Magyar Ifjúság, 1983. május-augusztus (27. évfolyam, 18-34. szám)

1983-06-10 / 23. szám

Víg(h)telen sok(k) A Hétfői Hírek legutóbbi számában közölt jegyzet­tel olyannyira egyetértünk, hogy változtatás nélkül közöljük mi is, mert úgy látszik, ebben a témában mindenki mindent többször mond. A szerző nyilatkozott a televíziónak, elmondta, hogy ő nem szerző, to­vábbá nagyvonalúan kö­tötte ki a szerzői jogdí­jat, csupán háromszáz­­ezret kért, de ez most is jár neki, a többit majd eldönti. A szerző mind­ezt azzal vezette be: na­gyon jó, hogy nyilatkoz­hat, mert végre elmond­hatja, őt még nem kérdezte meg sen­­k­i, hogy nem ő a szer­ző, de azért jár neki a háromszázezer, a többit majd meglátja. Háttérben a főváros egyik nagy sajtóháza volt látható, ahol éppen akkor korrigálták tördelt oldalban a szerző nyilat­kozatát, amelyet azzal adott, hogy végre el­mondhatja ... A riporter abban a tudatban kérde­zett és írt, a szerkesztő szerkesztett, hogy a szer­zőt még nem kérdezte meg senki, de most el­mondhatja, hogy nem ő a szerző, de azért jár neki a háromszázezer, a többit majd eldönti. És nem tudta, hogy ezt megelőzően a tv-riport helyétől légvonalban há­romszáz méterre egy másik s­ajtóházban már néhány órája ki van szedve a szerző nyilatko­zata, amelyet abban a hitben készítettek és ad­tak nyomdába, hogy a szerzőt még nem kérdez­te meg senki. Aztán a két jóhiszemű riporter és szerkesztő kedden es­te döbbenten látta, hogy napokkal a neki adott nyilatkozat után a szerző azzal vezeti be a tévényilatkozatát, hogy őt nem kérdezte meg senki, és ez az egyedüli alkalom, hogy elmond­hassa, tulajdonképpen nem ő a szerző. A vég (h) eredmény: kedd este (Stúdió ’83), szerda reggel (Ország-Világ), csütörtök reggel (Magyar Ifjúság) három olyan exkluzív nyilatkozat, amelyet abban a hitben adtak közre, hogy a szerzőt még nem kér­dezte meg senki, és most van módja elmondani, hogy nem ő a szerző. Számára csak az volt a fontos, hogy nevét minél többször lássa? A ked­véért szívesen szednénk tele két hasábot azzal, hogy „Végh Antal, Végh Antal, Végh Antal stb.”. De nincs annyi helyünk. Mit tesz a matematikus, ha nem akar nagyon sok számot leírni, de jelez­nie kell az értéket? A hatványt használja. Te­hát maradjunk annyi­ban: Végh Antal a há­romszázezrediken. P. I. Nem csak a győztes győz A Pajtás szerkesztősége és a Testnevelési Főiskola által közösen szervezett Budo-sport (önvédelmi) bemutatón a cselgáncs, a karate és az aukido ifjú versenyzői mutatkoztak be. Szinte ízeire szedték a három szakág egy-egy fogásának, akciójának minden mozzanatát, így mutatva meg, hogy mi­csoda ügyességet, gyorsaságot, robbanékonyságot, s nem utolsósorban bátorságot igényelnek ezek a sportágak. A Pajtás szerkesztősége által kiadott Kristály önvédelem című magazin rejtvényeinek megfejtői közül a 10—14 évesek judogi-ba (csel­­gáncsruhába) öltöztek, s megtanulták mind a há­rom szakág egy-egy jellemző fogását, amelyet ké­sőbb a dr. Galla Ferenc adjunktus által vezetett zsűri értékelt A versenyt Kalapács Zsolt, a váci Petőfi Sándor Általános Iskola hatodik osztályos tanulója nyerte meg, ő utazik majd a moszkvai cselgáncs VB-re. No persze, nem mint versenyző, az utazást az Express Ifjúsági és Diák Utazási Iro­da ajánlotta fel, ez volt a fődíj. Túl minden érdekességen, talán az volt a legszem­betűnőbb, hogy az önvédelmi sportágak is — igaz, nyújthatnak személyi biztonságot művelőiknek — elsősorban mégiscsak a sport, a testkultúra szere­­tetére nevelnek, megtanítanak a győzelmek mér­tékletes, szerény ünneplésére és megtanítanak ar­ra is, hogyan kell emelt fővel veszíteni, önfegyel­met plántálnak belénk, formálják jellemünket, s megmutatják, hogy nem csak a „győztes” győz. Mert az igazi győzelem az, ha egészségesek va­gyunk ... Tovább remegünk Nem hallottam, amikor — az időközben már leköszönt — Mészöly Kál­mán elmondta taktikai utasításait a Koppenhágában pályára lépő magyar válogatott tagjainak, azt sem tudom, hogy játékosaink lába mennyire re­megett a pályára lépés előtt, de a já­tékból, sőt, a közhangulatból is arra következtettem, hogy a magyar csapat a döntetlennel is beérte volna Dániá­ban. A második félidőben, 1-1-es ál­lásnál még időt is húztunk, szerettük volna „kibekkelni” a találkozót, ami­ben az a legmegdöbbentőbb: nekünk ahhoz, hogy valamelyest esélyeink ma­radhassanak az Európa-bajnoki selej­tezőből