Magyar Ifjúság, 1983. május-augusztus (27. évfolyam, 18-34. szám)

1983-05-20 / 20. szám

LEVELEK A SZERKESZTŐSÉGHEZ FOSPED-rallye a 6-os úton (Megjelent a Magyar Ifjúság 16. számában, 1983. április 23-én) A téma (jelenség?) indokolja, hogy válaszoljak a válaszra; eredeti cikkem azonos címmel a M. I. 8. számában jelent meg, február 25-én. A válaszlevél sze­rint én nem a valósághoz híven taglaltam az eseményeket és el­hagytam részleteket. Bátorkodom megjegyezni, hogy erősen patho­­lógiás személyiség az, aki átélve egy eseményt azonnal elferdíti azt, és hajlandó egy teljes órát várakozni, hogy eltorzított törté­netét megoszthassa a hivatalos szervekkel (Dunaújváros, Rend­őrkapitányság), sőt meg is írja az egészet egy országos lap ha­sábjain. A válaszlevél írója még az én cikkemet is pontatlanul idézi; felteszem, hasonló alapon emlék­szik vissza az eseményekre is pontatlanul — bár ez kissé eny­he kifejezés. Lássuk a pontosí­tást. 1. Nem azt írtam, hogy Érd belterületén, emelkedőn kapcsol­tak nagyobb sebességre, épp el­lenkezőleg: miután Érd belterü­letén egyikük kivágott elém, és jó 70-nel ment a belső sávban, értük el az emelkedőt, s én itt tudtam megelőzni. 2. Az országúton hajszálponto­san 80 km-es sebességgel­ halad­tam, nem pedig 60-nal. A KRESZ pedig a teherautóknak nem „kö­rülbelül 80 km-es sebességet” ír elő, hanem maximálisan 70-et. Ha én 60-nal mentem volna, a szabályos előzéshez meglehető­sen hosszú útra lett volna szük­ség. Nagyobb indulási sebesség esetén ez az út meghosszabbodik (a teherautó 7—8 tonna rako­mányt szállított), a veszély meg­nő, s mivel a Trabant némileg törékenyebb a Kamaznál, tartot­tam tőle, hogy a szembeforgal­­mat én fogom megsínyleni. Egy ízben ezért gyorsítottam, meggá­tolva, hogy megelőzzenek. Úgy érzem, az egész nagy sietséget nem indokolta, hogy papíralap­anyagot szállítottak, legjobb tu­domásom szerint ez kevéssé romló áru. 3. Fölösleges tanúkkal igazol­ni, hogy a harmadik FOSPED- kocsi később előzött meg. Idé­zem saját szavaimat: „...majd kisvártatva a rallye harmadik résztvevője is eldübörgött mel­lettünk”. 4. Mindezért azonban még nem ragadtam volna írógépet, a gépkocsivezető válasza azonban éppen a legfontosabb részletre nem tér ki, hogy szándékosan bevágott elém, és csak nagyon kevésen múlt, hogy nem haltunk meg ott valamennyien. Orvos vagyok, sajnos naponta kénysze­rülök látni közlekedési baleset­ben megnyomorodott embereket, találkozni egyéni és családi tra­gédiákkal , de még soha nem hallottam, hogy ilyet szándéko­san kíséreltek volna meg elő­idézni ! Úgy érzem, az ilyen gépkocsi­­vezető kezébe nem szabadna vo­lánt adni (személyiségvizsgálat!), a minimális büntetés a jogosít­vány elvétele lenne. (Ha terve sikeres, és a „ráijesztés” nyomán az árokban kötünk ki, esetleg még saját lelki­ismeretével is lett vol­na mit elszámolnia...) Sajnálattal olvasom, hogy Her­mann Sándor és Friesz Tibor gyanakodó tekinteteket­­kényte­len elviselni a vállalatnál. Azt sajnálom, hogy ez minden, sem vállalati felelősségrevonásról nincs információm, sem arról, lett-e következménye a rendőr­ségnél tett hivatalos bejelenté­semnek. Dr. Kulin Ferenc Pécs Nepper-vekker (Megjelent a Magyar Ifjúság 10. számában, 1983. március 11-én) A riportban — téves informá­ció miatt — olyan szöveg jelent meg, amely szerint G. József az OFOTÉRT Vállalat anyagbeszer­zője, aki OFOTÉRT bélyegzővel vásárolt átutalással hifitornyot, amit az utcán akart alacsonyabb árért eladni. Az Optikai Finommechanikai