Magyar Ifjúság, 1983. szeptember-december (27. évfolyam, 35-52. szám)

1983-12-09 / 49. szám

26 A szürke eminenciás Faragó István az ős- Scampolót és az 1965-ös Ki mit tud? sikerzeneka­rát, a Flotillát leszámítva nem volt frontember, nem robbantott együtteseket, s nem is emelték vállukra rajongó tizenévesek. ő volt az, akin nem múltak a dolgok, a biztos ember a háttérben. Pedig szólógitá­ron játszott és sok emléke­zetes sikerben szerzőként is benne volt a keze. Első önálló lemeze 39 éves ko­rában, néhány­­héttel ez­előtt jelent meg. Szűk, egyszobás lakás Zugló egy lerobbant ber­ka­szárnyájában. A szoba kö­zepén szekrényválasztal. Egyik felén Faragó tizen­hat éves fia, másik olda­lán a szülők alszanak. Rengeteg poszter. A „gyer­mekszobában” több a foci­­csapatot ábrázoló plakát, míg a papáéknál Elvis, Cliff Richard és a Beatles a sztár. Tizenhat évi vá­rakozás után Faragóék a napokban kapták kézhez egy tanácsi elosztású örök­lakás kiutaló határozatát. A családfő tizenöt éve­sen jött a fővárosba a Bács-Kiskun megyei Boro­­táról, festő-mázoló ipari tanulóknak. Akkor ez még lehetőséget kínált a kiug­­rásra, ha másképp nem hat úgy, hogy az első fi­zetésből meg lehetett ven­ni az első gitárt és be le­hetett iratkozni egy zene­iskolába ... — Ebben a kicsi szobá­ban mondhatni testközel­ben élsz egy másik nemze­dékkel. A fiad korosztá­lyából sokan már afféle szent tehenek gyülekezeté­nek tekintik a generáció­tokat, amely valaha össze­hozta a beat-rock műfaját. Nem egyszer pedig azt hányják a szemetekre, amivel ti is vádoltátok an­nak idején az előttetek já­rókat. Márminthogy az ér­vényesülési lehetőségek többségét szilárdan a keze­ I­tekben tartjátok. Abból a szempontból nyilvánvaló az ellentmondás, hogy azt a zenét, amely egykor if­júsági zenének indult, ma nagyobbrészt negyven kö­rüliek játsszák a tizenéve­seknek is... — Nem igazán ellent­mondás ez, mert hiszen a­­ ma negyven körül járók — természetesen nem előzmé­nyek nélkül —, valami tel­jesen újat alapoztak meg. Teljesen mást, ma nehéz kitalálni, innen a helyzeti előny. Na és a negyvene­sek nagyon megtanulták ezt a műfajt, talán azért is mert ez valaha majd­nem mindent jelentett ne­künk. Nem véletlen, hogy egy Paul McCartney, egy Cliff Richard vagy a Rolling még mindig ott van az élen. A fiatalabbak a lehetőségek hiányával azt hiszem inkább csak ta­karóznak, hiszen a vilá­gon sehol sem tudott, ta­lán az egyetlen Police-t le­számítva túl sok fiatal banda valóban értékessel kirukkolni. Abban azonban biztos vagyok, hogy ez a zene már nem lesz sokáig a negyvenesek zenéje, és sok mindenkivel együtt én is arra tippelek, hogy a filcs még nagyon egyformának látszó újhullámosok­­közül emelkedik majd ki az igazi újító . . . Ha pedig érvénye­sülési lehetőségekről be­szélünk, akkor meg tudom mutatni néhány kislemeze­met meg az egyetlen nagy­lemezt. No, meg a lemez­játszómat, a két magnót, a hangfalakkal, no és a szí­nes tévét... — Nagylemezed, a Judy Guitar egyedülálló. Domi­nánsan a gitárra építő, csak zenét tartalmazó al­bum még nem jelent meg nálunk. Egyébként a Sprint 1978-as nagylemeze óta, a Komár-lemezeken történő közreműködést le­számítva nem sokat hall­hattunk rólad ... — A Sprint óta nem játszom zenekarban, csak a Lacit kísérő Fórumhoz­ csatlakoztam egy-egy tur­né erejéig. Volt idő, ami­kor annyira elvesztettem a kedvem, hogy arra gondol­tam abbahagyom. Csak­hogy én máshoz már nem nagyon értek... — Azon a bizonyos Sprint lemezen a country­­slágerek meg a rock and rollok mellett volt egy-két — legalábbis dal — részlet, amelyben egy soha nem hallott, mondjuk jobb hí­ján, hogy fúziós zene le­hetőségei is fölsejlettek. — Persze tele egy sereg ellentmondással. Valószí­nű, hogy ezek az ellent­mondások feszítették szét a Sprintet. Azt a sokfélét, amit akartunk, nem tud­tuk egyfajta zenében ösz­­szesűríteni. — Új lemezeden a sha­­dows-os hatás letagadha­tatlan. Bár a Shadows szá­momra néhol édeskés hangjánál érdesebben szól