Magyar Ifjúság, 1983. szeptember-december (27. évfolyam, 35-52. szám)
1983-12-09 / 49. szám
26 A szürke eminenciás Faragó István az ős- Scampolót és az 1965-ös Ki mit tud? sikerzenekarát, a Flotillát leszámítva nem volt frontember, nem robbantott együtteseket, s nem is emelték vállukra rajongó tizenévesek. ő volt az, akin nem múltak a dolgok, a biztos ember a háttérben. Pedig szólógitáron játszott és sok emlékezetes sikerben szerzőként is benne volt a keze. Első önálló lemeze 39 éves korában, néhányhéttel ezelőtt jelent meg. Szűk, egyszobás lakás Zugló egy lerobbant berkaszárnyájában. A szoba közepén szekrényválasztal. Egyik felén Faragó tizenhat éves fia, másik oldalán a szülők alszanak. Rengeteg poszter. A „gyermekszobában” több a focicsapatot ábrázoló plakát, míg a papáéknál Elvis, Cliff Richard és a Beatles a sztár. Tizenhat évi várakozás után Faragóék a napokban kapták kézhez egy tanácsi elosztású öröklakás kiutaló határozatát. A családfő tizenöt évesen jött a fővárosba a Bács-Kiskun megyei Borotáról, festő-mázoló ipari tanulóknak. Akkor ez még lehetőséget kínált a kiugrásra, ha másképp nem hat úgy, hogy az első fizetésből meg lehetett venni az első gitárt és be lehetett iratkozni egy zeneiskolába ... — Ebben a kicsi szobában mondhatni testközelben élsz egy másik nemzedékkel. A fiad korosztályából sokan már afféle szent tehenek gyülekezetének tekintik a generációtokat, amely valaha összehozta a beat-rock műfaját. Nem egyszer pedig azt hányják a szemetekre, amivel ti is vádoltátok annak idején az előttetek járókat. Márminthogy az érvényesülési lehetőségek többségét szilárdan a keze Itekben tartjátok. Abból a szempontból nyilvánvaló az ellentmondás, hogy azt a zenét, amely egykor ifjúsági zenének indult, ma nagyobbrészt negyven körüliek játsszák a tizenéveseknek is... — Nem igazán ellentmondás ez, mert hiszen a ma negyven körül járók — természetesen nem előzmények nélkül —, valami teljesen újat alapoztak meg. Teljesen mást, ma nehéz kitalálni, innen a helyzeti előny. Na és a negyvenesek nagyon megtanulták ezt a műfajt, talán azért is mert ez valaha majdnem mindent jelentett nekünk. Nem véletlen, hogy egy Paul McCartney, egy Cliff Richard vagy a Rolling még mindig ott van az élen. A fiatalabbak a lehetőségek hiányával azt hiszem inkább csak takaróznak, hiszen a világon sehol sem tudott, talán az egyetlen Police-t leszámítva túl sok fiatal banda valóban értékessel kirukkolni. Abban azonban biztos vagyok, hogy ez a zene már nem lesz sokáig a negyvenesek zenéje, és sok mindenkivel együtt én is arra tippelek, hogy a filcs még nagyon egyformának látszó újhullámosokközül emelkedik majd ki az igazi újító . . . Ha pedig érvényesülési lehetőségekről beszélünk, akkor meg tudom mutatni néhány kislemezemet meg az egyetlen nagylemezt. No, meg a lemezjátszómat, a két magnót, a hangfalakkal, no és a színes tévét... — Nagylemezed, a Judy Guitar egyedülálló. Dominánsan a gitárra építő, csak zenét tartalmazó album még nem jelent meg nálunk. Egyébként a Sprint 1978-as nagylemeze óta, a Komár-lemezeken történő közreműködést leszámítva nem sokat hallhattunk rólad ... — A Sprint óta nem játszom zenekarban, csak a Lacit kísérő Fórumhoz csatlakoztam egy-egy turné erejéig. Volt idő, amikor annyira elvesztettem a kedvem, hogy arra gondoltam abbahagyom. Csakhogy én máshoz már nem nagyon értek... — Azon a bizonyos Sprint lemezen a countryslágerek meg a rock and rollok mellett volt egy-két — legalábbis dal — részlet, amelyben egy soha nem hallott, mondjuk jobb híján, hogy fúziós zene lehetőségei is fölsejlettek. — Persze tele egy sereg ellentmondással. Valószínű, hogy ezek az ellentmondások feszítették szét a Sprintet. Azt a sokfélét, amit akartunk, nem tudtuk egyfajta zenében öszszesűríteni. — Új lemezeden a shadows-os hatás letagadhatatlan. Bár a Shadows számomra néhol édeskés hangjánál érdesebben szól a Judy