Magyar Ifjúság, 1983. május-augusztus (27. évfolyam, 18-34. szám)
1983-08-19 / 33. szám
V NEGYVEN ÉVE TÖRTÉNT Diákok a bárd alatt München, 1943. február 22. A Gestapo főhadiszállásának, a Wittelsbach-palotának pincéjében egymástól teljesen elkülönítve három egyetemi hallgató várja, hogy cellájukból a tárgyalóterembe kísérjék őket. A három rab talán még nem, de a városban mindenki tudja, hogy Freister, a véres kezű bíró egyenesen Berlinből érkezett különrepülőgépen, hogy a tárgyalást vezesse. Freisterről elég annyit tudni, hogy már nevének hallatára is elsápadtak a vádlottak. Feljegyezték róla, hogy egy alkalommal, amikor halálra ítélt valakit, odakiáltotta neki: „Na, maga is nemsokára a pokolban lesz!” Az elítéltben még volt annyi akasztófahumor, hogy így válaszolt: „Elnök Úr! Valóságos élvezet lesz ott nekem, mert tudom, hogy ön is nemsokára utánam jön!” A mai tárgyalás három vádlottja Christi Probst, valamint Hans és húga Sophie Scholl. A négy nap, négy éjjel tartó kihallgatás után csak az éjszaka kapták kézhez a vádiratot, amely államellenes összesküvéssel és hazaárulással vádolja őket. Illúzióik nincsenek. Tudják, mi vár rájuk. 1942 tavaszán kezdődött. Akkor még senkinek sem tűnt fel, hogy az elsötétített München utcáin egymás után néhány fiatalember közeledik egy elhagyott, magánosan álló műteremépület felé. A velük találkozó müncheniek még álmukban sem gondoltak arra, hogy ezek az egyszerű diákok lesznek azok, akik az elkövetkező hónapokban csaknem egész Németországot lázba hozzák. Huber professzor kivételével mind egyetemisták. Négy orvostanhallgató, Sophie Scholl pedig — az ellenállási csoport egyetlen nő tagja — filozófiát hallgat. Nemrég még mindegyikük a nemzetiszocializmus őszinte híve, a Hitlerjugend lelkes tagja. Most azonban már tudják, hogy a hangzatos frázisok leple mögött a külvilágtól teljesen elzárva koncentrációs táborok és gázkamrák húzódnak meg hazájuk földjén. És jaj mindenkinek, aki másként mer gondolkodni, mint a Führer! Ugyanakkor tapasztalniuk kell, hogy Németország hallgat. Az emberek szó nélkül napirendre térnek zsidó szomszédaik elhurcolása fölött, s egykedvűen szemlélik a pályaudvarok felé vonuló, agyonhajszolt foglyok szomorú menetét. A Gestapo mind gyakrabban csönget be éjnek idején a békés családi otthonokba, a börtönök pedig zsúfolásig megtelnek politikai „bűnösökkel”. Amikor elhatározták, hogy belekiáltják ebbe a dermedt csendbe az igazságot, hogy megpróbálják felszítani az ellenállás tüzét ebben a szolgalelkűvé züllött országban, nagyon is jól tudják, hogy ez a játszma életre-halálra megy. Ebbe a veszélyes „játékba” kezd egyetemi katedráján Sophie tanára, Kurt Huber, amikor meghirdeti Leibnitz filozófiájáról szóló előadásait. A háborút, a terrort, nyíltan nem bírálhatja ugyan, de oly kitűnő ügyességgel világítja meg a jelent, hogy mondanivalóját lehetetlen félreérteni. Előadásait a tanteremben halálos csend kíséri. Nem csoda, hogy ezek az egyetemisták egy alkalommal a szó szoros értelmében kizavarták az előadóteremből Giesler kerületi párttitkárt, amikor figyelmeztette a hallgatónőket, hogy amíg a háború tart, ne az egyetemen csavarogjanak, hanem ajándékozzák meg a Führert egy gyermekkel. Huber professzor körül lassan az egyetemi hallgatók legjobbjai tömörültek, s a Scholl-testvérek vezetésével „Fehér Rózsa” néven létrejön Németország egyik legátütőbb erejű antifasiszta összeesküvése. 