Magyar Ifjúság, 1984. szeptember-december (28. évfolyam, 36-52. szám)

1984-11-09 / 45. szám

4, de biztos, hogy nem elégítettem ki a jogos kíváncsiságukat, rossz érzések maradhattak bennük. Most le tudok ülni, elbeszélgethetünk, elmagyarázhatok nekik sok mindent, tudom valamennyire nevelni őket. — És nagyjából tudod azt is, hogy mire akarod nevelni őket? — Tulajdonképpen semmi különösre", becsületre, fegyelemre, az elvégzett munka tiszteletére, képességeik maximumának kihozására igyekszem nevelni őket, majd meglátjuk, hogy milyen sikerrel. — Egyébként szigorú apa vagy? —Nagyon. — Komolyan? — A legkomolyabban. Nem nézed ki belőlem? — Végül is kinézem. Ahogy belegondolok, te mindent nagyon komolyan vettél, céltudatosan, eltökélten, bulldog szívóssággal csináltad, amibe belekezdtél... — Hát, soha nem voltam valami lezser fickó, az szentigaz! Ehhez biztos hozzájárult, hogy én nem kaptam semmit ingyen, nekem mindenért meg kellett dolgoznom, küzdenem. Sem szerencsém, sem különösebb tehetségem nem volt semmihez. Csak a munkámra, a csökönyösségemre, a szívósságomra építhettem. Ezt nem panaszként mondom. Ha így, akkor így. Az eredmény szempontjából teljesen mindegy, játszi könnyedséggel vagy véres verítékkel éri el az ember. Két arany hiányzik — Úgy érzed, nagyjából elérted azt, ami benned volt? — Nehéz erre egyértelműen választ adni... Nekem igazából mindig az volt a vágyaim, hogy egyszer feljuthassak a csúcsra, nyerhessek egy valamilyen világversenyt. Egy ilyen pillanat kellett, hogy igazolja a sok erőfeszítést, munkát, lemondást. Hogy mégiscsak megérte, érdemes volt, hogy én, a tiszakécskei postás fia, én, a kis jelentéktelen külsejű, nagyon is közepes adottságú Tóth István, ha tovább nem is, de egy adott pillanatra mégiscsak a világ legjobbja lettem valamiben. Hogy a dobogó felső fokáról egyszer lenézhetek azokra, akik csillogóbbak, tehetségesebbek, szerencsésebbek, akiknek az élet megadott mindent. Ez megvolt, ezt elértem, sőt két világbajnokságot is nyertem. Ugyanakkor viszont sikerülhetett volna ennél több is. És nem is arról beszélek, ami mondjuk sérülés miatt nem ment, vagy mert még nem kaptam lehetőséget, hanem ami effektív a kezemben volt és elvették tőlem. — Bukarest és Moszkva? — Pontosan. Bukarestben az EB-n én vezettem és mégis engem léptettek le Migiakisz ellen. Ez azonban még nem boszszantott annyira, mert rögtön utána világbajnok lettem és ez értékben kárpótolt valamelyest. Az olimpia az, ami nem jött vissza sehol sem. — Pista, akkoriban valóban tragikusnak, jóvátehetetlenül kegyetlennek tűnt, hogy néhány másodperccel a befejezés előtt egy bírói manipuláció megfoszt minden sportoló nagy álmától az olimpiai aranyéremtől. Akkoriban te voltál a „nemzet mártírja”, jobb házibulikon hajnalig vitatkoztunk, hogy egy ilyen törés egyáltalán kiheverhető-e. Most, négy év elteltével, pályafutásod lezártával még mindig ilyennek látod? Még mindig akkora veszteséget jelent? Vagy, ha történetesen megvan az az arany, most anynyival teljesebb az életed? — Fura kérdés ez ... Annyira összetett... Nem is tudom ... Az, hogy engem leléptettek a döntőben, nem csupán egy aranyérem elvesztését jelentette, hanem valami olyan változást, olyan folyamatot indított meg az életemben, ami teljesen felfordított mindent... Ha történetesen nyerek, akkor ünnepelt ember vagyok, boldogan hazajövök, boldogan fogadnak itthon, enyém a világ, minden a legnagyobb rendben, legalábbis azt hiszem, aztán talán öt, talán tíz év múlva derül ki, hogy milyen szörnyűséges problémák lappanganak a magánéletemben. És akkor már