Magyar Ifjúság, 1984. szeptember-december (28. évfolyam, 36-52. szám)

1984-12-28 / 52. szám

LEVELEK A SZERKESZTŐSÉGHEZ Emlékezetvesztés (Megjelent a Magyar Ifjúság 48. számában, 1984. november 30-án.) Hazánk felszabadulásának 40. évfordulójára készülünk. Mint fiatel huszonéves, számomra is természetes állapot a béke, s könyvből, filmről ismert esemény a ihábonú. Néhány hete olvastam egy ta­nulmányit, amely azít elemzi, hogy tulajdonképpen tudjuk-e már, hány magyar áldozata volt a II. világháborúnak? Éppen az évfor­duló s millióik véráidozáta köve­teld, hogy feltegyük önmagunk­nak a kérdést: ismerj ük-e eléggé történelmünket, itudjuk-e éssze­rűen értékelni eredményeinket. Mát jelent számunkra november 7.. április 4., augusztus 20.? Egy- egv piros betűs napot a naptár­ban vagy többet annál? Ma, amikor nukleáris fegyverek árnyékában élünk, lehet-e szá­munkra nagyabb feladat, mint a béke megőrzése? Szerencsére mi nem tudjuk, mi az, hogy nélkülö­zés, mi az, hogy félelem. Szá­munkra mi a történelem? Tan­tárgy? Érettségi tétel? Szüléink­nek: bombázásaik, lerombolt or­szág, újjáépítés. Tudunk-e küzde­ni céljainkért, tudjuk-e, mi az, hogy áldozatvállalás? őrizni múltunkat, vállalni esz­méinket, az hazafi sás. Vigyázzunk rá, hogy méltó hazafiak legyünk! Bakos Pál Kocsord Hiteles-e a mérce ? (Megjelent a Magyar Ifjúság 47. számában, 1984. november 23-án.) örülök, hogy az egyetemi-főis­kolai életről szóló publicisztika is helyet kapott a lapban. Vála­szommal ahhoz próbálok hozzá­járulni, hogy ezzel az ifjúsági ré­teggel is súlyának megfelelően foglalkozzon a Magyar Ifjúság. A cikk néhány megállapítását próbálom továbbgondolni, itt-ott vitatkozva a szerzővel. A vizsgáztatás, a vizsgarendszer valóban az egyetemi, főiskolai évek egyik meghatározó, sóik te­kintetben igazságtalanságra, ugyanakkor valódi sikerélmé­nyekre is példát adó tényezője, ám „általában” beszélni róla, ösz- szemosrva néha a karok közti, másutt az emberi tulajdonságok által színesített, megint más he­lyen a megfelelő jogszabályok visszásságaiból adódó 'tanulságo­kat — veszélyes dolog. „Vizsgarendszerünk sok tekin­tetben hasonlít a minőségi, sport­hoz, azaz magukhoz a versenyek­hez. Egy sportoló megítélése .el­sődlegesen a felkészülésekhez mérten nyúlfarknyi rövidségű versenyeken történik.” Kétségte­len. Ám lényeges eltéréseket is tapasztalhatunk. Hiszen — a ha­sonlatnál maradva — az adott sportoló mindig teljés tudósát kell hogy adja a sikerért, míg a vizsgákon óhatatlanul lehet így vagy úgy megtanult tételt húzni. Nem szólva a legforvtosabbról: a sportoló győzelme(i) után mindig kap aranyérmet, ám a jól vizsgá­zó nem feltétlen jut majd ezért a legjobb álláshoz, mert jelesre vizsgázott, mert — a néhol torz képet mutató, ám jelen körülmé­nyek között mégis a legegzaktabb értékelési módszer szerint — tár­sainál többre képes a felsőoktatá­si 'tanulmányai idején. Ritka ma még az olyan, pályakezdőknek ki­írt áillás, ahol valamelyest is „dí­jaznák” a jobb tanulmányi ered­ményt, ahol figyelembe vennék, ki hányszor bukott vagy kapott ötöst az államvizsgán. Nem is említve az aránytalan elosztású és más-más előnyöket vagy hátrá­nyokat .rejtő állások elfoglalása körül szükségszerűen