Magyar Ifjúság, 1983. május-augusztus (27. évfolyam, 18-34. szám)
1983-05-20 / 20. szám
LEVELEK A SZERKESZTŐSÉGHEZ FOSPED-rallye a 6-os úton (Megjelent a Magyar Ifjúság 16. számában, 1983. április 23-én) A téma (jelenség?) indokolja, hogy válaszoljak a válaszra; eredeti cikkem azonos címmel a M. I. 8. számában jelent meg, február 25-én. A válaszlevél szerint én nem a valósághoz híven taglaltam az eseményeket és elhagytam részleteket. Bátorkodom megjegyezni, hogy erősen pathológiás személyiség az, aki átélve egy eseményt azonnal elferdíti azt, és hajlandó egy teljes órát várakozni, hogy eltorzított történetét megoszthassa a hivatalos szervekkel (Dunaújváros, Rendőrkapitányság), sőt meg is írja az egészet egy országos lap hasábjain. A válaszlevél írója még az én cikkemet is pontatlanul idézi; felteszem, hasonló alapon emlékszik vissza az eseményekre is pontatlanul — bár ez kissé enyhe kifejezés. Lássuk a pontosítást. 1. Nem azt írtam, hogy Érd belterületén, emelkedőn kapcsoltak nagyobb sebességre, épp ellenkezőleg: miután Érd belterületén egyikük kivágott elém, és jó 70-nel ment a belső sávban, értük el az emelkedőt, s én itt tudtam megelőzni. 2. Az országúton hajszálpontosan 80 km-es sebességgel haladtam, nem pedig 60-nal. A KRESZ pedig a teherautóknak nem „körülbelül 80 km-es sebességet” ír elő, hanem maximálisan 70-et. Ha én 60-nal mentem volna, a szabályos előzéshez meglehetősen hosszú útra lett volna szükség. Nagyobb indulási sebesség esetén ez az út meghosszabbodik (a teherautó 7—8 tonna rakományt szállított), a veszély megnő, s mivel a Trabant némileg törékenyebb a Kamaznál, tartottam tőle, hogy a szembeforgalmat én fogom megsínyleni. Egy ízben ezért gyorsítottam, meggátolva, hogy megelőzzenek. Úgy érzem, az egész nagy sietséget nem indokolta, hogy papíralapanyagot szállítottak, legjobb tudomásom szerint ez kevéssé romló áru. 3. Fölösleges tanúkkal igazolni, hogy a harmadik FOSPED- kocsi később előzött meg. Idézem saját szavaimat: „...majd kisvártatva a rallye harmadik résztvevője is eldübörgött mellettünk”. 4. Mindezért azonban még nem ragadtam volna írógépet, a gépkocsivezető válasza azonban éppen a legfontosabb részletre nem tér ki, hogy szándékosan bevágott elém, és csak nagyon kevésen múlt, hogy nem haltunk meg ott valamennyien. Orvos vagyok, sajnos naponta kényszerülök látni közlekedési balesetben megnyomorodott embereket, találkozni egyéni és családi tragédiákkal , de még soha nem hallottam, hogy ilyet szándékosan kíséreltek volna meg előidézni ! Úgy érzem, az ilyen gépkocsivezető kezébe nem szabadna volánt adni (személyiségvizsgálat!), a minimális büntetés a jogosítvány elvétele lenne. (Ha terve sikeres, és a „ráijesztés” nyomán az árokban kötünk ki, esetleg még saját lelkiismeretével is lett volna mit elszámolnia...) Sajnálattal olvasom, hogy Hermann Sándor és Friesz Tibor gyanakodó tekinteteketkénytelen elviselni a vállalatnál. Azt sajnálom, hogy ez minden, sem vállalati felelősségrevonásról nincs információm, sem arról, lett-e következménye a rendőrségnél tett hivatalos bejelentésemnek. Dr. Kulin Ferenc Pécs Nepper-vekker (Megjelent a Magyar Ifjúság 10. számában, 1983. március 11-én) A riportban — téves információ miatt — olyan szöveg jelent meg, amely szerint G. József az OFOTÉRT Vállalat anyagbeszerzője, aki OFOTÉRT bélyegzővel vásárolt átutalással hifitornyot, amit az utcán akart alacsonyabb árért eladni. Az Optikai Finommechanikai