és Fotócikkeket Értékesítő Vál­lalat gazdasági igazgatója — dr. Gregorits Ferenc —, és pénz­ügyi főosztályvezetője — dr. Ma­­gyarváry László — a BRFK bűn­üldözési osztálya vagyonvédelmi alosztályának értékesítési cso­portvezetőjétől kapott tájékozta­tás alapján megkereste lapun­kat, s közölte, hogy a bűncselek­ményt nem az OFOTÉRT Válla­lat, hanem a Fotó-Optikai Ipari Szövetkezet dolgozója követte el. A szerk. Nem tudják megfizetni a fegyelmet? (Megjelent a Magyar Ifjúság 17. számában, 1983. április 29-én) Tisztelt Magyar Ifjúság! Elöljáróban annyit szeretnék kijelenteni, hogy nem vádaskod­ni akarok, nem a magam védel­mében ragadtam tollat, hanem éppen e lap hasábjain megjele­nő cikkek tárgyilagos hangne­méből fakadóan, néhány apró ténnyel szeretném „megtámasz­tani” a rólam alkotott negatív képet. Hogy aztán mindenki sa­ját tanulságait levonva törjön lándzsát felettem. Még egy ap­róság az elején. Én voltam a hi­bás a szerződés ügyében, senki más. Nekem kellett volna ala­posabban, minden részletre ki­terjedően tájékozódnom a volt, a megmaradt és a majd kialaku­ló lehetőségek felől, mert ha ezt teszem, most nem kellene írnom. Amikor a játékosok megtudták (úgy április vége felé 1982-ben), hogy velem is tárgyalnak, mint lehetséges edzővel, valakinek vagy valakiknek érdekében állt, hogy a játékosokat összehívja, s a személyemet mindennek, csak jónak nem — elmondva nyilat­kozzon rólam. Tette ezt úgy, hogy velem még sosem beszélt, nem ismert, de úgy érezhette, rendelkezik olyan erkölcsi elő­ítélettel, hogy ezt megteheti. Ilyen „előzetes” bemelegítés után léptem eléjük, és csak később tudtam meg, miért nevettek be­mutatkozó néhány mondatom alatt. Olyan erkölcsi közegbe ke­rültem, amilyenről még a „sosem tévedett” kollégák is csak elhűl­ve hallottak. Maradt egy „közös nagy sikert kiharcolt”(?) csapat­ból 6—8 ember. De ők is csak azért, mert talán nem kellettek máshol, akik nagyképű, a labda­rúgást fejőstehénnek néző, vé­rig sértett emberek, akik kemény és zárt közösséget alkottak, s minden gondolatomat már akkor halálra ítélték, amikor kitalál­tam. Kellettek az új emberek — 3 hétig ezzel a 6—8 maradékkal edzettünk —, hogy 16—18 játé­kossal vághassunk neki a baj­nokságnak. Velem szimpatizáló (vagy csak a klubhoz kerülni akaró?) játékosokkal tárgyaltam nap mint nap. Próbáltam meg­győzni őket arról, hogy a mun­kámért, a közös munkáért (saj­nos ez ismeretlen fogalom) jöj­jön ide játszani. De nagyon rö­vid idő alatt megbántam, hogy rábeszéltem őket. Olyan közös­ség fogadta őket, melyben nem­hogy dolgozni, de élni sem na­gyon lehetett. És már abban a pillanatban kész is volt a „ha­lálos ítéletem”! Olyan volt az öl­tözői hangulat, hogy abból nem is lehetett jobb. Nem igaz, hogy megfagyasztottam a levegőt ma­gam körül, hisz megfagyasztot­ták már jóval érkezésem előtt. Az edzéseiket még megcsinálták rendesen, nehogy azért elmarasz­talhatók legyenek, de többet egy sziférányival sem. A bajnokság­ra fizikailag, és­­talán taktikai­lag rend­be jöttünk, de érzelmileg nagyon messze voltunk egymás­tól. (Ezt már akkor mondtam, amikor a Népsport írt a csapat­ról.) Éppen arról vagyok (voltam!?) híres, hogy hangulatot tudok te­remteni játékosaim között, hogy azok oroszlánként küzdjenek egymásért és a csapatért. Itt még a szikrát sem tudtam ki­pattintani egyszer sem! Igaz az is, hogy kiabáltam, s bár senkit nem sértettem meg, mégis volt, aki magára vette, mert többet nem is láttam , amikor 2:0-ról 1, 10 ember ellen elszórakoztak