Magyar Ifjúság, 1983. május-augusztus (27. évfolyam, 18-34. szám)
1983-06-10 / 23. szám
Víg(h)telen sok(k) A Hétfői Hírek legutóbbi számában közölt jegyzettel olyannyira egyetértünk, hogy változtatás nélkül közöljük mi is, mert úgy látszik, ebben a témában mindenki mindent többször mond. A szerző nyilatkozott a televíziónak, elmondta, hogy ő nem szerző, továbbá nagyvonalúan kötötte ki a szerzői jogdíjat, csupán háromszázezret kért, de ez most is jár neki, a többit majd eldönti. A szerző mindezt azzal vezette be: nagyon jó, hogy nyilatkozhat, mert végre elmondhatja, őt még nem kérdezte meg senki, hogy nem ő a szerző, de azért jár neki a háromszázezer, a többit majd meglátja. Háttérben a főváros egyik nagy sajtóháza volt látható, ahol éppen akkor korrigálták tördelt oldalban a szerző nyilatkozatát, amelyet azzal adott, hogy végre elmondhatja ... A riporter abban a tudatban kérdezett és írt, a szerkesztő szerkesztett, hogy a szerzőt még nem kérdezte meg senki, de most elmondhatja, hogy nem ő a szerző, de azért jár neki a háromszázezer, a többit majd eldönti. És nem tudta, hogy ezt megelőzően a tv-riport helyétől légvonalban háromszáz méterre egy másik sajtóházban már néhány órája ki van szedve a szerző nyilatkozata, amelyet abban a hitben készítettek és adtak nyomdába, hogy a szerzőt még nem kérdezte meg senki. Aztán a két jóhiszemű riporter és szerkesztő kedden este döbbenten látta, hogy napokkal a neki adott nyilatkozat után a szerző azzal vezeti be a tévényilatkozatát, hogy őt nem kérdezte meg senki, és ez az egyedüli alkalom, hogy elmondhassa, tulajdonképpen nem ő a szerző. A vég (h) eredmény: kedd este (Stúdió ’83), szerda reggel (Ország-Világ), csütörtök reggel (Magyar Ifjúság) három olyan exkluzív nyilatkozat, amelyet abban a hitben adtak közre, hogy a szerzőt még nem kérdezte meg senki, és most van módja elmondani, hogy nem ő a szerző. Számára csak az volt a fontos, hogy nevét minél többször lássa? A kedvéért szívesen szednénk tele két hasábot azzal, hogy „Végh Antal, Végh Antal, Végh Antal stb.”. De nincs annyi helyünk. Mit tesz a matematikus, ha nem akar nagyon sok számot leírni, de jeleznie kell az értéket? A hatványt használja. Tehát maradjunk annyiban: Végh Antal a háromszázezrediken. P. I. Nem csak a győztes győz A Pajtás szerkesztősége és a Testnevelési Főiskola által közösen szervezett Budo-sport (önvédelmi) bemutatón a cselgáncs, a karate és az aukido ifjú versenyzői mutatkoztak be. Szinte ízeire szedték a három szakág egy-egy fogásának, akciójának minden mozzanatát, így mutatva meg, hogy micsoda ügyességet, gyorsaságot, robbanékonyságot, s nem utolsósorban bátorságot igényelnek ezek a sportágak. A Pajtás szerkesztősége által kiadott Kristály önvédelem című magazin rejtvényeinek megfejtői közül a 10—14 évesek judogi-ba (cselgáncsruhába) öltöztek, s megtanulták mind a három szakág egy-egy jellemző fogását, amelyet később a dr. Galla Ferenc adjunktus által vezetett zsűri értékelt A versenyt Kalapács Zsolt, a váci Petőfi Sándor Általános Iskola hatodik osztályos tanulója nyerte meg, ő utazik majd a moszkvai cselgáncs VB-re. No persze, nem mint versenyző, az utazást az Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda ajánlotta fel, ez volt a fődíj. Túl minden érdekességen, talán az volt a legszembetűnőbb, hogy az önvédelmi sportágak is — igaz, nyújthatnak személyi biztonságot művelőiknek — elsősorban mégiscsak a sport, a testkultúra szeretetére nevelnek, megtanítanak a győzelmek mértékletes, szerény ünneplésére és megtanítanak arra is, hogyan kell emelt fővel veszíteni, önfegyelmet plántálnak belénk, formálják jellemünket, s megmutatják, hogy nem csak a „győztes” győz. Mert az igazi győzelem az, ha egészségesek vagyunk ... Tovább remegünk Nem hallottam, amikor — az időközben már leköszönt — Mészöly Kálmán elmondta taktikai utasításait a Koppenhágában pályára lépő magyar válogatott tagjainak, azt sem tudom, hogy játékosaink lába mennyire remegett a pályára lépés előtt, de a játékból, sőt, a közhangulatból is arra következtettem, hogy a magyar csapat a döntetlennel is beérte volna Dániában. A második félidőben, 1-1-es állásnál még időt is húztunk, szerettük volna „kibekkelni” a találkozót, amiben az a legmegdöbbentőbb: nekünk ahhoz, hogy valamelyest esélyeink maradhassanak az Európa-bajnoki selejtezőből való továbbjutásra, most és itt győzni kellett volna. No már most, mire következtethet ebből a hétköznapi halandó: a magyar válogatott ott Koppenhágában és persze nemcsak ott, hanem sok-sok, kudarccal végződött találkozón nem elsősorban a győzelemért — hanem presztízse maradékának megőrzéséért játszik. Paradox dolog, hogy nemegyszer — éppen ezért szenved súlyos kudarcot. 