Magyar Ifjúság, 1984. május-augusztus (28. évfolyam, 18-35. szám)

1984-08-03 / 31. szám

Költözik a szekta 22 Arra a majd’ négy­száz négyzetkilométeres­­ ranchra, ott, Oregon ál­lamban, gyakran kiruc­cant John Wayne is, hogy wes­­ternfilmjei egy-egy jelenetét ott vetesse föl. Amolyan ideális vad­nyugati hely volt az, vadul ro­mantikus vidék. Amelyre sze­gény John Wayne, ha visszatér­hetne, ma már rá sem ismerne. Az egyik kanyon másfélmilliárd liternyi vizet ringató óriástóvá változott, s ott, ahol tíz eszten­dővel ezelőtt tehenek és birkák legelésztek, most spenótültetvé­nyek, paradicsomföldek, almások és orchidealigetek díszlenek. Ki­csit távolabb pedig ácsműhely és ékszerészbolt, fűszeres és drogé­ria nyílt. Egyszóval, egész kis város épült ki ,z iskolával és tűzoltósággal, kis kórházzal és tanácsi hivatallal. Látványnak nem is csúnya, de azért fura az új városka: mindenki narancs­­színű lebernyeget hord, hozzá ré­­veteg mosollyal, s minden na­rancssárga, még a mezőgazdasági gépek és az útjelző táblácskák is. S­e Miland­o Rajneeshnek elneve­zett kis település fura ura pedig nem más, mint a Bhagwan Shree Rajneesh. Igen, az a lobo­gó szakállú, abrakadabrákat mormoló Rajneesh, aki annak idején a több okból is híressé vált indiai Púna ashram-kolóniá­­ját is létrehozta. Vagy tíz esztendeje lehet, hogy a Bombaytől kétszáz kilométerre fekvő, egykori brit katonai köz­pontban, Púnában, Rajneesh őgu­­rusága megalapította ashramját. Azokban az években, bizonyos körökben, divatja volt Indiának, az elmélkedésnek, a keleti filo­zófiáknak. Guruk tucatjai szen­teltettek fel és hókuszpókuszoz­­tak — és tömték tele pénztárcái­kat. Egyik leghíresebbikjük a szegény, közép-indiai családból származó Bhagwan lett — púnai ashramját pedig a világ legspé­cibb „kolostorának” tartották. Igaz, egyesek a pszichoanal­itifaa és a testkultúra központjának mondták, mások azonban nem voltak ilyen illedelmesek: egy viccelődő gurunak szép jövedel­met biztosító, megideologizált kuplerájnak nevezték. Púnában ugyanis nem csoda­­mondókákat kellett hajnaltól napestig mormolni, hanem a test különféle örömeinek való áldo­zás, vagyis leginkább a huncut­kodás volt az elsőrendű feladat. Hiszen Rajneesh — többi „kollé­gájától” eltérően — nem a földi árnyékvilág hívságos örömeiről való lemondást és az önsanyar­gatást hirdette, hanem úgy vél­te, hogy a vallás minden luxusok luxusa, s gyakorlásához előbb, az alantasabb luxusok kísértéseinek engedve, jó falatokkal kell meg­tömni a bendőt, nagyokat kell szundítani, a kettő között pedig ajánlatos a kiadós pajzánkodás is — s csupán ezután következ­het a szellemi extázis. No per­sze, abból sem sok, mindössze napi két óra, amely bőségesen elegendő a buddhizmus, a zen, a szexuális energiák felszabadítását hirdető tantrikus jóga, a keresz­ténység, a taoizmus és különféle szofisztikus tanok zagyva keve­rékének (egyszer angol, másszor hindi nyelvű) előadásához. Bhag­wan mester szuperigéjének lé­nyege: önmagunk megismerésé­hez, s a majdani „Megvilágoso­dáshoz”, seregnyi tapasztalaton kell átesni, s e tapasztalatok mi­nél kacifántosabbak, annál ha­marabb nyílik meg a mennyek­nek kapuja... Akárhogyan is legyen, tény, hogy Púnában éveken keresztül nagy volt a jövés-menés. Fiata­lok és már kevésbé fiatalok sü­­rögtek a hedonisztikus légköréről (s alkalmasint kábítószeres ügy­leteiről is) ismertté vált telepen. Akadtak köztük kielégítetlen amerikai milliomosnők és a rendőrség elől bujkáló olasz ter­roristák, foglalkozásnélküliek és értelmiségiek, hippik és álhippik, vagy a jóléti társadalomtól egy­szerűen megcsömörlött világfáj­dalmasok egyaránt. Igaz, volt néhány olyan ifjú ember is, aki az Elveszett Illúziókat, a Csalá­dot, a Közösséget keresni indult Púnába — ahol, miután rájött, hogy ez a sok pénzbe kerülő tá­­borosdi egy nagy blöff, végképp lezüllött, prostitúcióra kénysze­rült, narkós lett, vagy az öngyil­kosságba menekült. A többség számára azonban ez a meditációs játék nem is jelentett többet, mint a Club Mediterranée egyik — bármikor megszakítható és folytatható — kalandos luxusút­­ját. A