egy meccset, és nem akartam prémiumot fizetni. Mit is kaptam ezért?! Magyar­­országon nincs az edzőnek „szo­cialista emberi mivoltja”, itt csak a játékosnak és nem tudom még­­kinek lehet. Ha nincs ered­mény, még ha „sosem látott mi­­lyenségű” munka folyik is (ezt egy vezető mondta, nem én), csak az edző tehet mindenről. Most már az is ténnyé vált ben­nem, hogy az igazságot hirdetni és mondani szemtől-szembe, biz­tos módja annak, hogy játéko­said, vezetőid gyűlöljenek érte, így jártam én is! Nem szenvedek én üldözési mániában, csak szeretem, ha embernek néznek, de nem az igényeim leszállítása árán, s nem mások testén keresztül jutok el „A”-ból a „B”-be. Arról nem is beszélve, hogy a birtokombant van egy levél, mely egyértelműen bizonyítja, hogy milyen jellegű aknamunka folyt ellenem (a csapat egyik — ma is játszó — „régi” játékosa írta), de nevetve mindenki letagadta a benne való szereplés tényét. Tudom, hogy nagyon nehéz utat választottam, hisz „háttér” nélkül próbálok a „munkának” propagandát csinálni, de „díjaz­ni” is csak azt tudom. A mun­kámmal szeretnék „tiszteletet” kivívni, nem pedig azzal, hogy pl. a „játékosokkal közösen” osz­tom el a prémiumot, vagy kü­lönböző megalkuvások árán, kéz a kézbe, látszatszeretet, egyetér­tés szellemében dolgozunk egy­mással. Játékosnak csak egy dolga van: tegyen meg mindent azért, hogy nyerjen! Én pedig te­gyek meg mindent, hogy nyer­hessen. Mert ez a dolgunk. Nem más!! Csak ez tarthat — sok más is kell természetesen — szo­ros kapcsolatot „köztem és ,a já­tékosok” között! Már voltam abban a szeren­csés helyzetben, hogy csupán a közös munkán keresztül eljuttat­tuk egymást annak a felismeré­séig, hogy van „becsülete a mun­kának”, amelyet közös akarat szül, aminek egyik alapja a „fe­gyelem”. A többi elhangzó „igazságra” nem is reagálok (pl. Horváth K.). Engedtessék meg nekem, hogy higgyek magamban, elképzelé­seimben, hisz ezért tanulok, kép­zem magam, és mert vannak gondolataim, uram bocsá, még el is tudom mondani azokat. Ebben a hivatásban, amit én választot­tam, a bukás lehetősége is ben­ne van. Csak mindenkit óvni sze­retnék, ilyen vége legyen a bu­kás eszközeinek. Én megpróbá­lok ebből is tanulni, hisz ez sem szégyen. Kapom a fizetésem, hisz sem­mi olyan elfogadható indokot nem tudtak felvonultatni elle­nem, amellyel a vétségeimet el­lenem fordíthatták volna. Gon­dolom, „nem kívánatos személy” lettem a magyar labdarúgásban, de szeretem a labdarúgást. Bí­zom benne: egyszer ilyen ember­re is szüksége lehet a magyar labdarúgásnak, mint amilyen én vagyok, hogy dolgozhassak meg­győződésem, elveim szerint. Ha nem, akkor inkább félreállok, nem „mérgezem” tovább a leve­gőt. Csak ennyit, semmi többet. Tisztelettel: Kiss László Átverés mesterfokon (Megjelent a Magyar Ifjúság 17. számában, 1983. április 29-én) A Kerepestancsai 2. számú Ál­talános Iskola úttörőinek panasza jogos, ezt a lap megjelenésének napján, múlt hó 28-án a helyszí­nen orvosoltuk olyképpen, hogy az 5 fillér/kg ár helyett 50 fil­­lér/kg árat alkalmaztunk és a két összeg közötti különbözetet az úttörőcsapat részére kifizet­tük. A mulasztást elkövető dolgo­zóinkat figyelmeztettük (ugyanis automatikusan a vállalatoktól begyűjtésre kerülő törmelék üveg kilogrammonkénti árát alkalmaz­ták helytelenül, de semmi szín alatt nem „Átverési szándékkal”), hogy a jövőben munkájukat na­gyobb körültekintéssel végezzék. Dr. Kapocsi Sándor iker­­igazgatóhelyettes (Budapest és Vidéke „MÉH” Nyersanyaghasznosító V.)

Next