kialakult egyéb fonákságokról. „Az első két óv valamennyi in­tézményben a szelekció időszaka” — állapítja meg a oilkk a vizsgáz­tatás gyakorlatáról „általaiban”. Talán az. De nem is báj, hogy így van. Mindenesetre „érvényesül­hetne” jobban ás néhány esetiben, hiszen köztudomású, hogy ha­zánkban nagy a lemorzsolódás á sikeres felvételi után. „Az egye­temre nehezebb bejutná, minit el­végezni” — 'tartják sokan. Hiszen amíg például jóval több tanár' és üzemmérnök kerestetik, mint aihá- nyan befejezik az adott évben az iskolát, és .amíg üzemmérnökök­nek és bizonyos tanári szakokra egyre kevesebben jelentkeznek — változatlan vagy növekvő keret­számok mellett, addig sajnos lét- jogosultsága is lehet ennek az el­terjedt megállapításnak. Addig gyakorlatilag az sem számíthat nagy bűnnek — legfeljebb meg­alkuvással átitatott kompromiiisz- szummaik —, hogy éppen az állam­vizsgán „telik be a pohár”. Az ál­lamvizsgákon, amelyek valóban lehetnének jobban „szerkesztet­tek”. ám ez szántén másodlagos probléma. (Emlékszem, még komplex államvizsga volt a divat a tanárképző főiskolán, és a nagy pillanattól reszketve magyar—an­gol szakosként Az iskolai kirán­dulások szerepe az ált. isk. neve­lésben című témát boncolgattam.) Nem tartom alapvető problémá­nak a vizsgáztató (.torzult) szemé­lyét sem. Egyrészt, mert az már valami fontosabbnak okozataként, tételezhető: hiszen — némi .túl­zással — hogyan Oktathatja olyan ember a jövő nagy reményű értel­miségét, aki nem kíváncsi önálló véleményre, akit „pillanatnyi ke­délyállapota” befolyásol, alki hiú, aki szimpatizál. Másrészt azért a feltehetően újat jelentő megálla­pításért sem tartom fontosnak a vizsgáztató személyét (akkor in­kább szaktudásának hiánya a na­gyobb baj, s a kettő sajnos nem mindig függ össze), mert „nem a vizsgának, az életnek tanulunk”, vagy nem .tanulunk valamennyien. ..A vizsgákon .történt atrocitások listája félelmetesen hosszúra nyúlt.” — olvasom a cikkben. Egy bizonyos határig szükség­szerű tény ez; felhőtlen emberi kapcsolat nemhogy a vizsgákon, ám az első munkahelyen sem lé­tezik. Mindenesetre tálán csak a felső iskola elvégzése utáni — ta­lán éppen a Vizsgákkal is össze­függő — szakmai sikerek és ku­darcok listája a hosszabb. Jelén körülmények között nem tudók a vizsgáztatásnál jobb számonkérési rendszert elképzelni. Nyilván ki­sebb szerkezeti módosításokkal le­het finomítani az egy félévre eső vizsgaszámot, a vizsgák által fel­ölelt tananyag hosszúságát, nehéz­ségét. Több próbálkozás is van a vizsgaszám radikális csökkentésé­re, a folyamatos számonkérés mind szélesebb körű elterjeszté­sére, de ez utóbbi megvalósulásá­nak objektív feltételed (tanterem- szám, oktatói kapacitás sfb.) rövid távon nem teremthetők meg. Ma­rad tehát a .vizsga. A vizsgadrukk, és sajnos még mindig 'könnyebb dolog a vizsgáztató személyében, az államvizsgák szerkezetében ke­resni a hibát, mint amúgy isten­igazából megtanulni az anyagot. Nemcsak a Vizsgára, hanem a vizsgákra, no és bízni abban, hogy később valóban szükség lesz a megtanultelkra, és éppen a meg­tanul takra lesz szükség!