1978-ban, a VB előtt Angliában „tisztes” vereséggel szerettük volna megúszni — nagyarányú, 1-4-es vereség lett belőle. A rettegett argentinok ellen az 1982-es spanyolországi VB-n a „szoros eredmény” volt a cél — 1-4 lett belőle. És példák tucatjai következhetnének. A mostani magyar válogatott ugyanis — de talán érvényes ez a mindenkori magyar labdarúgásra — nem alkalmas arra, hogy „bekkeljen”. Sokan esetleg nem hiszik el, de elég talán csak Nyilasinak a görögök vagy éppen a dánok ellen lőtt góljára,Hajszálnak (a Dániában, sajnos, nem csodálható) lendületére, Törőcsik és Kiss (sajnos, ismét nem csodált) képességeire utalni ahhoz, hogy elhitessük: ez a mostani magyar együttes is képes lenne meglepni az ellenfelet. Ha hinne benne. Ha elhitetnék vele! Ha lenne olyan vezéregyénisége a pályán (Nyilasi ragyogó játékos, de nem mindig képes magával ragadni társait, más pedig egyszerűen fel sem merülhet, hiszen a többiek idegzete még az övénél is labilisabb), aki il 1 után növelné és nem lassítaná a tempót. Nyilasi egyenlítő gólja ugyanis nemcsak az 1-1-et jelentette. Minden Ez a felvétel felér egy tanúvallomással. Sőt, még többel!... Garaba ugyanis, aki szerint nem érdemeltünk vereséget, azt nyilatkozta (meg is jelent a nyilatkozata), hogy „a második gól előtt nem tudtam felugrani, mert ellöktek”. Nos, Lars Shaaning, dán kollégánk képén Jesper Olsen fejel, és a kutya sem bántja Garabát (balról). Egyszerűen vele szemben Olsen került ki győztesen. Teljesen szabályosan ... olyan csatárteljesítmény, amely klaszszisra utal, amely elképeszti az ellenfelet, egyúttal bénítja is ezt az ellenfelet. Ettől az egyszerűnek tetsző és mégis pazar kiugrástól és góltól most is megbénultak a dánok, de megbénult még a közönségük is. Minden jó szellemű és bátor csapat megérzi ezt a lehetőséget és „ütni kezdi a vasat”. Lehetett volna. Ebben a periódusban ezt a dán együttest meg lehetett volna alázni. Sajnos azonban ezeken a bénultságokat csak ellenünk használják ki. Már említettem, de újra eszembe jut: mi az argentinok ellen éppen azért nem tudtuk kibekkelni (és persze sokan mások ellen sem) a mérkőzést, mert a mieink Maradona vagy más futballzsenik egyetlen cselsorozatától megbénulnak. Most átmenetileg a dánok lettek Nyilasitól „bénák”. Mégis ők nyertek. Van persze ennek a vereségnek számos más oka is. Amelyekről annyi, de annyi szó esik. Ezen a találkozón is az ellenfél állt jobban a lábán, főleg a második félidőt és hajrát bírta jobban, volt néhány harcedzett profi játékosa, aki keménységben, céltudatosságban a mieink fölé nőtt. De hogy képességben nem jobb a mieinknél, az biztos. Nevetséges lenne a magyar labdarúgás múltjával előhozakodni, hogy mi, akik hazájukban már féltucat gólt is lőttünk a dánoknak, hogyan elégedhetünk meg ellenük egy döntetlennel, hogyan játszhatunk a döntetlenért. Legutóbb, az angol mérkőzés után azt írtuk, hogy „tart az angolok elleni remegés”. Ezt még meg lehet érteni, egy-egy mumusa minden ország válogatottjának akad. De, hogy már a dánok ellen is remegjünk , az túlzás. Ahelyett, hogy szakmai fejtegetésekbe bocsátkoznék, hadd idézzek egy nemrég hallott történetet, amelyet eddig még nemigen publikáltak, s amely erről a találkozóról újólag eszembe jutott. Az aranycsapat egyik játékosa mesélte. „Mi is féltünk az ismeretlen ellenfelektől, hogyne féltünk volna. A londoni 6:3 előtt már nagyon ideges voltam, elsőként kimentem a folyosóra és véletlen ránéztem az ellenfél öltözőjének az ajtajára. Résnyire nyitva volt, az egész csapatuk ott tolongott, az alsó ember hasalt, a többiek rajta, egyik fej a másikon, riadt tekintetek, talán azt hitték, hogy majd hegedűvel megyünk a pályára. Egészen elmúlt a félelmem, berontottam az öltözőnkbe és valami olyasmit kiabáltam: — Fiúk, nyertünk, az angolok is félnek tőlünk!” A foci, persze, nem csak ennyi. De ez is hozzátartozik. Bocsák Miklós Nem sokkal a kezdés után már Katzirz hálójában a labda ... 47