Magyar Ifjúság, 1984. május-augusztus (28. évfolyam, 18-35. szám)
1984-06-22 / 25. szám
Zsolt: — Tizennégy éves korunkban személyi igazolványt kapunk, jó volna másutt is emberszámba venni minket... Tényleg sok hazugság van a felnőtteknél. Itt a divat. Minket sokszor a ruhánk, frizuránk után ítélnek meg. Ha egy kicsit punkosra vesszük a figurát, már azt mondják: ez tűrhetetlen, ezt le kell törni! De szerintem, a divatot is a felnőttek csinálják nekünk, a fodrászok, a ruhakereskedők, a butikosok. Hát akkor, melyik parancs az érvényes, az igaz?! A jövő (melyben a békére spekulálnak a fiatalok) Csaba: — Szerencsére nincs vége a fejlődésnek. Még azt se mondhatjuk, hogy a szocializmus nem jó. De nem arról van szó, hanem arról, hogy a felnőttek nem hozzák azt a formát, amit tőlünk megkövetelnek. Már felsikoltunk a gyönyörűségtől, ha egy tanár a saját gondolatait mondja el, és nem a könyvből darálja le az órát. És a felnőttek magánélete! Hogy utálják egymást! Milyen agresszívek, durvák egymáshoz is! A sok válás, a pia, meg az a pénzhajsza! Mi jobbra vágyunk és nem akarunk olyanok lenni, mint sok felnőtt... Attila: — A nyáron egy este kimentünk fiúbarátaimmal a Margitszigetre és romantikáztunk. Arról beszélgettünk, hogy lesz-e háború? Akkor nekem valahogy nagyon fájt a szívem. Arra gondoltam, ha ledobnák az atombombát, akkor nem volna senki, aki kijönne velem a szigetre, egyedül maradnék. Közösség nélkül pedig nulla vagyok, csak barátok között tudok élni. Akkor este mi elhatároztuk, hogy ha atomháború lenne, mi nem mennénk le a metróba, inkább kijönnénk a szigetre és együtt maradnánk. Azért inkább a békére spekulálunk és megvannak a terveink. Én például jó szakember leszek, az érettségi után a Medicorba megyek dolgozni. Később elvégzem az egyetemet és lehet, hogy feltalálok valami fontos dolgot. Biztosan lesz egy lányom és egy fiam, és csakis kertes házban fogunk élni. Csaba: — Én majd olyan szeretnék lenni, mint a nagybátyám. Apám disszidált, már hat éve nem láttam, de szerencsére a bátyja itt van. Nyomdász, de minden érdekli, mindenhez ért. A nagy materral kikísérleteztek egy háromdimenziós tévét, és szerintem nagyon jól sikerült. A nagybátyámmal mindent meg lehet beszélni, ő azt is megérti, hogy én Flash Gordont bírom. Ha megnövök, kitanulom a szakmát, és később autófényező műhelyt nyitok, teljesen automatizált lesz. Nekem is lesz családom, és sokat fogok dolgozni, hogy mindenük meglegyen. Bármi történik is, én soha nem hagyom el a családomat, ez biztos. „Bagoly”: — Kétezerben már minden más lesz. Én szerszámkészítő leszek, és a Lángban fogok dolgozni. Nem leszek maszek, mert a szakmámban egy komolyabb gép már most is húszmillió körül van. Úgy fogom nevelni a gyerekeimet, hogybízzanak bennem. Én csak azt szeretném, hogy ne legyen többet háború, mert azt nem bírnám elviselni. Akkor már mi leszünk felnőttek, és eltűnnek a különbségek a fiatalok és az idősek között, mert mi tanulunk a saját példánkból. Ha már felismerjük a rosszat, az fél siker, utána könnyű rátalálni a jóra. Anikó: — Szerencse, hogy kétezerben mi leszünk a felnőttek, mert mi más világot csinálunk. Mi már belenövünk egy olyan világba, ami szabadabb lesz, mint a szüleinké volt, úgy gondolom, hogy még sok volt az értelmetlen tiltás. Azt hiszem, hogy a szabadság nemesebbé teszi az embert, de gyakorolni kell. Ha elvégzem a szakmunkásképzőt, tovább szeretnék tanulni és a szakmunkástanulókkal szeretnék foglalkozni. Olyan a természetem, hogy nem bírom elviselni az igazságtalanságot, és ez ellen is szeretnék küzdeni. Nekem is lesz családom, és abban már gyereknek és felnőttnek meglesz a koraihoz illő joga, és nagy szeretetben fogunk élni. Laci: — Én vagyok a legidősebb a srácok között és talán a legszerencsésebb is, mert nagyon jó közösségben dolgozom. A főnököm lett a példaképem, de nem azért, mert főnök! Mindent megért, mindent meg lehet neki mondani, ha hibáztam is. Túrázni jár és mindenhová elviszi a gyerekeit is. Sajnálom a barátaimat itt a lakótelepen, meg kicsit magamat is, nem tudunk mihez kezdeni szabadidőnkben. Én sem szeretek elcsavarogni, itt meg semmit se lehet csinálni. Nagyon bízom a mi felnőttkorunkban, de az még messze van. Én biztosan a tévénél maradok asztalos, érdekes, mindig változó munkát végzünk. — Nem véletlen, hogy barátaimmal együtt sokat filézünk a béke és háború körül. Mindenütt a világban sok az erőszak, nagyon fenyegető a hangulat, ha csak a híradót nézzük is. Csak abban bízhatunk, hogy a jövő egészen más lesz, az én korosztályom már elveti az erőszakot, az igazságtalanságokat. — A jelen — hát az nem könnyű... de azért ezt is könnyebbé lehetne tenni. Azt szeretném, ha a KISZ kísérletet tenne velünk. Ahányan vagyunk, annyi felé tanulunk, dolgozunk, de szabad időnket itt töltjük, ahol lakunk. Egy lakótelepi KISZ-szervezetet kellene alapítani, kísérletit. Mi elvállalnánk a szervezést, tagság volna bőven. Helyiség kellene, itt sokféle szakma van, elvállalnánk a rendbehozását is. Megszerveznénk a programokat, sok túrát csinálnánk. Télen meg rossz időben zenélnénk, pingpongoznánk, body-buildingeznénk. Volna egy saját szervezetünk. Félelmes abba belegondolni, hogy itt a nyár is, és kiszabadul az a sok gyerek, akit nem lehet napközibe zárni. Ezekkel a srácokkal mindent meg lehet csinálni, csak érezni kell a felelősséget, hogy mire használjuk fel ezt az energiát. Ha magukra maradnak, balhézni fognak sokan és akkor ki felel a sok gyerekért? A barátaim — ez egy nagyon jó banda! Tavaly is együtt voltunk a szigeti békemenetben és mindegyik komolyan vette, hogy csinálhatott valamit. De mi még nem az emlékeinknek akarunk élni, a jövőre szeretnénk felkészülni. Egy magunkhoz méretezett kis közösséget szeretnénk csinálni most, hogy később megtaláljuk a helyünket a nagyobban is. A jövőre szeretnénk felkészülni — az iskola, a munkahely mellett — a magunk módján ... Lakos Gva 11