való továbbjutásra, most és itt győzni kellett volna. No már most, mire következtethet eb­ből a hétköznapi halandó: a magyar válogatott ott Koppenhágában és per­sze nemcsak ott, hanem sok-sok, ku­darccal végződött találkozón nem első­sorban a győzelemért — hanem presz­tízse maradékának megőrzéséért ját­szik. Paradox dolog, hogy nemegyszer — éppen ezért szenved súlyos kudar­cot. 1978-ban, a VB előtt Angliában „tisztes” vereséggel szerettük volna megúszni — nagyarányú, 1-4-es vere­ség lett belőle. A rettegett argentinok ellen az 1982-es spanyolországi VB-n a „szoros eredmény” volt a cél — 1-4 lett belőle. És példák tucatjai követ­kezhetnének. A mostani magyar válo­gatott ugyanis — de talán érvényes ez a mindenkori magyar labdarúgásra — nem alkalmas arra, hogy „bekkel­­jen”. Sokan esetleg nem hiszik el, de elég talán csak Nyilasinak a görögök vagy éppen a dánok ellen lőtt góljára,­­Hajszálnak (a Dániában, sajnos, nem csodálható) lendületére, Törőcsik és Kiss (sajnos, ismét nem csodált) ké­pességeire utalni ahhoz, hogy elhites­sük: ez a mostani magyar együttes is képes lenne meglepni az ellenfelet. Ha hinne benne. Ha elhitetnék vele! Ha lenne olyan vezéregyénisége a pályán (Nyilasi ragyogó játékos, de nem min­dig képes magával ragadni társait, más pedig egyszerűen fel sem merülhet, hi­szen a többiek idegzete még az övénél is labilisabb), aki il­ 1 után növelné és nem lassítaná a tempót. Nyilasi egyenlítő gólja ugyanis nem­csak az 1-1-et jelentette. Minden Ez a felvétel felér egy tanúvallomással. Sőt, még többel!... Garaba ugyanis, aki sze­rint nem érdemeltünk vereséget, azt nyi­latkozta (meg is jelent a nyilatkozata), hogy „a második gól előtt nem tudtam felugrani, mert ellöktek”. Nos, Lars Shaa­­ning, dán kollégánk képén Jesper Olsen fejel, és a kutya sem bántja Garabát (bal­ról). Egyszerűen vele szemben Olsen ke­rült ki győztesen. Teljesen szabályosan ... olyan csatárteljesítmény, amely klasz­­szisra utal, amely elképeszti az ellen­felet, egyúttal bénítja is ezt az ellen­felet. Ettől az egyszerűnek tetsző és mégis pazar kiugrástól és góltól most is megbénultak a dánok, de megbé­nult még a közönségük is. Minden jó szellemű és bátor csapat megérzi ezt a lehetőséget és „ütni kezdi a vasat”. Lehetett volna. Ebben a periódusban ezt a dán együttest meg lehetett volna alázni. Sajnos azonban ezeken a bé­nultságokat csak ellenünk használják ki. Már említettem, de újra eszembe jut: mi az argentinok ellen éppen azért nem tudtuk kibekkelni (és per­sze sokan mások ellen sem) a mér­kőzést, mert a mieink Maradona vagy más futballzsenik egyetlen cselsoroza­tától megbénulnak. Most átmenetileg a dánok lettek Nyilasitól „bénák”. Mégis ők nyertek. Van persze ennek a vereségnek szá­mos más oka is. Amelyekről annyi, de annyi szó esik. Ezen a találkozón is az ellenfél állt jobban a lábán, főleg a második félidőt és hajrát bírta job­ban, volt néhány harcedzett profi já­tékosa, aki keménységben, céltudatos­ságban a mieink fölé nőtt. De hogy képességben nem jobb a mieinknél, az biztos. Nevetséges lenne a magyar labdarúgás múltjával előhozakodni, hogy mi, akik­ hazájukban már féltucat gólt is lőt­tünk a dánoknak, hogyan elégedhe­tünk meg ellenük egy döntetlennel, hogyan játszhatunk a döntetlenért. Legutóbb, az angol mérkőzés után azt írtuk, hogy „tart az angolok elleni remegés”. Ezt még meg lehet érteni, egy-egy mumusa minden ország válo­gatottjának akad. De, hogy már a dá­nok ellen is remegjünk , az túlzás. Ahelyett, hogy szakmai fejtegetésekbe bocsátkoznék, hadd idézzek egy nem­rég hallott történetet, amelyet eddig még nemigen publikáltak, s amely er­ről a találkozóról újólag eszembe ju­tott. Az aranycsapat egyik játékosa mesélte. „Mi is féltünk az ismeretlen ellenfelektől, hogyne féltünk volna. A londoni 6:3 előtt már nagyon ideges voltam, elsőként kimentem a folyosó­ra és véletlen ránéztem az ellenfél öl­tözőjének az ajtajára. Résnyire nyitva volt, az egész csapatuk ott tolongott, az alsó ember hasalt, a többiek rajta, egyik fej a másikon, riadt tekintetek, talán azt hitték, hogy majd hegedűvel megyünk a pályára. Egészen elmúlt a félelmem, berontottam az öltözőnkbe és valami olyasmit kiabáltam: — Fiúk, nyertünk, az angolok is félnek tő­lünk!” A foci, persze, nem csak ennyi. De ez is hozzátartozik. Bocsák Miklós Nem sokkal a kezdés után már Katzirz hálójában a labda ... 47

Next