Magyar Ifjúság, 1984. január-április (28. évfolyam, 1-17. szám)
1984-04-27 / 17. szám
Tiltott tárgyak A népstadionbéli kettős mérkőzésekből több száz ember elmulasztja az első tíz-tizenöt percet. Egy részük késve érkezik, sokan jegyért állnak sorba, s mindig akadnak olyanok, akik az előmeccs első negyedóráját kortyolgatással töltik. Kényszerűségből, mert lebuktak az italellenőrzéseknél. A jegykezelők ugyanis funkciójukat tekintve alapvetően két csoportba oszthatók. Az egyik csoportba tartozók a klasszikus értelemben vett jegykezelők: csak a jegyet kezelik, azaz a belépő egy kis sarkát letépik. Alaptevékenységük mellett még hevenyészett tiltott tárgy ellenőrzéseket is tartanak, ez azonban inkább az ellenőrök második vonalában — értsd: már kapun belül —, láncban elhelyezkedők feladata. Ők az ellenőrző tevékenységet már a drótkerítésen kívül sorba állók megfigyelésével kezdik. A néző voltaképpen már akkor lebukik, amikor még nem is sejti. Amikor még csak a nyakát nyújtogatja a pénztár felé. Ilyenkor természetesen nem fedezi kellőképpen pálinkásüvegtől dudorodó zsebét, a vállbélését kipúposító, zakóujjba rejtett zászlónyelet, megkönnyítve ezzel a tiltott tárgy ellenőrzők dolgát. A jegykezelés után, amikor mindezekre kellő figyelmet fordíthatna, már a leszámolás következik. A leszámolás az a művelet, amikor a tiltott tárgyat ellenőrző a szabály fondorlatos megszegőjét kikapja a tömegből. A kikapást nem kell szó szerint értelmezni: ez az esetek többségében egyetlen határozott felszólítással történik, ritkábban — ha a lebukás ténye nyilvánvaló— elég a ráutaló magatartás is. A ráutaló magatartás két egymást kiegészítő mozdulatból áll: a tiltott tárgyat ellenőrző az egyik kezével a bűntárgyra mutat, a másikkal a kőkapu melletti füves területre. A megengedettnél hosszabb zászlónyél esetében nincs sok gond, az elvesztegetett idő is csekély. A szurkoló egyik kezével a nyél zászlótól távolabb eső végét fogja meg, a másikkal pedig a zászló találkozási pontjánál. Ezt követően a szurkoló egyetlen határozott mozdulattal, combján töri ketté a zászlónyelet. Ha a nyél még ezután is meghaladja a kívánt méretet, akkor a dolog komplikáltabb. Combon való törésről már szó sem lehet, hiszen a rúd ahhoz túlságosan rövid. Ilyenkor a taposással való törés következhet. A szurkoló a zászlót negyven-negyvenöt fokos szögben a földre helyezi, kezével megfogja a nyélnek azt a pontját, ahol az a zászlóval találkozik, testét támadó állásba helyezi, s a nem támaszkodó lábával a nyélre tapos. Az esetek többségében a rúd hossza ilyenkor a kívánt méretre csökken, s a szurkoló folytathatja útját. Ezzel szemben, ha a res delicti egy üveg ital, a helyzet bonyolultabb. Nincs ugyan gond, ha a sörbor-pálinka műanyag flakonban van, mert aznem számít. Akár egy marmonkanna bort is bevihet, mivel a sportpályákon a totális lerészegedés nem számít eseménynek. Esemény az, ha valamilyen tárgyat bedobnak a pályára. Ezt megelőzendő, a szurkolónak az italt az arra kijelölt térségben el kell fogyasztania, az üveget a gyűjtőhelyen le kell raknia, s csak ezután folytathatja az útját. Ez az ital jellegétől és mennyiségétől függően már többkevesebb időt vesz igénybe. Emellett természetesen azzal a veszéllyel is jár, hogy a szurkoló még mielőtt elfoglalná helyét a betonkaréjban, berúg. Nyilván nem is akárhogy, hiszen egy félliteres pálinkásüveg kiürítése különös eredménnyel jár. Kiváltképp nyáreleji kánikulában. A szurkoló ilyenkor természetesen nemcsak az ivással elvesztegetett időt strigulázhatja az egyenleg passzíva oldalán, hanem az is, amit már a betonkaréjban tölt, ámde nem ért semmit a látottakból, mivelhogy „a kép meglehetősen homályos”. A kijelölt térségben hagyott üvegek — de még fontosabb: az esetleg üvegben maradt alkohol — sorsa nem tisztázott. Jogi természetét tekintve talán elhagyott, azaz uratlan dolognak tekinthetnénk, amin egyszerű foglalással bárki tulajdont szerezhetne, de ez nem valószínű. A kijelölt térségbe ugyanis csak üveges emberek léphetnek be, de azoknak nyilván megvan a bajuk a maguk hozta alkohollal. Üveg nélkül belépni, aztán üveggel a kézben onnan kijönni, teljességgel lehetetlen. A tiltott tárgyat ellenőrzők figyelme erre is kiterjed. Viszont biztos, hogy a meccs végén már nincs ott egyetlen üveg sem. Ekkorra már a tiltott tárgyat ellenőrzők is megenyhülnek. Derűs