Magyar Ifjúság, 1983. január-április (27. évfolyam, 1-17. szám)

1983-01-07 / 1. szám

Hazai szemmel nézve joggal nevezhetjük az évszázad építkezésének a paksi atomerőművet. A huszadik századi magyar ipar ezzel a beruházással fejlődött olyan magas szintre, amelynek ívelését nyugodtan párhuzamba állíthatjuk a XIX. századi ipari forradalommal. Aki manapság Paksról hall, mégsem erre gondol. Tudni szeretné, miért késnek az átadásával két évet. Cikkünkben nem mentegetni akarjuk a paksiakat, csak némely körülményeket szeretnénk megvizs­gálni, s bemutatni, kik és hogyan végzik az üzembe helyezés nehéz munkáját. Célunk még, hogy felhívjuk a figyelmet a harmincévesek korosztályára, azokra a fiatalemberekre, akik főszereplői az építkezésnek. A vezérigazgató mondja Pónya József, a Paksi Atomerőmű Vállalat ve­zérigazgatója kemény em­ber. Szigorú. A munkatár­saival, önmagával szem­ben. A beszélgetés nehe­zen jött létre. Az üzembe helyezési munkák közepén, szeptemberben adtam le az első kérdéseket. Októ­ber végén — jó hónapos várakozás után — ültünk le egymással szembe. A régi kérdéseket elfelejtet­tük, s őszintén folyt a szó, az volt az érzésem, hogy Pónya József végre szeret­né kibeszélni magából a szorító gondokat. Választ keres a beruházás során felvetődött kemény kérdé­sekre. Választ, önmagának is. A beszélgetés ideje alatt már megkezdték a reak­­torcsarnok­ban az üzem­anyag berakását. Ez azt is jelenti, hogy pár hónapos munka után üzemel a Paksi Atomerőmű. — Nagyon sok meglepe­tést okozott menetközben az erőmű. Meglepetést mint mérnöknek és szer­vező embernek is. Először a berendezések minősége, anyagszerkezete. Azután a szerelés követelményei. A legjobb szakembereket — a hegesztőket, hegesztő mérnököket — is a „fal­hoz állította”. Egyszerűen arról van szó: nem volt Magyarországon megfele­lően képzett hegesztőgárda — mondja a vezérigazga­tó. — Nem kellemetlen el­ismerni ezt? — Akkor kellemetlen volt. Ma, amikor már fel­készült szerelő és kivitele­ző csapat van Pakson, már nem. Egy dolgot elfelejtet­tünk: minden szakmát meg kell tanulni! Az atomenergetika pedig új szakterület. Ezt szerte a világon, mindenütt ke­mény munkával tanulták meg. Mi, magyarok sem vagyunk ez alól kivételek. Tudomásul kell vennünk: a magyar ipar világában sohasem volt még ekkora fejlődés ilyen rövid idő alatt. — Azt mondják, hogy egy építményt kilencven százalékban könnyű fel­építeni — habár, mint tudjuk, ez a kilencven százalék eddig elég keser­ves volt —, de az utolsó tíz százalék, amikor életre kell kelteni a művet, az nagyon nehéz. Most az utolsó pár százaléknál tar­tanak, sőt mondhatjuk, kézközelben van az atom­erőmű indításának napja. Milyen újabb szakmai gondok jelentkeztek? — Láttuk a berendezé­seket raktárban, aztán ak­kor vettük észre, hogy mi­lyen óriási tömeg ez az egész, amikor, mint mon­dotta, életet kellett terem­teni. Mert egy ilyen be­rendezés — élő szerkezet. Mint már említettem, a Paksi Atomerőmű Vállalat szerelés előtt mindent át­vizsgált, nincs olyan rész­egység, amelyet ne ismer­nénk az utolsó csavarig. Ennek ellenére az irányí­tástechnikai munkával ne­hezen boldogulunk. Egy atomerőmű csak akkor kész, amikor az az óriási mennyiségű berendezés együttesen dolgozik. Nem­csak a részegységek, ha­nem minden. — Menjünk vissza egy kicsit a múltba. Milyen szervezeti gondok voltak, mit jelent a szervezőnek atomerőművet létrehozni? — A kiindulási pont: ilyen óriási tömegű sugár­forrás még nem volt az országban. Tehát ebből kö­vetkezik, hogy nem volt megfelelő törvény és sza­bályzati rendszer. Labora­tóriumi és kutatói szinten ismertük az atomreaktort, ehhez igazodtak a bizton­sági és üzemelési szabály­zatok. De egy atomerőmű más! Ezért külön törvényt kellett alkotni. Ez is bizo­nyítja, hogy az atomener­getika új a magyar ipar­szerkezetben. Tehát egyér­telmű volt, hogy a PAV üzemelteti, karbantart,­­ a környezetével kapcsola­tos feladatokat ellátja, de ezenkívül mást nem mondtunk ki annak ide­jén. Az, hogy végül mi többet vállaltunk, mint a fejlettebb országokban az erőműveket irányító­­ vál­lalatok, ma már egyértel­mű. Mert nem alakultak ki az országban azok a hatóságok, szervezetek, amelyeknek el kellene lát­ni egy csomó dolgot. Az NDK-ban például külön erre a célra egészségügyi szervezet van. Külön fiizi­­kusgárda, akik nem az erőműhöz tartoznak, ha­nem is kutatóintézethez. Más országokban pedig már megszervezték a hát­országot — karbantartó vállalatok vannak és még sorolhatnám a példákat. — Egy kicsit önképzőkör jellege van az egésznek. — Így igaz. Tanulva ta­nítottunk. De ezt nem is lehet másképpen. Minden dolgozónk elméleti képzé­sen vett részt itthon — olyan tankönyvekből ta­nultak, amelyeket mi ír­tunk. A szakmai gyakor­latot ellenben külföldön, a KGST-országokban szerez­ték meg. És ma már az első blokknál rendelke­zünk olyan szakmérnökök­kel, akik szovjet segítség­gel üzemibe tudták, tudják helyezni az ''atomerőmű­vet. I — Eljutottunk egy lé­nyeges problémáig. Itt, Pakson jelentős beosztás­ban nagyon fiatal embe­rek dolgoznak. S mint mondja, a munkájuk mel­lett tankönyveket írnak, előadásokat tartanak. Va­jon a harmincévesek kor­osztálya alkalmas erre? (Ezt a kérdést azért kel­lett feltenni, mert a szer­ző félti ezeket a fiúkat: előfordulhat, hogy egyszer valakinek eszébe jut: a paksi erőmű az ifjúság miatt késett két évet.) — Meggyőződésem: csak ők képesek erre. Ilyen ter­helést a mi korosztályunk nem képes elviselni. Azt is elismerem — pedig fiatal koromban nagy teherbírá­sú voltam —, hogy ma nem bírnám velük az ira­mot, kint az erőműben.­­ — Nem leszünk népsze­rűek, mert tulajdonképpen azt mondta ki az előbb, hogy egy bizonyos kor után az emberek nagy ré­sze már nem alkalmas atomerőmű irányítására. — Nem népszerűség kér­dése ez. Én is a középkor­­osztályhoz tartozom, s egy percig sem okoz gondot, hogy a fiatalok itt vannak Egy csikócsapat törvényei (PAKSRÓL - TÁRGYILAGOSAN)

Next