Magyar Ifjúság, 1984. szeptember-december (28. évfolyam, 36-52. szám)
1984-11-23 / 47. szám
világban, s a kultúra miszszionáriusait vagy meg sem hallják, vagy félrelökik az útjukból, önmagukon és környezetükön kívül másra nincs szükségük! Ismét egy iskolai példa. V. Gábor túlkoros, 16 esztendős elmúlt, jövőre végez a 8. általánossal. (Hacsak meg nem buktatják.) Jó módú muzsikus család egyetlen gyereke, öltözékén is látszik. Gábort csepel sem érdekli az iskola, tanárait sem tiszteli. Ha úgy hozza a kedve, óra közben feláll, és kisétál. Elképzelhető, hogy erre néhány száz pedagógus felhördül, s azt mondja: majd én megmutatom ennek a fickónak! Bezzeg az én órámról.. . Nos, akik közvetlen környezetükben értesültek a fiú minősíthetetlen magatartásáról, úgyszintén ezt mondták. Kapott már intőt, igazgatói megrovást, buktatták, eltanácsolták volna — de hová? Mivel mást nem követ el, „csak” szemtelenkedik, a nevelés emberséges eszközeivel próbálnak hatni rá. Természetesen semmi sem változik, marad az idegpróba a vele közvetlenül érintkező — főként a nő — pedagógusok számára. Egyetlen megoldás: minden tárgyból legalább kettessel átengedni, aztán, ha végleg kilépett az iskola kapuján, boldogul, ahogyan tud. V. Gábor már azt is megtette, hogy taxit rendelt az iskola elé, s a tanítás végeztével, egy kisebb társát magával csalva, kikocsikázott a Vidám Parkba, s egész délután ott szórakozott. A kisebb fiú kihallgatásakor kiderült, hogy Gábornál rengeteg pénz volt, a taxisnak is ötszázassal fizetett. — Nos — mondja a középtermetű, negyven év körüli, havi 4500 forintos fizetésű tanárnő —, ha megkérdeznénk a fiútól, mit tud Adyról, az 500-as bankjegy „védőszentjéről”, ugyancsak keserves faggatás lenne! A szintén 16 esztendős G. Károlyt a 7. osztályból zárták ki. A fejlett fiú kimagaslik 13—14 éves társai közül. Élénken érdeklődik a lányok iránt, s mert jó kiállású, huszon- és harmincéves nők foglalkoznak vele. Egy alkalommal az osztályfőnöknő megkérte, menjen el a hozzájuk közel lakó Vargáikhoz, mondja el a szülőknek, mi a lecke, hogy aztán ők továbbíthassák a kórházban fekvő fiuknak. G. Károly el is ment, s első látásramegtetszett neki beteg osztálytársának fiatal, csinos mamája. S mivel kettesben voltak, fogdosni, szorongatni kezdte az asszonyt, erővel magához szorította és megcsókolta. A fiatalasszonynak nagy nehezen sikerült kiszabadulnia, a fiút kilökte az ajtón, s másnap az iskolában feljelentést tett. Károlyt fegyelmi elé utasították, nem is tagadott. Nőügyeiről olyan magabiztosan beszélt, akár egy Casanova. Nem volt mentség: kitették a szűrét. Ám, ahogyan látszott rajta, az ítéletet nem vette a szívére. Az igazgató megkérdezte tőle: — Hogyan képzeled a jövődet? — A fiú vállat vont, motyogott valamit, s elzárkózott minden további faggatástól. Az ember társas lény — szajkózzuk az egyszerű mondatot. A gyakorlat azt mutatja, hogy a társaság fogalma csak az egyént kedvezően érintő, „feljogosít” oldaláról népszerű. Ennek szembetűnő példája a zsúfolt járműveken egymást tapogató, vég nélküli csókolózásokba belefeledkező fiatalok látványa. A sűrűn tapasztalható látvány közönség előtt zajlik, ám a „szereplőket” ez egyáltalán nem érdekli. Két ember legbensőbb ügyének ilyenfajta nyilvános kiteregetése is a műveletlenség mélypontját jelzi, egyúttal a közömbösségnek, mások semmibe vevésének csaknem a csúcsa. Ilyesfélében tűnődtem, amikor egy társasági beszélgetésben ezt hallottam: — A fiatalok már annyira közömbösek, hogy meg sem születnek. Ezt aztán nehéz túlszárnyalni ! Simon Emil végre, végre, sose elkésetten. Nemrégiben, ismételt adássorozatban is, a színház törvényszerűségeire a klasszikus drámairodalom példáit megelevenítve világított rá Almási Miklós műsora. Most Moliére Nők iskolája című drámájának tévéváltozatát megtekintve, módunk nyílt átkapcsolni a kettes csatornára, ahol ismert személyek, Bölcs István rádiós szerkesztő, Czimer József dramaturg, Petrovics Emil zeneszerző, Galsai Pongrác kritikus beszélgetett a mű megvalósításáról. Tanulságos volt ez a beszélgetés azért is, mert a mindennapi gyakorlatból ismert irodalmi műközpontúság helyett Fehér György szuverén elgondolásának tévészerűségét elemezték, miközben áttételesen vagy közvetlenül a színház természetéről is szóltak a résztvevők. Arról a sajátosságról, hogy a dráma, amelyet Moliére mester színpadra képzelt, milyen új dimenzióba kerülhet a film és a televízió jóvoltából. A színházi előadás folyamatosságával ellentétben a kép, a látvány, a kamera jelenlétének hangsúlyozottsága, a ritmusjáték milyen gondolati eredményekhez vezethet. Nem részletezzük a beszélgetés érdemét és tartalmát. Kedvező helyzetben voltak a jelenlévők, mert érdemes mű érdemes megvalósításáról mondhatták el észrevételüket. Jegyzetünk a vállalkozás folytatását szorgalmazza. Hogy jeles