Púnába zarándoklók túl­nyomó többségének ugyanis ál­landóan tömött buksza állt ren­delkezésére e hóbortjához. Ám változnak az idők, s ve­lük a divatok is. S ahogyan a kontesztálás és a keleti filozófiák divatja is a múlté lett, úgy tűnt el a feledés homályában Pana ashramja is. Bár, hogy igazat szóljunk, nem tűnt el teljesen, „csak” átalakult, s nem is észre­vétlenül, hanem nagyon is bot­rányos körülmények közepette. Bhagwan ugyanis 1981-ben, egy szép nyári napon fogta magát, és csapot-papot otthagyva, búcsút mondott Púnának. Előreküldte két kedvenc, ezüst színű Rolls Royce-át, repülőre ült, és ameri­kai szeretőjével az Egyesült Ál­lamokba távozott. Nem is túlsá­gosan angolosan­ írt ugyanis egy nyílt levelet — amelyet sok új­ság közölt —, s abban világosan értésére adta minden érintett­nek: véget akar vetni addigi bal­gaságainak ... Púna akkor esett szét véglege­sen, s a józanabbak­ vissza is tér­tek hazájukba, újra beilleszked­tek a társadalomba. A szívósab­­bak azonban felkutatták a Mes­tert, s hogy biztosra menjenek, kész javaslattal álltak elő. A nyiszlett, alázatos tanítványok megtáltosodtak, s­­ ahogyan a kor újabb szelleme megkívánja fizikailag is megerősödve, vállal­kozó szellemtől duzzadva ter­jesztették elő ötletüket: vásárol­janak egy várost, valahol Ame­rikában, s teremtsék újra a pú­­nai tábort! Az Úr pedig megint meghallgatta kérésüket... így született meg Rancho Raj­neesh, vagy más néven Rajneesh­­puram, az új város. Máig is ti­tok fedi, hogy honnan került az a mérhetetlen tőke, amely ennek az újabb helyszínnek a megvé­teléhez és felépítéséhez kellett (a tanítványok szerint adományok­ból) , tény azonban, hogy az ak­ció, legalábbis eleddig, nem volt sikertelen. A megvásárolt terü­letről és környékéről csendes, de tartós utálattal, fokozatosan ki­űzték a lakosságot, s berendezték saját, különbejáratú városukat, amelynek sajátossága, hogy min­den narancssárga színű, s min­den polgára narancsszínű hacu­­kákban jár. A „Nirvana” ezúttal nem különleges lelkiállapotot je­löl, hanem a főutcát, a „Zen-con­­nection” pedig nem egyéb, mint a buszpályaudvar. Az utcák rendjét harminchat-harminchét, természetesen narancsszínű egyenruhába bújt seriff vigyázza. „Az egyetlen város vagyunk a vi­lágon, ahol ismeretlen a bűnö­zés, és nincsenek börtönök sem!” — mondta nem kis büszkeséggel a minap az egyik olasz lap mun­katársának Rajneeshpuram pol­gármestere. Mert a városkának saját köz­­igazgatási szervezete is van: ta­náccsal és választott polgármes­terrel. Az új tanácsházán az el­ső körlevél azt rendelte el, hogy valamennyi tanácsülés előtt és után, a tisztségviselők mindegyi­kének el kell mesélnie egy vic­cet ... De viccen kívül: Ógurusá­­ga településének lakói rendkívül büszkék arra is, hogy a bűnözés mellett a munkanélküliség is is­meretlen náluk. S valóban: a kórház, a patika, a bölcsőde és az iskola mellett uszodák is épültek, kisebb-na­­gyobb üzemek, ahol többnyire kisipari munkák folynak, sőt, van szoftver­cég és számítógépipari vállalkozás is. Az elmúlt, nem egészen három esztendő során, vagy száz kilométernyi út is épült, s ami az élelmet illeti: a település csaknem teljesen önel­látó. A júliusban megrendezett fesztiválra érkező vendégek me­leg vizet és telefont, helyre kis éttermeket és csinos butikokat találtak, no meg egy huszonöt­­ezer személyes meditációs termet. Igaz, tavaly óta Bhagwan állító­lag már nem tart nyilvános me­ditációkat — a kommunikáció, ahogy mondják, a csöndben, ma­gától következik be. Hogy mi következik be, az persze rejtély, ám tény, hogy az „elveszett lelkek” most is ugyan­olyan rajongással és alázattal csüggnek az immár ötven év kö­rüli indiann, mint annak idején, Púnában. „Mindaz, amit itt csi­nálunk, ama ember mágikus ha­talmának köszönhető, aki meg­szépíti életünket, s megkönnyíti létezésünket. Ami tegnap lehetet­lennek tűnt, az ma könnyű és szép. De csak vele...” — suttog­ta elhaló hangon egyik híve. Szó, mi szó, a lelki gyengeség makaccsá­­tudja tenni a szeren­csétleneket. És gazdaggá a rafi­náltakat...­­ Járai Judit Lelki gyengeségük foglyai ?

Next