lehet, hogy nem tudok változtatni, nem tudok újrakezdeni, lehet, hogy a gyerekek megsínylik azt, amit én nem vettem észre, mert megszállottan csak egyetlen dologra, a birkózásra figyeltem. Így viszont ez a leléptetés, elindított egy lavinát. Ennek következtében ebben a légkörben derült ki, hogy miközben minden energiámmal az eredményekért dolgoztam, hogy megteremtsem a család egzisztenciális alapját, teljesen csődbe jutott a magánéletem. Iszonyatos mélypontra kerültem, nagyon nehezen tudtam csak talpra állni. Pokoli időszak volt, de sikerült kikecmeregnem belőle, és 1981-ben életem nagy elégtételeként megnyertem a második világbajnokságom. Rendeződött az életem, életünk, anya nélkül, de nevelem a gyerekeimet, jól megvagyunk, nyugodtan élünk... Most mindezek után mit mondhatnék arról az elveszett olimpiai aranyéremről? Hiányzik, fáj, de lehet, hogy ezen az áron sikerült csak állva maradnom ... Középre soha nem ül — Ez a visszafogottság, csendesség, befelé élés nem jelentett hátrányt a pályádon? — Hogy érted ezt? — Van néhány sportoló, aki a világ élvonalától olyan meszszire van, mint Makó Jeruzsálemtől, mégis, mert jól adminisztrálják magukat, akkora a nimbuszuk, mint volt együttvéve Fedák Sárinak és Gábor Zsazsának, te viszont effektív világnagyság voltál, kétszeres világbajnok, olimpiai ezüstérmes, mégis ... — ... a kutya sem ismer ... ? — Ez azért így túlzás, de korántsem elegen, leszámítva azt az időszakot, amikor az olimpia után mindenki sajnált... — De állítom, sokan akkor sem tudták, hogy kit sajnálnak. Előfordult, hogy társaságban, beszélgetés közben megkérdezték tőlem, hogy mit szólok, milyen csúnyán kibolbráltak ezzel a Tóth Pistával? Tulajdonképpen természetes is, hogy nem volt soha nagy hajcihő körülöttem. Nem voltak extravagáns dolgaim, különcségeim, balhéim, nem tudtam soha jópofákat nyilatkozni, nem villogtam itt-ott, nem vagyok egy különösebben feltűnő jelenség sem. Egy Hegedűs Csaba vagy egy Norbi megjelenik valahol, rögtön észreveszik, odafigyelnek, engem viszont ezzel a fazonnal.. . ? Meg aztán valami biztos hiányzik is belőlem. Valami kisugárzás, vagy ilyesféle. Én például a társaságban mindig a szélre ülök, és inkább csak hallgatok, figyelek. Viszont remek publikum vagyok! — Norbi viszont, gondolod, inkább középre ül? — Nem, őt ülik körül. Akárhogy is van, megfigyeltem, perceken belül, ha nem akarja, akkor is, ő lesz a társaság közepe. Én viszont, ha akarnám, akkor sem lehetnék show-man. Nem vagyok olyan alkat. — Nem is esik rosszul, ha nem méltányosan vagy számon tartva, becsülve? — önmagában nem. Sikereik csúcsán sem vártam el, hogy tudják, ki vagyok, hogy felismerjenek, hogy emlékezzenek arra, ki voltam, hogy két hete mondjuk világbajnokságot nyert. Gondom csak akkor volt, amikor valamiért az emberek azt hitték, hogy én ezt elvárom. Éppen a napokban voltunk valahol Norbival. Megjelentünk, persze hogy Norbit körülugrálták, körülajnározták, autogramokat kértek tőle. Eddig rendjén is volt, álltam ott szép nyugiban és bámészkodtam, csakhogy valaki mégis észrevett, és elkezdte bökdösni a többeket, hogy itt van ám még Tóth is! Tóth, Tóth, ki is az? Tudod, az a birkózó! Ja, igen! Hát persze. És jöttek szabadkozni, hogy ne haragudjak, hogy elnézést, hogy tulajdonképpen ők tudták is, meg hirtelen akarták a nevemet kimondani, satöbbi, satöbbi. Az ilyesmi bosszant. — És amikor időnként meglegyintett a hírnév? Mert azért például az oslói VB után te mentetted meg a sportág becsületét ... — Akkor sem hagytam, hogy bármi befolyásoljon. Én a birkózás révén rengeteget változtam az