1942 júniusában az egyetem folyosóin már megjelennek a „Fehér Rózsa röpcédulái”. „Fejlett kultúrájú néphez semmi sem méltatlanabb — olvassuk benne —, mint hogy ellenállás nélkül eltűrje egy felelőtlen, sötét hajlamokkal terhelt uralkodó klikk «•►kormányzását-«. Avagy nem kell-e minden németnek szégyenkeznie kormánya miatt? Ha a német nép a legbensőbb lényegéig annyira megromlott és lezüllött már, hogy nyugodtan feladja legnagyobb értékét, amit ember egyáltalán magáénak vallhat, nevezetesen a szabad akaratot, s föláldozza az emberi szabadságot, egy ujját sem mozdítva, hogy beleavatkozzék a történelem folyásába, ha a németek egyéniségüknek még a maradékától is megfosztva egy lélektelen, gyáva tömeggé süllyedtek, akkor, igen, akkor megérdemlik a pusztulást.” Németekkel ebben az időben így nem beszéltek. A békés müncheni polgárnak azonban nem sok ideje marad a töprengésre, mert nemsokára újabb szemrehányásokat kap a „Fehér Rózsá”tól. „A németség alapvető érzéseiben durvult el, amikor a rémtettek láttán sem jajdul föl a lelkiismerete. Nem annak a jele ez, hogy a németség mély, halálos álomba süllyedt, amelyből nincs ébredés soha többé? Úgy tűnik, ez a valóság, hacsak nem tiltakozik, ahol és amikor tud a gonosztevők bandájának garázdálkodása ellen, hacsak nem érez együtt az áldozatok százezreivel. De nemcsak részvétet kell éreznie, nem, ennél többet: bűnrészességet! Mert csak az egész nép közömbös és szenvtelen magatartása adott lehetőséget ennek a sötét társaságnak a szörnyűségek elkövetésére... És most, mivel az utóbbi években szemünk teljesen kinyílott, és mivel tudjuk, kivel állunk szemben, éppen itt a legfőbb ideje, hogy ezzel a barna söpredékkel leszámoljunk.” Ha valakiről ebben az időben kiderült, hogy titokban pl. az angol rádiót hallgatja, minden reménye meglehetett egy koncentrációs táborba való bevonulásra. El lehet tehát képzelni, hogy dühöng a Gestapo, amikor a leggondosabb nyomozás sem vezet eredményre. A Fehér Rózsa pedig kiterjeszti tevékenységét a város falain túlra is. Az elhagyott müncheni műteremben hosszú éjszakákon át kezdetleges sokszorosítógéppel gyártott röpcédulákat a berlini, hamburgi és a freidburgi egyetemeken is olvassák, másolják, s a legtöbb délnémet városban terjesztik. A Fehér Rózsa kapcsolatba kerül más ellenállási mozgalmakkal, többek között az időközben leleplezett és vérbe fojtott „Rote Kapelle” csoporttal is. Céljuk — mint ezt egy későbbi röpiratukban olvashatjuk — a nácizmus megdöntése, „mert a fasiszta Németországnak a háborúban való esetleges katonai győzelme beláthatatlan és borzalmas következményekkel járna. Tűrhetetlen, hogy a németek legfőbb gondja a bolsevizmus feletti fegyveres győzelem legyen, és ne a nácizmus felszámolása.” A Gestapo azonban mind nagyobb apparátust vet be az illegális csoport vezetőinek kézre kerítésére. Hans Scholl, a mozgalom vezére rejtélyes módon intést is kap: meneküljön, amíg nem késő, mert a nyomában vannak. Mégis marad, tovább dolgozik. Tudja, hogy váratlan eltűnése családjának és barátainak letartóztatását és elhurcolását jelentené. A „Felhívás minden némethez” kezdetű röpcédulában Hans népe jövőjéért retteg: „Németek! Azt akarjátok, hogy gyermekeitekre is ugyanaz a sors várjon, mint amilyen a zsidóknak jutott osztályrészül? Azt akarjátok, hogy nektek is azzal a mértékkel mérjenek, mint amilyennel a ti félrevezetőitek mértek? Hát az egész világ által gyűlölt és mindenkitől örökre kitaszított nép legyünk?” Nyolcvanmillió német közül egy megfélemlített 25 éves diák mondta ki ezeket a szavakat... A végzetes