Magyar Ifjúság, 1984. május-augusztus (28. évfolyam, 18-35. szám)
1984-08-03 / 31. szám
Költözik a szekta 22 Arra a majd’ négyszáz négyzetkilométeres ranchra, ott, Oregon államban, gyakran kiruccant John Wayne is, hogy westernfilmjei egy-egy jelenetét ott vetesse föl. Amolyan ideális vadnyugati hely volt az, vadul romantikus vidék. Amelyre szegény John Wayne, ha visszatérhetne, ma már rá sem ismerne. Az egyik kanyon másfélmilliárd liternyi vizet ringató óriástóvá változott, s ott, ahol tíz esztendővel ezelőtt tehenek és birkák legelésztek, most spenótültetvények, paradicsomföldek, almások és orchidealigetek díszlenek. Kicsit távolabb pedig ácsműhely és ékszerészbolt, fűszeres és drogéria nyílt. Egyszóval, egész kis város épült ki ,z iskolával és tűzoltósággal, kis kórházzal és tanácsi hivatallal. Látványnak nem is csúnya, de azért fura az új városka: mindenki narancsszínű lebernyeget hord, hozzá réveteg mosollyal, s minden narancssárga, még a mezőgazdasági gépek és az útjelző táblácskák is. Se Milando Rajneeshnek elnevezett kis település fura ura pedig nem más, mint a Bhagwan Shree Rajneesh. Igen, az a lobogó szakállú, abrakadabrákat mormoló Rajneesh, aki annak idején a több okból is híressé vált indiai Púna ashram-kolóniáját is létrehozta. Vagy tíz esztendeje lehet, hogy a Bombaytől kétszáz kilométerre fekvő, egykori brit katonai központban, Púnában, Rajneesh őgurusága megalapította ashramját. Azokban az években, bizonyos körökben, divatja volt Indiának, az elmélkedésnek, a keleti filozófiáknak. Guruk tucatjai szenteltettek fel és hókuszpókuszoztak — és tömték tele pénztárcáikat. Egyik leghíresebbikjük a szegény, közép-indiai családból származó Bhagwan lett — púnai ashramját pedig a világ legspécibb „kolostorának” tartották. Igaz, egyesek a pszichoanalitifaa és a testkultúra központjának mondták, mások azonban nem voltak ilyen illedelmesek: egy viccelődő gurunak szép jövedelmet biztosító, megideologizált kuplerájnak nevezték. Púnában ugyanis nem csodamondókákat kellett hajnaltól napestig mormolni, hanem a test különféle örömeinek való áldozás, vagyis leginkább a huncutkodás volt az elsőrendű feladat. Hiszen Rajneesh — többi „kollégájától” eltérően — nem a földi árnyékvilág hívságos örömeiről való lemondást és az önsanyargatást hirdette, hanem úgy vélte, hogy a vallás minden luxusok luxusa, s gyakorlásához előbb, az alantasabb luxusok kísértéseinek engedve, jó falatokkal kell megtömni a bendőt, nagyokat kell szundítani, a kettő között pedig ajánlatos a kiadós pajzánkodás is — s csupán ezután következhet a szellemi extázis. No persze, abból sem sok, mindössze napi két óra, amely bőségesen elegendő a buddhizmus, a zen, a szexuális energiák felszabadítását hirdető tantrikus jóga, a kereszténység, a taoizmus és különféle szofisztikus tanok zagyva keverékének (egyszer angol, másszor hindi nyelvű) előadásához. Bhagwan mester szuperigéjének lényege: önmagunk megismeréséhez, s a majdani „Megvilágosodáshoz”, seregnyi tapasztalaton kell átesni, s e tapasztalatok minél kacifántosabbak, annál hamarabb nyílik meg a mennyeknek kapuja... Akárhogyan is legyen, tény, hogy Púnában éveken keresztül nagy volt a jövés-menés. Fiatalok és már kevésbé fiatalok sürögtek a hedonisztikus légköréről (s alkalmasint kábítószeres ügyleteiről is) ismertté vált telepen. Akadtak köztük kielégítetlen amerikai milliomosnők és a rendőrség elől bujkáló olasz terroristák, foglalkozásnélküliek és értelmiségiek, hippik és álhippik, vagy a jóléti társadalomtól egyszerűen megcsömörlött világfájdalmasok egyaránt. Igaz, volt néhány olyan ifjú ember is, aki az Elveszett Illúziókat, a Családot, a Közösséget keresni indult Púnába — ahol, miután rájött, hogy ez a sok pénzbe kerülő táborosdi egy nagy blöff, végképp lezüllött, prostitúcióra kényszerült, narkós lett, vagy az öngyilkosságba menekült. A többség számára azonban ez a meditációs játék nem is jelentett többet, mint a Club Mediterranée egyik — bármikor megszakítható és folytatható — kalandos