hangulatban, olykor a szokottnál kissé emeltebb hangon taglalják az eseményeket. K. Z. 62 Olimpiára készül A Los Angelesbe készülő női tornászválogatott egyik erőssége a Postás pehelykönnyű, mint versenyzőnője, a 15 esztendős Ladányi Andrea. A mai tornasport követelményének ideális képviselője a maga 150 centijével 37 kilójával. — Megválogatom, hogy mit eszem, nagyon vigyázok arra, hogy ne legyen egy deka súlyfeleslegem sem — jelenti ki. — Mióta tornázol? — Hatéves korom óta. — Nem sok időd volt játszani... — Bizony nem — bólint. — Először szüleim, később saját magam is azt a célt tűztük ki, hogy eredményes versenyző legyek. Ennek érdekében naponta hat órát töltök el a szerek között. — Melyik szer a kedvenced? — Talajon érzem magam a legjobban. — Eredménylistád? — 1981-ben a bolgár—magyaron mutatkoztam be a válogatottban, amelynek azóta is tagja vagyok. Tavaly a mesterfokú bajnokságon összetettben harmadik, korláton a második helyet szereztem meg. Országos felnőtt bajnokságon még nem vettem részt. A nemzetközi szerepléseim közül a legkiemelkedőbbnek a tavalyi szocialista fővárosok moszkvai versenyén elért öszszetett ötödik helyemet tartom. Egy sereg kitűnő tornásznő indult a mezőnyben. — Jártál már Amerikában? — Már kétszer is, persze az olimpia — az más. — Milyen iskolába jársz? — A Vörösmarty gimnázium elsős tanulója vagyok. — Kedvenc időtöltésed? — Mozi, lemezhallgatás. — Tornászpéldaképed? — Olga Korbut. — Terved? — Az olimpián helytállni. ESEMÉNYEK, hírek, TUDÓSÍTÁSOK sportpanoráma PSZICHOLÓGUSSAL, DE SZERELŐ NÉLKÜL! Legjobb edzés a verseny A keleti országrész hat városában — Debrecenben, Miskolcon, Nyíregyházán, Gyulán, Szegeden és Szolnokon — egy különleges, férfias sportág, a salakmotor rajongói kérdik nagy tisztelettel a pályák környékén: jön Adorján is? Akkor érdemes megnézni a versenyt! Hat kemény év alatt vívta ki magának a 23 éves Adorján Zoltán a rangot — elnyűtt ez alatt vagy harminc motort —, nem egykönnyen hullott ölébe 1983-ban az egyéni bajnoki érem. — Hogy kezdődött? — Az általános iskolában testnevelés-tagozatos osztályos voltam. Úszni jártunk a Nagyerdőre, de én csak a meleg vízben szerettem ücsörögni. Ami ennél komolyabban érdekelt gyermekkoromban, az a néptánc volt. Aki próbálta, tudja, hogy az is kíván olyan fizikumot, mint egyik-másik sportág. De ami még a néptáncnál is fontosabb: a motorokat nézegettem már kölyökkoromban. Motorszerelőd a szakmám is. 1977-ben Debrecenben, a hagyományos augusztus 20-i verseny előtti tehetségkutatót Adorján Zoltán nyerte egy kellően föltuningolt utcai motorral, szorosan a háta mögött a másik Zolival, Hajdúval. — Eleinte nem éreztem a motort. Már-már elzavartak, mint tehetségtelent, amikor maga elé ültetett az akkori edző, Egri Gyula, és úgy húzta a gázt, hogy a kanyarban rendesen keresztbe állt alattunk a motor. Attól kezdve bátrabban tanulgattam. Nemsokára Pali bácsi lett az edző, neki nagyon sokat köszönhetek. (Perényi Pál — a Debreceni Volán edzője, a válogatott szakvezetője — szerint Adorján született tehetség.) — Hamar bedobott bennünket Hajdúval a mély vízbe. Nagyon sokat jelentett a szocialista országok Béke és Barátság Kupáján való részvételünk, ahol velünk egykorú és nagyjából ugyanannyi — csekélyke — tapasztalattal rendelkező fiatal versenyzőkkel küzdöttünk. (A BBK-ban, a szocialista országok sorozatversenyén 21 éven aluliak indulnak.) Azon a versenysorozaton valóban megedződtünk, mert szerintem a legjobb edzés ebben a sportágban a verseny. — A motorozásban együtt „nőttetek fel” Hajdúval. Milyen a kapcsolat köztetek? — Barátok vagyunk a pályán és a pályán kívül egyaránt. Egyszerre kezdtük ezt a sportot és nagyon kevés olyan verseny van, amelyikre ne együtt mennénk, összeszoktunk. Irigylem Zolitól a szívósságát, a küzdeni tudását. Ugyanakkor én ritkábban sérülök meg, igyekszem elkerülni a csinnbe menéseket. Azt mondják, ha kettőnkből gyúrnának egyet, az lenne igazán klasszis versenyző. — Terveid? — Motorozni, amíg lehet, olyan feltételek között, ahol érzem, érdemes csinálni. Mert amikor kettőnket egy csapatvezető, egy csapatvezető-helyettes és egy pszichológus kísér kül- ,földre, szerelő viszont nem jön velünk, támadni kételyeim. Ebben az évben szeretném megőrizni a bajnoki címet, a nemzetközi porondon pedig jól szerepelni az egyéni világbajrnokság Európa-döntőjében1. Egri Sándor