és Fotócikkeket Értékesítő Vállalat gazdasági igazgatója — dr. Gregorits Ferenc —, és pénzügyi főosztályvezetője — dr. Magyarváry László — a BRFK bűnüldözési osztálya vagyonvédelmi alosztályának értékesítési csoportvezetőjétől kapott tájékoztatás alapján megkereste lapunkat, s közölte, hogy a bűncselekményt nem az OFOTÉRT Vállalat, hanem a Fotó-Optikai Ipari Szövetkezet dolgozója követte el. A szerk. Nem tudják megfizetni a fegyelmet? (Megjelent a Magyar Ifjúság 17. számában, 1983. április 29-én) Tisztelt Magyar Ifjúság! Elöljáróban annyit szeretnék kijelenteni, hogy nem vádaskodni akarok, nem a magam védelmében ragadtam tollat, hanem éppen e lap hasábjain megjelenő cikkek tárgyilagos hangneméből fakadóan, néhány apró ténnyel szeretném „megtámasztani” a rólam alkotott negatív képet. Hogy aztán mindenki saját tanulságait levonva törjön lándzsát felettem. Még egy apróság az elején. Én voltam a hibás a szerződés ügyében, senki más. Nekem kellett volna alaposabban, minden részletre kiterjedően tájékozódnom a volt, a megmaradt és a majd kialakuló lehetőségek felől, mert ha ezt teszem, most nem kellene írnom. Amikor a játékosok megtudták (úgy április vége felé 1982-ben), hogy velem is tárgyalnak, mint lehetséges edzővel, valakinek vagy valakiknek érdekében állt, hogy a játékosokat összehívja, s a személyemet mindennek, csak jónak nem — elmondva nyilatkozzon rólam. Tette ezt úgy, hogy velem még sosem beszélt, nem ismert, de úgy érezhette, rendelkezik olyan erkölcsi előítélettel, hogy ezt megteheti. Ilyen „előzetes” bemelegítés után léptem eléjük, és csak később tudtam meg, miért nevettek bemutatkozó néhány mondatom alatt. Olyan erkölcsi közegbe kerültem, amilyenről még a „sosem tévedett” kollégák is csak elhűlve hallottak. Maradt egy „közös nagy sikert kiharcolt”(?) csapatból 6—8 ember. De ők is csak azért, mert talán nem kellettek máshol, akik nagyképű, a labdarúgást fejőstehénnek néző, vérig sértett emberek, akik kemény és zárt közösséget alkottak, s minden gondolatomat már akkor halálra ítélték, amikor kitaláltam. Kellettek az új emberek — 3 hétig ezzel a 6—8 maradékkal edzettünk —, hogy 16—18 játékossal vághassunk neki a bajnokságnak. Velem szimpatizáló (vagy csak a klubhoz kerülni akaró?) játékosokkal tárgyaltam nap mint nap. Próbáltam meggyőzni őket arról, hogy a munkámért, a közös munkáért (sajnos ez ismeretlen fogalom) jöjjön ide játszani. De nagyon rövid idő alatt megbántam, hogy rábeszéltem őket. Olyan közösség fogadta őket, melyben nemhogy dolgozni, de élni sem nagyon lehetett. És már abban a pillanatban kész is volt a „halálos ítéletem”! Olyan volt az öltözői hangulat, hogy abból nem is lehetett jobb. Nem igaz, hogy megfagyasztottam a levegőt magam körül, hisz megfagyasztották már jóval érkezésem előtt. Az edzéseiket még megcsinálták rendesen, nehogy azért elmarasztalhatók legyenek, de többet egy sziférányival sem. A bajnokságra fizikailag, éstalán taktikailag rendbe jöttünk, de érzelmileg nagyon messze voltunk egymástól. (Ezt már akkor mondtam, amikor a Népsport írt a csapatról.) Éppen arról vagyok (voltam!?) híres, hogy hangulatot tudok teremteni játékosaim között, hogy azok oroszlánként küzdjenek egymásért és a csapatért. Itt még a szikrát sem tudtam kipattintani egyszer sem! Igaz az is, hogy kiabáltam, s bár senkit nem sértettem meg, mégis volt, aki magára vette, mert többet nem is láttam , amikor 2:0-ról 1, 10 ember ellen elszórakoztak