évek során, más a fellépésem, a kapcsolatom az emberekkel, más a világlátásom is, de soha nem akartam más ember lenni, még csak másnak sem mutatkozni, mint ami vagyok. Tóth István lehetőségei és határai közepette szerettem volna a legjobbat kihozni magamból. Amikor úgyahogy felkapottabb voltam, akkor külön ügyeltem, hogy nehogy véletlenül elszaladjon velem a ló, hogy fölvegyek allűröket, hogy higgyek azoknak, akik hízelegtek nekem, vált, hogy lassan eljön a búcsú ideje, úgy kezdtem kacérkodni a gondolattal, mégiscsak meg kellene próbálnom, mert ez az, amihez értek, itt van továbbadni valóm. Meg aztán nagyon keserves lenne ettől a világtól elszakadni. Most végzem a TF-et és majd a Ganz-MÁVAG-ban hozzákezdek ehhez a mesterséghez. Már egy kicsit várom is, hogy hozzákezdhessek. Vannak elképzeléseim. Szeretnék jó edző lenni. — Mi az, hogy jó edző? — Ez nagyon fogas kérdés ... Nagyon nehéz erre válaszolni, mert nyilván egészen más a feladata a válogatott edzőjének és más annak, aki a kezdőkkel foglalkozik. Az előbbi akkor jó, ha sok világbajnok kerül ki a csapatból, az utóbbi, ha minnél többen megmaradnak a sportágban ... Nem túl nagy bölcsesség, mégis azt mondom, hogy talán az a jó, aki a maga feladatát a lehető legjobban, legeredményesebben látta el. — Kikkel fogsz foglalkozni? — Még nem tisztáztuk. — És volna, amit testreszabott feladatnak éreznél? — Inkább felnőttekkel szeretnék dolgozni. A gyerekekhez nem vagyok elég könnyed, játékos ■egyéniség, nehezen tudom magam megszerettetni. Mégis edzőként — A továbbiakban edzőként akarsz tevékenykedni? — Érdekes, korábban elképzelni sem tudtam, hogy valamikor majd edző akarjak lenni, tépjem a hajamat a szőnyeg szélén, vesződjek olyanokkal, akiket ezer minden jobban érdekel, mint a birkózás. Aztán ahogy múltak az évek, és egyre nyilvánvalóbbá Harsány nem leszek — Nem gondolod, hogy egy magadfajta, inkább befelé élő embernek nehezebb boldogulni a dörzsölt vagányokkal? Hiszen a többség nem svájci nevelőintézetből navigált a birkózószőnyeg felé . . . — Ezen már sokat gondolkodtam. Biztos, több tekintetben is változnom kell. Ki kell nyíljak. Annál is inkább, mert szerintem ma már az edzői munkának csak egy része kifejezetten szakmai probléma, emellett legalább olyan fontos a versenyzők menedzselése és fanatizálása. Tudni kell, hogy alapvetően anyagi érdek jelenleg aligha motivál birkózót nálunk bármely szinten is! Megérni, nem éri meg!... — Mert, ha hasonló energiát ölne bele bármely más fizikai munkába, ennek többszörösét keresheti? ... — Pontosan. És akkor nem kell fogyasztania, a súlyára vigyáznia, ha kedve tartja, ihat, éjszakázhat, cigarettázhat stb., stb., stb. Egyetlen lehetőség, hogy fanatizáljuk őket! Csiholjuk bennük a tüzet, mert enélkül nem lesz a termekben ember! Ehhez viszont, valóban sokkalta magával ragadóbb egyéniség kell hogy legyek. Nagyon harsány biztos hogy soha nem leszek, de azér saját kereteimen belül, amenynyire lehet, fogok tudni változtatni. — A versenyzés nem hiányzik" — Egyáltalán nem. Lehet hogy egy év múlva feltámad bennem a vágy,, a nosztalgia, pillanatnyilag azonban kifejezettel élvezem, hogy vége az állandó transznak, nem kell készüln semmire, hogy elengedhetem magamat. Persze... lehet, hogy azért ezzel egy kicsit túlzásba estem ... Évek óta esedékes lenni nálunk egy lakásfelújítás, más aztán, hogy lett időm, gondoltam utánajárok és elintézem ... Nem akarom szaporítani a szót. A szép lassan az az érzésem kezi támadni, hogy akár két világbajnoki aranyat is könnyebb vol szerezni, mint egy jó parkettást... Szegő András