Magyar Ifjúság, 1983. május-augusztus (27. évfolyam, 18-34. szám)
1983-07-15 / 28. szám
Nápolyt látni és meghalni! — tartja a mondás. Nápolyt valóban látni kell — s még egyszer, még sokszor elmenni Nápolyba. Huszonketten egy lakásban Mondják, Nápolyt megismerni és megérteni is nehéz. Az ismerkedést a házakkal kell kezdeni, a lakáshelyzettel! Nápolynak régóta aggasztó gondja a túlnépesedés. Az egymillió nápolyi többsége katasztrofális körülmények között él. Többször sétáltam a város spanyol negyedében, a Via Toledóról nyíló utcácskákban, a szűk sikátorok világában. Az első lépéseket félve, szorongva tettem meg, csak a kíváncsiság bátorított. Most már tudom, fölösleges volt a félelem : kedvesen, szívesen fogadtak mindenütt. Az egyik ilyen szűk, napfényt talán sosem látott utcában, ahol az eget és a napot a két ház között kötélen száradó ruha takarja el, elém toppant egy alacsony aszszonyka. — Angol, német, francia ... ? — Magyar — mondtam. — Sebaj — válaszolta magabiztosan. — Én internacionalista vagyok. Jöjjön be egy pohár borra! Az alacsony asszonyság otthona közvetlen az utcáról nyílott, s egyetlen nagy, ablaktalan helyiségből állt. A bejárati ajtó felső része nyitva ablakként szolgált, de alsó, zárva hagyott része távol tarotta a kóbor macskákat, kutyákat, meg a fényes nappal is vígan futkározó patkányokat. A helyiség egyben konyha, fürdőszoba, az utóbbit egy lavór jelképezi. A szoba egyéb tartozéka ezen kívül egy szekrény, asztal, székek és három ágy. — Mit gondol, hányan élünk itt? Megvonom a vállam. — Tizenketten. Három nemzedék. S a menyem már megint terhes, s az egyik fiam is nősül. Ide hozza az asszonyt. Madonna, mi lesz itt?! Én csak sejtem, ő már pontosan tudja. A szomszédságában alig nagyobb helyiségben huszonketten szoronganak. S ez Nápolyban nem egyedi, kirívó eset, ők még örülhetnek is. A falak viszonylag szárazak, a padló alól nem tör fel a szennyvíz, a tető nem ázik be. Ezek a földszinti lakások, az úgynevezett bassók, amelyeket másutt raktárnak, pincének, garázsnak használnak, Nápolyban százezreknek adnak otthont. Bár Nápolyban több orvos jut ugyanannyi lakosra, mint Londonban, mégis Európában itt a legnagyobb a gyermekhalandóság. És az orvosok itt hiába írnak föl több gyógyszert, mint nyugateurópai kollégáik, mégis több gyermek hal meg sárgaságban élő tífuszban, mint a skandináv országokban összesen. Minden negyedik gyermek nem éli meg az egyéves kort. Arról is tud a világ, hogy Nápolyban 1973 végén fölütötte fejét a kolera. Az okok nyilvánvalóak. Nyitott szennyvízcsatornák, a tömérdek, el nem vitt, utcán heverő szemét, siralmas lakáskörülmények, az alapvető higiéniai feltételek hiánya, a rossz táplálkozás... Csempészek és zsebmetszők Nápolyban ugyan se gyerekek, se felnőttek nem halnak éhen, az egy főre jutó jövedelem mégis roppant kevés: 100 ezer az állandó és 400 ezer a részleges munkanélküli, aki állandó biztos jövedelem híján próbál, kényszerül valahogy létezni, élni. Hogy hogyan, miből? A legnagyobb üzlet a csempészet, amelynek Nápolyban komoly hagyományai vannak. Az amerikai cigarettacsempészetnek itt az egyik fellegvára. Alkalmas napokon az úgynevezett kék csónakok ezer tonna cigarettát is becsempésznek a parttól távol horgonyzó hajókról a városba. A kék csónakok vastag kabátba bújt, arcukat is eltakaró, csupán a szemüket szabadon hagyó, fekete sapkát viselő csempészeit a rendőrség sem üldözi különösebben, jószerével fényes nappal is űzhetik mesterségüket. Mert a cigarettacsempészet 70 ezer nápolyinak biztosít ilyen vagy olyan kenyérkeresetet. Az árusok, akik túladnak a cigarettán, mindenütt megtalálhatók a kikötőben, a pályaudvar NÁPOLY EGY NAPJA A Via Toledóról nyíló egyik „lobogódíszes" utca