személyek ne esetlegesen és kivételezett produkciók esetén találkozzanak s tűnődjenek a nyilvánosság előtt, hanem rendszeresítsék ezt a formát. A Nők iskolájának sikeres előadásával kapcsolatban is hangzottak el kifogások, ettől még Fehér György tehetsége nem lett kevesebb, s munkakedve és lehetősége se csökken majd. Ha a televízió vállalja ezt a műsortípust, más és gyöngébb művek esetében persze kényelmetlenebb beszélgetések ígérkeznek. A televízióban az önkritikához azonban egyelőre nemigen mutatkozik erő. Nemcsak személyes presztízs és hiúság okán, de intézményesen is neuralgiát érzünk. Jel erre a tanácskozások hangvétele, mely sokszor sanda, mert mögöttes erőket mozgósít például egy-egy tévékritikus ellen. Sokmillióért készülnek a művek; a felnőttség jele lenne az, ha ugyanott, ahol a játék helyet kap, szó és tér adódna a közvéleménynek is. Felnőttség jele lenne, a demokráciáé tehát. Olyasképpen is, hogy a társadalmi, művészi presztízs nem jelenthet kivételezettséget és személyre szóló kitüntetettséget, avagy „sérthetetlenséget” senkinek sem. Nem erre a műsorra utalva, általánosabban szólva: úgy tűnik fel, hogy a tévében látható viták, beszélgetések részvevőinek életkora kötelezően ötven felett jár. Személy szerint és szakmai készültség okán nem vitatjuk az illetékesség körét, de összességében, s a műsorfolyamatban heteken, hónapokon, éveken át szemlélve a különféle kerekasztalok évjáratát, biztosak lehetünk abban, hogy a következmények nem szerencsések. A részvevők ismételt és szűk seregeltetése nem mindig szolgálhat az igazságnak azzal a hitelével, mint azt szakmai, politikai, társadalmi presztízs alapján feltételeznénk. Kockázatot nemcsak a gazdaságban kell vállalni. A szellemi életben is. Ifjú emberek hiányoznak, akik tárgyukban a maguk életével igazolhatóan pokolra szállnak. S bár lehet, hogy véleményüket s a konklúziót még kócosan, olykor dadogva mondják el a nyilvánosság előtt, a folytonosan feltűnő, elegáns, semmitmondó, locsogó tévélovas helyett, én mégis inkább a gondolat tisztításáért küzdő embert hallgatom szívesen. És nézem is. A pillanatonként exponált mosoly helyett a ráncolt homlokot, s majd a végső, az eredményes pillanatban az arc felderülhet. A. L. Hagyomány és közösség A hungarológia, a csipkerózsika álmából ma talán ismét feléledéssel kecsegtető magyarságtudomány lassan félévszázados múltra tekinthet vissza. Születésnapjának 1935 nyarát tarthatjuk, amikor Szegeden Ortutay Gyula szerkesztésében Magyarságtudomány címmel folyóirat jelent meg, mely céljául tűzte ki a magyarság ügyeinek valóban tudományos, komplex módon és európai távlatokban történő kutatását. Bár a folyóirat nem volt hosszú életű (1938-ban már megszűnt), elképzelései követőkre találtak. Az Egyetemi Magyarságtudományi Intézet vette át örökét, melynek kutatóköre kiterjedt a néprajz, a nyelvészet, a művelődés- és településtörténet, az antropológia és őstörténet, a magyarországi nemzetiségek, a magyar nemzeti kisebbségek és a „világmagyarság” helyzetének tanulmányozására. Hasonló céllal jött létre 1941-ben a Teleki Pál Tudományos Intézet, amely számos kitűnő, ma is forrásértékűnek számító tanulmányt és könyvet jelentetett meg a magyarságtudomány témakörében, s jelentősen hozzájárult a magyar népi kultúra és műveltség értékeinek feltárásához. Mindezt azért bocsátottuk előre, mert Kósa László Hagyomány és közösség című munkája, amely a Kozmosz Könyvek sorozatban jelent meg, hungarológiai összefoglaló. Kósa elsősorban az elmúlt kétszáz év népi kultúrájának és az ezeket kitermelő és hordozó társadalmi rétegeknek, csoportoknak főbb jellemvonásairól, azoknak egyes korszakokban történt módosulásairól ad olvasmányos áttekintést. A magyar népi kultúra és nemzeti műveltség kialakulásában meghatározó jellegű volt Magyarország központi fekvése a kontinensen. A magyar műveltség azért is válhatott olyan gazdaggá, amilyen, mert a legkülönfélébb áramlatokkal és elemekkel találkozott. Ezeket befogadta vagy elutasította, vagy éppenséggel újrafogalmazva beépítette magába. Kósa szemléletesen írja le, hogyan, milyen hatásra alakultak ki az egyes társadalmi csoportok mindennapi normái, hogyan tükröződtek viselkedésükben, mentalitásukban, értékrendjükben és ízlésvilágukban. A könyv foglalkozik nép és táj kapcsolatával, földrajzi és tájneveink kialakulásával, az egyes társadalmi csoportok, rétegek viszonyával a szűkebb természeti (szülőföld, megművelt föld stb.) és emberi környezettől (család, rokonság) a tágabb horizontig, az országig és a társadalomig. A szerző röviden állást is foglal abban a vitatott kérdésben, hogy a néphagyományok — a divathullámokon túlmenően — hogyan élhetnek a jelenben és a jövőben. A könyv a magyar történelem, néprajz és művelődéstörténet logikusan felépített, mindenki számára érthető olvasókönyve. A. Z. 29