Guitar. Miért éppen ezek a dalok kerültek a lemezre? — Sok töprengés után választottam ki őket. Ami talán szentségtörésnek számít, az az Akácos út szerepeltetése. Szerettem volna túllépni az ehhez a dalhoz fűződő előítéleteken. Mert hiszen ez nem is igazi magyar nóta, hanem állítólag egy bolgár dal, amelynek egy cárlány volt a szerzője. Szerintem értékes zene, nem véletlenül annyira népszerű. A Monti-csárdás meg mondhatni dacból került a lemezre. Az általam ismert feldolgozásban több melléfogást véltem fölfedezni. Meg akartam mutatni és mit tudok kezdeni vele. Talán lesz majd, aki azt mondja, hogy Judy Guitar, mondjuk a Sprint lemezhez képest visszalépés. Én azonban jobbnak érzem, mert ma már tudom, hogy mi az, amit meg tudok csinálni, és mi az, amit nem. A latinos vagy a dzsesszes gitárjáték például nem az én világom, úgy hogy még a Komárlemezeken közreműködve sem próbálkozom velük. Molnár Miklós FÁBRI PÉTER . Itt azonban már rá kell térnünk az előbb zárójelbe tett kérdésre, hogy tudniillik mi születik előbb, a szöveg-e, avagy a zene. Bármennyire egyszerű munkamódszerbeli kérdésnek látszik, ennek is megvannak a maga tartalmi vonatkozásai. Előre leszögezhetjük: amelyik előbb születik, óhatatlanul meghatározza a másikat. Ez nem jelent feltétlenül minőségi fölényt (átlag zenére is lehet remek szöveget, átlag szövegre remek zenét írni), de, s ez könnyen belátható, a kettő közül előbb konkretizálódó egyik megszabja a másik lehetőségeit. Hogy sorrendjük mennyire tartalmi kérdés, azt a hagyomány is megvilágítja. Zenére szöveget ugyanis az operettben, szövegre zenét pedig az operában szokásos írni. Ennek persze egyszerű oka van. Az operett nem a mély és tartós hatásra törekszik, hanem a gyors sikerre. Nem akar műalkotás lenni, csupán annak akar látszani. Nem sokat törődik a tartalom kérdéseivel, hatásának legbiztosabb eszközét a slágerdallamok jelentik. Gondoljunk csak arra, hány operettslágert hallhatunk nap mint nap a rádióban , s vajon hányról tudnánk megmondani, hogy melyik darabból ismerjük? A számoknak nincs szerves összefüggésük — azért is „számok” —, mint ahogy a szövegkönyv egészének sincs szerves, összefüggése a zenével. (Mindez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna kiváló tehetségű zeneszerzők, az operettszerzőik hosszú sorában, mint például Offenbach, Strauss, vagy nálunk Lehár, Kálmán, Zerkovitz, illetve, hogy a másik oldalon ne születtek volna olykor egy-egy számhoz utolérhetetlenül szellemes szövegek, például Harmath Imre vagy Gábor Andor tollából.) Ezzel szemben az opera, legyen bár tragikus vagy komikus, tartós és mély, érzelmileg és szellemileg megalapozott hatásra törekszik. (Természetesen itt is a műfaj egészéről van szó, s nem az egyes alkotásokról, melyek között bőven akad művészi kudarc is.) Az operaszerzőnek nem csupán sikertényezők határozzák meg szövegkönyv-választását, noha nemigen akad művész, aki ellensége volna a sikernek. De nem mindenkinek kell a siker bármi áron. Az opera — zenedráma; a legnagyobb operáknak a zenével művészileg egyenrangúak szövegkönyveik is. És bár szép számmal akadnak úgynevezett operaslágerek, ezeknek szövegét nem egykönnyen helyettesíthetnénk másikkal. Gondoljunk csak Vörösmarty Bordalára Erkel Bánk bánjában! Az operazene tartalomközpontú, a szöveget egyenrangúan kezelő zene — vajon véletlen-e, hogy zeneileg is meszsze fölötte áll az operettnek, s hogy, ha netán sikere nem oly gyors is (bár például a maguk korában nehéz lett volna Verdinél, Puccininél népszerűbb zeneszerzőt találni), de ez a siker mérhetetlenül hosszabb időre szól? Azt sem tartom véletlennek, hogy az igényes popzene ebben a gyakorlati kérdésben, a sorrend kérdésében gyakran az operaszerzés szöveg—zene módszerével jár el. Persze az ilyen esetekben az is szükséges, hogy a szöveg maga kínálja a zenei lehetőségeket; hogy tehát a szövegíró ze- Prozódiai töredékek