Magyar Ifjúság, 1983. január-április (27. évfolyam, 1-17. szám)
1983-01-07 / 1. szám
Hazai szemmel nézve joggal nevezhetjük az évszázad építkezésének a paksi atomerőművet. A huszadik századi magyar ipar ezzel a beruházással fejlődött olyan magas szintre, amelynek ívelését nyugodtan párhuzamba állíthatjuk a XIX. századi ipari forradalommal. Aki manapság Paksról hall, mégsem erre gondol. Tudni szeretné, miért késnek az átadásával két évet. Cikkünkben nem mentegetni akarjuk a paksiakat, csak némely körülményeket szeretnénk megvizsgálni, s bemutatni, kik és hogyan végzik az üzembe helyezés nehéz munkáját. Célunk még, hogy felhívjuk a figyelmet a harmincévesek korosztályára, azokra a fiatalemberekre, akik főszereplői az építkezésnek. A vezérigazgató mondja Pónya József, a Paksi Atomerőmű Vállalat vezérigazgatója kemény ember. Szigorú. A munkatársaival, önmagával szemben. A beszélgetés nehezen jött létre. Az üzembe helyezési munkák közepén, szeptemberben adtam le az első kérdéseket. Október végén — jó hónapos várakozás után — ültünk le egymással szembe. A régi kérdéseket elfelejtettük, s őszintén folyt a szó, az volt az érzésem, hogy Pónya József végre szeretné kibeszélni magából a szorító gondokat. Választ keres a beruházás során felvetődött kemény kérdésekre. Választ, önmagának is. A beszélgetés ideje alatt már megkezdték a reaktorcsarnokban az üzemanyag berakását. Ez azt is jelenti, hogy pár hónapos munka után üzemel a Paksi Atomerőmű. — Nagyon sok meglepetést okozott menetközben az erőmű. Meglepetést mint mérnöknek és szervező embernek is. Először a berendezések minősége, anyagszerkezete. Azután a szerelés követelményei. A legjobb szakembereket — a hegesztőket, hegesztő mérnököket — is a „falhoz állította”. Egyszerűen arról van szó: nem volt Magyarországon megfelelően képzett hegesztőgárda — mondja a vezérigazgató. — Nem kellemetlen elismerni ezt? — Akkor kellemetlen volt. Ma, amikor már felkészült szerelő és kivitelező csapat van Pakson, már nem. Egy dolgot elfelejtettünk: minden szakmát meg kell tanulni! Az atomenergetika pedig új szakterület. Ezt szerte a világon, mindenütt kemény munkával tanulták meg. Mi, magyarok sem vagyunk ez alól kivételek. Tudomásul kell vennünk: a magyar ipar világában sohasem volt még ekkora fejlődés ilyen rövid idő alatt. — Azt mondják, hogy egy építményt kilencven százalékban könnyű felépíteni — habár, mint tudjuk, ez a kilencven százalék eddig elég keserves volt —, de az utolsó tíz százalék, amikor életre kell kelteni a művet, az nagyon nehéz. Most az utolsó pár százaléknál tartanak, sőt mondhatjuk, kézközelben van az atomerőmű indításának napja. Milyen újabb szakmai gondok jelentkeztek? — Láttuk a berendezéseket raktárban, aztán akkor vettük észre, hogy milyen óriási tömeg ez az egész, amikor, mint mondotta, életet kellett teremteni. Mert egy ilyen berendezés — élő szerkezet. Mint már említettem, a Paksi Atomerőmű Vállalat szerelés előtt mindent átvizsgált, nincs olyan részegység, amelyet ne ismernénk az utolsó csavarig. Ennek ellenére az irányítástechnikai munkával nehezen boldogulunk. Egy atomerőmű csak akkor kész, amikor az az óriási mennyiségű berendezés együttesen dolgozik. Nemcsak a részegységek, hanem minden. — Menjünk vissza egy kicsit a múltba. Milyen szervezeti gondok voltak, mit jelent a szervezőnek atomerőművet létrehozni? — A kiindulási pont: ilyen óriási tömegű sugárforrás még nem volt az országban. Tehát ebből következik, hogy nem volt megfelelő törvény és szabályzati rendszer. Laboratóriumi és kutatói szinten ismertük az atomreaktort, ehhez igazodtak a biztonsági és üzemelési szabályzatok. De egy atomerőmű más! Ezért külön törvényt kellett alkotni. Ez is bizonyítja, hogy az atomenergetika új a magyar iparszerkezetben. Tehát egyértelmű volt, hogy a PAV üzemelteti, karbantart, a környezetével kapcsolatos feladatokat ellátja, de ezenkívül mást nem mondtunk ki annak idején. Az, hogy végül mi többet vállaltunk, mint a fejlettebb országokban az erőműveket irányító vállalatok, ma már egyértelmű. Mert nem alakultak ki az országban azok a hatóságok, szervezetek, amelyeknek el kellene látni egy csomó dolgot. Az NDK-ban például külön erre a célra egészségügyi szervezet van. Külön fiizikusgárda, akik nem az erőműhöz tartoznak, hanem is kutatóintézethez. Más országokban pedig már megszervezték a hátországot — karbantartó vállalatok vannak és még sorolhatnám a példákat. — Egy kicsit önképzőkör jellege van az egésznek. — Így igaz. Tanulva tanítottunk. De ezt nem is lehet másképpen. Minden dolgozónk elméleti képzésen vett részt itthon — olyan tankönyvekből tanultak, amelyeket mi írtunk. A szakmai gyakorlatot ellenben külföldön, a KGST-országokban szerezték meg. És ma már az első blokknál rendelkezünk olyan szakmérnökökkel, akik szovjet segítséggel üzemibe tudták, tudják helyezni az ''atomerőművet. I — Eljutottunk egy lényeges problémáig. Itt, Pakson jelentős beosztásban nagyon fiatal emberek dolgoznak. S mint mondja, a munkájuk mellett tankönyveket írnak, előadásokat tartanak. Vajon a harmincévesek korosztálya alkalmas erre? (Ezt a kérdést azért kellett feltenni, mert a szerző félti ezeket a fiúkat: előfordulhat, hogy egyszer valakinek eszébe jut: a paksi erőmű az ifjúság miatt késett két évet.) — Meggyőződésem: csak ők képesek erre. Ilyen terhelést a mi korosztályunk nem képes elviselni. Azt is elismerem — pedig fiatal koromban nagy teherbírású voltam —, hogy ma nem bírnám velük az iramot, kint az erőműben. — Nem leszünk népszerűek, mert tulajdonképpen azt mondta ki az előbb, hogy egy bizonyos kor után az emberek nagy része már nem alkalmas atomerőmű irányítására. — Nem népszerűség kérdése ez. Én is a középkorosztályhoz tartozom, s egy percig sem okoz gondot, hogy a fiatalok itt vannak Egy csikócsapat törvényei (PAKSRÓL - TÁRGYILAGOSAN)