luxusútját. A Púnába zarándoklók túlnyomó többségének ugyanis állandóan tömött buksza állt rendelkezésére e hóbortjához. Ám változnak az idők, s velük a divatok is. S ahogyan a kontesztálás és a keleti filozófiák divatja is a múlté lett, úgy tűnt el a feledés homályában Pana ashramja is. Bár, hogy igazat szóljunk, nem tűnt el teljesen, „csak” átalakult, s nem is észrevétlenül, hanem nagyon is botrányos körülmények közepette. Bhagwan ugyanis 1981-ben, egy szép nyári napon fogta magát, és csapot-papot otthagyva, búcsút mondott Púnának. Előreküldte két kedvenc, ezüst színű Rolls Royce-át, repülőre ült, és amerikai szeretőjével az Egyesült Államokba távozott. Nem is túlságosan angolosan írt ugyanis egy nyílt levelet — amelyet sok újság közölt —, s abban világosan értésére adta minden érintettnek: véget akar vetni addigi balgaságainak ... Púna akkor esett szét véglegesen, s a józanabbak vissza is tértek hazájukba, újra beilleszkedtek a társadalomba. A szívósabbak azonban felkutatták a Mestert, s hogy biztosra menjenek, kész javaslattal álltak elő. A nyiszlett, alázatos tanítványok megtáltosodtak, s ahogyan a kor újabb szelleme megkívánja fizikailag is megerősödve, vállalkozó szellemtől duzzadva terjesztették elő ötletüket: vásároljanak egy várost, valahol Amerikában, s teremtsék újra a púnai tábort! Az Úr pedig megint meghallgatta kérésüket... így született meg Rancho Rajneesh, vagy más néven Rajneeshpuram, az új város. Máig is titok fedi, hogy honnan került az a mérhetetlen tőke, amely ennek az újabb helyszínnek a megvételéhez és felépítéséhez kellett (a tanítványok szerint adományokból) , tény azonban, hogy az akció, legalábbis eleddig, nem volt sikertelen. A megvásárolt területről és környékéről csendes, de tartós utálattal, fokozatosan kiűzték a lakosságot, s berendezték saját, különbejáratú városukat, amelynek sajátossága, hogy minden narancssárga színű, s minden polgára narancsszínű hacukákban jár. A „Nirvana” ezúttal nem különleges lelkiállapotot jelöl, hanem a főutcát, a „Zen-connection” pedig nem egyéb, mint a buszpályaudvar. Az utcák rendjét harminchat-harminchét, természetesen narancsszínű egyenruhába bújt seriff vigyázza. „Az egyetlen város vagyunk a világon, ahol ismeretlen a bűnözés, és nincsenek börtönök sem!” — mondta nem kis büszkeséggel a minap az egyik olasz lap munkatársának Rajneeshpuram polgármestere. Mert a városkának saját közigazgatási szervezete is van: tanáccsal és választott polgármesterrel. Az új tanácsházán az első körlevél azt rendelte el, hogy valamennyi tanácsülés előtt és után, a tisztségviselők mindegyikének el kell mesélnie egy viccet ... De viccen kívül: Ógurusága településének lakói rendkívül büszkék arra is, hogy a bűnözés mellett a munkanélküliség is ismeretlen náluk. S valóban: a kórház, a patika, a bölcsőde és az iskola mellett uszodák is épültek, kisebb-nagyobb üzemek, ahol többnyire kisipari munkák folynak, sőt, van szoftvercég és számítógépipari vállalkozás is. Az elmúlt, nem egészen három esztendő során, vagy száz kilométernyi út is épült, s ami az élelmet illeti: a település csaknem teljesen önellátó. A júliusban megrendezett fesztiválra érkező vendégek meleg vizet és telefont, helyre kis éttermeket és csinos butikokat találtak, no meg egy huszonötezer személyes meditációs termet. Igaz, tavaly óta Bhagwan állítólag már nem tart nyilvános meditációkat — a kommunikáció, ahogy mondják, a csöndben, magától következik be. Hogy mi következik be, az persze rejtély, ám tény, hogy az „elveszett lelkek” most is ugyanolyan rajongással és alázattal csüggnek az immár ötven év körüli indiann, mint annak idején, Púnában. „Mindaz, amit itt csinálunk, ama ember mágikus hatalmának köszönhető, aki megszépíti életünket, s megkönnyíti létezésünket. Ami tegnap lehetetlennek tűnt, az ma könnyű és szép. De csak vele...” — suttogta elhaló hangon egyik híve. Szó, mi szó, a lelki gyengeség makaccsátudja tenni a szerencsétleneket. És gazdaggá a rafináltakat... Járai Judit Lelki gyengeségük foglyai ?