a Judy Guitar. Miért éppen ezek a dalok kerül­tek a lemezre? — Sok töprengés után választottam ki őket. Ami talán szentségtörésnek szá­mít, az az Akácos út sze­repeltetése. Szerettem vol­na túllépni az ehhez a dalhoz fűződő előítélete­ken. Mert hiszen ez nem is igazi magyar nóta, ha­nem állítólag egy bolgár dal, amelynek egy cárlány volt a szerzője. Szerintem értékes zene, nem véletle­nül annyira népszerű. A Monti-csárdás meg mond­hatni dacból került a le­mezre. Az általam ismert feldolgozásban több mellé­fogást véltem fölfedezni. Meg akartam mutatni és mit tudok kezdeni vele. Talán lesz majd, aki azt mondja, hogy Judy Guitar, mondjuk a Sprint lemez­hez képest visszalépés. Én azonban jobbnak érzem, mert ma már tudom, hogy mi az, amit meg tudok csinálni, és mi az, amit nem. A latinos vagy a dzsesszes gitárjáték pél­dául nem az én világom, úgy hogy még a Komár­­lemezeken közreműködve sem próbálkozom velük. Molnár Miklós FÁBRI PÉTER­ ­. Itt azonban már rá kell tér­nünk az előbb zárójelbe tett kér­désre, hogy tudniillik mi születik előbb, a szöveg-e, avagy a zene. Bármennyire egyszerű munka­­módszerbeli kérdésnek látszik, ennek is megvannak a maga tar­talmi vonatkozásai. Előre leszö­gezhetjük: amelyik előbb szüle­tik, óhatatlanul meghatározza a másikat. Ez nem jelent feltétle­nül minőségi fölényt (átlag zené­re is lehet remek szöveget, átlag szövegre remek zenét írni), de, s ez könnyen belátható, a kettő kö­zül előbb konkretizálódó egyik megszabja a másik lehetőségeit. Hogy sorrendjük mennyire tar­talmi kérdés, azt a hagyomány is megvilágítja. Zenére szöveget ugyanis az operettben, szövegre zenét pedig az operában szo­kásos írni. Ennek persze egyszerű oka van. Az operett nem a mély és tartós hatásra törekszik, ha­nem a gyors sikerre. Nem akar műalkotás lenni, csupán annak akar látszani. Nem sokat törődik a tartalom kérdéseivel, hatásá­nak legbiztosabb eszközét a slá­gerdallamok jelentik. Gondol­junk csak arra, hány operettslá­gert hallhatunk nap mint nap a rádióban , s vajon hányról tud­nánk megmondani, hogy melyik darabból ismerjük? A számok­nak nincs szerves összefüggésük — azért is „számok” —, mint ahogy a szövegkönyv egészének sincs szerves, összefüggése a ze­nével. (Mindez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna kiváló tehet­ségű zeneszerzők, az operettszer­zőik hosszú sorában, mint például Offenbach, Strauss, vagy nálunk Lehár, Kálmán, Zerkovitz, illet­ve, hogy a másik oldalon ne szü­lettek volna olykor egy-egy számhoz utolérhetetlenül szelle­mes szövegek, például Harmath Imre vagy Gábor Andor tollá­ból.) Ezzel szemben az opera, le­gyen bár tragikus vagy komikus, tartós és mély, érzelmileg és szel­lemileg megalapozott hatásra tö­rekszik. (Természetesen itt is a műfaj egészéről van szó, s nem az egyes alkotásokról, melyek között bőven akad művészi kudarc is.) Az operaszerzőnek nem csupán sikertényezők határozzák meg szövegkönyv-választását, noha nemigen akad művész, aki ellen­sége volna a sikernek. De nem mindenkinek kell a siker bármi áron. Az opera — zenedráma; a legnagyobb operáknak a zenével művészileg egyenrangúak szöveg­könyveik is. És bár szép számmal akadnak úgynevezett operaslá­gerek, ezeknek szövegét nem egykönnyen helyettesíthetnénk másikkal. Gondoljunk csak Vö­rösmarty Bordalára Erkel Bánk bánjában! Az operazene­ tar­talomközpontú, a szöveget egyen­rangúan kezelő zene — vajon véletlen-e, hogy zeneileg is mesz­­sze fölötte áll az operettnek, s hogy, ha netán sikere nem oly gyors is (bár például a maguk korában nehéz lett volna Verdi­nél, Puccininél népszerűbb zene­szerzőt találni), de ez a siker mérhetetlenül hosszabb időre szól? Az­t sem tartom véletlennek, hogy az igényes popzene ebben a gyakorlati kérdésben, a sorrend kérdésében gyakran az opera­szerzés szöveg—zene módszerével jár el. Persze az ilyen esetekben az is szükséges, hogy a szöveg maga kínálja a zenei lehetősége­ket; hogy tehát a szövegíró ze- Prozódiai töredékek

Next