nap a Scholl testvérek számára február 18-a volt. Nem sokkal a sztálingrádi katasztrófa után, ezen a napon indult el Hans és Sophie röpiratokat rejtő bőrönddel az egyetemre. Ebbe a kiáltványba belefoglalták a német nép minden gyászát és mélységes erkölcsi felháborodását: „Diákok! Csapataink sztálingrádi veresége alapjában rendítette meg hazánkat. Egy őrmester stratégiája értelmetlenül és felelőtlenül 330 000 német férfit kergetett a halálba, pusztulásba. Köszönjük neked, vezérünk!. . .” A röpcédulákat még szét tudták szórni. Szövegét az angol titkosszolgálatnak is sikerül kicsempészni. A Londonban sokszorosított röpcédulákkal aztán az angol légierő gépei egész Németországot elárasztják. A Soholl testvérek ezt már nem érhették meg. Az egyetem portása észrevette őket, a kapukat azonnal lezáratta, és értesítette a Gestapót. A tárgyalás előtt, amikor megnyílik a zárka ajtaja, kezükre újra bilincs kerül. A folyosón megjelenik egy kirendelt védő. — Ha a bátyámat halálra ítélik, rám sem várhat enyhébb ítélet, mert én is olyan bűnös vagyok, mint ő — magyarázta Sophie az ügyvédnek nyugodt hangon. Ennek a gyenge, törékeny, 22 éves lánynak minden gondolata a bátyja. Szerette volna még megtudni, vajon Hansnak mint volt frontkatonának joga lesz-e a golyó általi halálra. Arra a további kérdésére pedig, hogy őt magát a nyilvánosság előtt akasztják-e föl, vagy nyaktilóval fejezik le, az ügyvéd egyenesen elszernyedt. Ilyen kérdésekhez, különösen fiatal lányoktól, egyáltalán nem volt hozzászokva. Mindhármukat halálra ítélték, és még aznap kivégezték a bárddal. Az egyik börtönőr így meséli el a történetet: „ Legendába illő bátorsággal viselkedtek. Az egész börtön a hatásuk alatt állt. Magunkra vállaltuk a kockázatot, hogy mindhármukat még egyszer összehozzuk egy pillanatra a kivégzés előtt. Azt akartuk, hogy legalább egy cigarettát szívhassanak el együtt utoljára. Pár perc volt ez csupán, de azt hiszem, számukra sokat jelentett. »Nem is gondoltam, hogy ilyen könynyű a halálba menni« — jelentette ki Christi Probst. Aztán elvezettük őket. Először a leányt. Úgy ment, hogy a szempillája se rebbent. Mi egyszerűen nem tudtuk felfogni, hogy ilyen egyáltalán lehetséges. A hóhérkijelentette, hogy soha senkit nem látott így meghalni.” Minthogy a tárgyaláson tett hamis vallomásaikkal mindent magukra vállaltak, egyelőre megmentették a csoport három másik tagjának, Alexander Schmorellnek, Willi Grafnak és Huber professzornak az életét. A Gestapo azonban hamarosan az ő nyomukra is ráakad, és letartóztatták, majd kivégezték őket is. Ma mindkét német állam egyforma kegyelettel őrzi és ápolja emléküket. Alig akad német város, ahol ne lenne Geschwister-Scholl utca, tér, iskola. „Megjelenésüket a német tragédia közepén nem úgy kell értékelnünk, mint sikertelenül végződő kísérletet az erőszak ellen — emlékezik meg róluk Theodor Heuss —, hanem mint hősi elszánást arra, hogy megőrzik a fényt a kialvástól a legsötétebb órában is.” A drezdai diákok operát írtak a Fehér Rózsa történetéből. Életük művét regény alakban Alfred Neumann Hatan voltak című, hazánkban is megjelent könyvében örökíti meg. Hangtalanul, csaknem teljesen titokban nyelte el őket a münchen-perlachi temető. De most, mártírhaláluk negyvenedik évfordulóján szavuk annál hangosabban szól hozzánk. A müncheni diákok Fehér Rózsa mozgalma az embertelenség elleni bátor szembenállásnak, az igazságért való elszánt kiállásnak mindig követésre méltó példája marad. Hetényi Varga Károly Ol