egy meccset, és nem akartam prémiumot fizetni. Mit is kaptam ezért?! Magyarországon nincs az edzőnek „szocialista emberi mivoltja”, itt csak a játékosnak és nem tudom mégkinek lehet. Ha nincs eredmény, még ha „sosem látott milyenségű” munka folyik is (ezt egy vezető mondta, nem én), csak az edző tehet mindenről. Most már az is ténnyé vált bennem, hogy az igazságot hirdetni és mondani szemtől-szembe, biztos módja annak, hogy játékosaid, vezetőid gyűlöljenek érte, így jártam én is! Nem szenvedek én üldözési mániában, csak szeretem, ha embernek néznek, de nem az igényeim leszállítása árán, s nem mások testén keresztül jutok el „A”-ból a „B”-be. Arról nem is beszélve, hogy a birtokombant van egy levél, mely egyértelműen bizonyítja, hogy milyen jellegű aknamunka folyt ellenem (a csapat egyik — ma is játszó — „régi” játékosa írta), de nevetve mindenki letagadta a benne való szereplés tényét. Tudom, hogy nagyon nehéz utat választottam, hisz „háttér” nélkül próbálok a „munkának” propagandát csinálni, de „díjazni” is csak azt tudom. A munkámmal szeretnék „tiszteletet” kivívni, nem pedig azzal, hogy pl. a „játékosokkal közösen” osztom el a prémiumot, vagy különböző megalkuvások árán, kéz a kézbe, látszatszeretet, egyetértés szellemében dolgozunk egymással. Játékosnak csak egy dolga van: tegyen meg mindent azért, hogy nyerjen! Én pedig tegyek meg mindent, hogy nyerhessen. Mert ez a dolgunk. Nem más!! Csak ez tarthat — sok más is kell természetesen — szoros kapcsolatot „köztem és ,a játékosok” között! Már voltam abban a szerencsés helyzetben, hogy csupán a közös munkán keresztül eljuttattuk egymást annak a felismeréséig, hogy van „becsülete a munkának”, amelyet közös akarat szül, aminek egyik alapja a „fegyelem”. A többi elhangzó „igazságra” nem is reagálok (pl. Horváth K.). Engedtessék meg nekem, hogy higgyek magamban, elképzeléseimben, hisz ezért tanulok, képzem magam, és mert vannak gondolataim, uram bocsá, még el is tudom mondani azokat. Ebben a hivatásban, amit én választottam, a bukás lehetősége is benne van. Csak mindenkit óvni szeretnék, ilyen vége legyen a bukás eszközeinek. Én megpróbálok ebből is tanulni, hisz ez sem szégyen. Kapom a fizetésem, hisz semmi olyan elfogadható indokot nem tudtak felvonultatni ellenem, amellyel a vétségeimet ellenem fordíthatták volna. Gondolom, „nem kívánatos személy” lettem a magyar labdarúgásban, de szeretem a labdarúgást. Bízom benne: egyszer ilyen emberre is szüksége lehet a magyar labdarúgásnak, mint amilyen én vagyok, hogy dolgozhassak meggyőződésem, elveim szerint. Ha nem, akkor inkább félreállok, nem „mérgezem” tovább a levegőt. Csak ennyit, semmi többet. Tisztelettel: Kiss László Átverés mesterfokon (Megjelent a Magyar Ifjúság 17. számában, 1983. április 29-én) A Kerepestancsai 2. számú Általános Iskola úttörőinek panasza jogos, ezt a lap megjelenésének napján, múlt hó 28-án a helyszínen orvosoltuk olyképpen, hogy az 5 fillér/kg ár helyett 50 fillér/kg árat alkalmaztunk és a két összeg közötti különbözetet az úttörőcsapat részére kifizettük. A mulasztást elkövető dolgozóinkat figyelmeztettük (ugyanis automatikusan a vállalatoktól begyűjtésre kerülő törmelék üveg kilogrammonkénti árát alkalmazták helytelenül, de semmi szín alatt nem „Átverési szándékkal”), hogy a jövőben munkájukat nagyobb körültekintéssel végezzék. Dr. Kapocsi Sándor ikerigazgatóhelyettes (Budapest és Vidéke „MÉH” Nyersanyaghasznosító V.)