozom azok­hoz, akik szerint a Família sokat köszönhetett Pál Éva hangjának, mozgásának és megjelenésének. Az, hogy kövér, nem igaz. Na­gyon is jó alakja van! Igazán nem akarom bántani Csepregit, de ő inkább hajlamos a hízásra, és a mozgása is nehéz­kesebb, mint Pálé. Kedves, mo­solygós az arca, „divatos” színű a haja, de semmi több. Sajnálom Pál Évát, ahogyan sajnáltam Fábián Évát is. Ez a három lány együtt volt az igazi. Fábiánnál az nyugtatta meg a kedélyeket, hogy (szerencsére) szinte azonnal foglalkoztatták, felléphetett tévében, lemezt ké­szítettek vele, tehát nem tűnt el. Mi lesz Pál Évával? Fel fogják őt is karolni, mint Fábiánt? Bár így lenne! Azt hiszem, nagyon­­■nagyon sok fiatal (és idősebb is, én 35 éves vagyok) drukkol most ezért! Tóthné Schmidt Anna Dunaújváros * Előrebocsátom, hogy Seszták Ágnesnek, a cikk írójának szere­tem írásait, egyetértek riportjai­nak állásfoglalásával, azonban fenti című riportjával (úgy ér­zem) túllőtt a célon. Hogy miért? Az egész ország nyilvánossága elé tárt egy olyan ügyet, amely a mai rockzenével szinte együttjár. Kilépett (kiléptették) Pál Éva. Sorra olvasom az olvasók leve­leit, melyekben többnyire felzú­dulnak a hír hallatára. Szidják a Neoton „legénységét” és Csepregi Évát. Néhány éve kilépett Fábián Éva. Nem volt ekkora felzúdulás, de nem azért, mert az olvasók ezt nem vették észre, nem azért, mert egyetértetek vele, hanem azért, mert nem volt „ügy” belő­le. Nem piszkálta senki a nagy nyilvánosság előtt, hogy miért döntött így. Bár jelentek meg ez­zel kapcsolatosan írások, de nem ebben a hangnemben és nem eb­ben a terjedelemben. Akkor gyakran hallottam olyan meg­nyilvánulásokat, hogy nem hagy­ták érvényesülni őt a csapatban. Ez vonatkozik elsősorban a két lányra! És nem csak Csépire! Ak­kor miért nem panaszkodott Pál Éva, hogy nem megfelelő a csa­pat hangulata, baj van a demok­ráciával? Külön nem tetszett az a mód, ahogy Pál Éva előadta a csapat véleményét. Mármint, hogy ő csúnya, kövér, nem tud énekelni. Szinte provokálta hall­gatóját a tiltakozásra. Kiprovo­kálta az ellenvetést. Magam is azon a véleményen vagyok, ez így nem igaz. Számomra mint nő, pont ő volt a legszimpatikusabb. De néhány érv mögött más is van. Miért nem beszélt a csopor­ton belül elfoglalt helyéről? Ho­gyan viselkedett ő a társaival? Rászolgált-e vajon erre a hamis vádra? Személyes (egyszeri) ta­pasztalatom szerint Pál Éva igenis irányító, szervező alkat. S ha feltételezzük, hogy saját he­lyét is megpróbálja megszervezni a csoporton belül, elképzelhetjük azt is, hogy ütközésbe kerül né­hány társával. S talán az is ért­­­hető, hogy egy csoportnak ilyen helyzetben a választáskor a cso­port számára fontosabb, kevésbé pótolható embereket kell mente­ni, akár azon az áron is, hogy a másiktól meg kell válnia. Persze ez csak feltételezés. Nem áll módomban utánajárni, s meggyőződni arról, helytálló-e? De a riporternek is lehetősége lett volna megnézni az érem má­sik oldalát, s akkor lett volna tel­jes a riport. Szabó Ferenc Miskolc Lapunk 1983. április 1-i (13.) számának 7. oldalán, a Kíván­csiak vagyunk című kisinterjú­­ban közölt letéti díj összege 1000-től 7000 forintig terjedhet.

Next