(?) De ez mór egy másik téma. Bozsik László Pécs Háború a képernyő mögött (Megjelent a Magyar Ifjúság 37. számában, 1984. szeptember 14- én.) Temesi László értékelő cikké­hez szeretnék hozzászólni. Én is sokszor bombázom a (tévé sport- osztályának vezetőjét azért, mert kevésnek, szürkének, egyhangú­nak tartom a sportadásokat. A legutóbbi példa: keddi napon megérkezett Budapestre a Paris SG. futballcsapat, ezt a tévéhír­adóban a sportriporter bejelenti. Még egy fényképre se tellett — hétközben —, amikor a kevés ka­mera se lehet mind .foglalt. Csak összehasonlításul: az osztrák té­vé ilyenkor pár perces élő adást ad, 'akár idegen csapalt érkezik, akár ők utaznak el. És ha a vá­logatott repül, friss, élőben sugár­zott tudósítást ad a hangulatról, a játékosok s a kapitány vélemé­nyéről. Nem beszélve a hét végi mérkőzések összefoglalóiról — szombaton este 18 óra 30 perckor láthatjuk (vasárnap délben ismét­lik!) az összes gólt. Bizony mi is megelégednénk, ha a pesti mér­kőzések góljait adná „csak” a té­vé, hiszen ma felutazni vidékről egy népstadionbeli kettős rang­adóra (mély késő este ér véget!), ugyancsak költséges passzió len­ne! Még a szomszédos (50 kilomé­ter) Zalaegerszegre sem sokan mennek át, mert a ZTE (isten tud­ja, milyen célból) ősszel is 19 órakor rendezi mérkőzéséit (va­sárnap is), mit sem törődve azzal, hogy a vidéki szurkolók közel éj­féltájiban érnek haza, ha olyan, megszállottak, hogy ezt vállalják. Még egv ötlet: az tévé a válo­gatott mérkőzések ‘közvetítésekor a szünetben legjobb esetten az unott reklámokat sugározza, vagy a Skála Áruház ragyogó futball- labdáját bámulhatjuk tíz .percen keresztül. Ehelyett jó lenne a helyszínen megszólaltam valakit, vagy ha ez nem megy, a stúdió­ból adni valami sportráportot. Még az is jobb lenne, ha a félidő gól­jait, illetve gólveszélyes helyze­teit — lassítva — ismételnék. Szerintem is rövid a csütörtöki Telesport 20—25 perces adása. Miért .nem lehet 40—50 perc, hi­szen az osztrákok minden hétfő este egyórás adásban számolnak be a nagyvilág, de főleg saját sportjuk minden aktuális kérdé­seiről? Még egy: a kupanap utáni Tele­sportban az összes forduló góljait adják — ez csemege a sportrajon­gók számára — és gyakran átte­szik a 2. csatornára, ami — köz­ismert — sok vidéki helységben nem jól fogható. Miért nem lehet ezekből a képekből a legjobbakat más alkalommal megismételni? Végül a tévéhíradó sporthírei messze lemaradnak Msseség szempontjából a rádióval szem­ben. Furcsa azt hallani este 19.55- kor, hogy a Sportcsarnokban fo­lyó asztalitenisz-mérkőzés áldása 1:1, amikor a rádió 19.15-kor már bemondta, hogy 5:4-re vesztet­tünk. Arányi József Keszthely Levél egy nagyon határozott leánynak (Megjelent a Magyar Ifjúsági 48. számában, 1984. november 30-án.) Láttam a Judithoz írt nyílt le­velet. Az én véleményem ás az, hogy jó lenne egyre többször ol­vasni pozitív példákat is egyének­ről, közösségekről egyaránt. Na­gyon jó az, ha kitekinthetünk szű- kebb közösségünkből, megismer­hetjük mások életét, esetleg ta­pasztalatokat gyűjthetünk, amit hasznosítani is lehet saját kö­rünkben. Máért is írom mindeze­ket? 10 éve alakult meg ifjúsági klubunk és színjátszóosoportunk. Az eltelt évtized összekovácsolta a csoport ,tagjait. és mindannyian a 3200 lakosú községünk lelkes „társadalmi” 'népművelőivé vál­tak. Mindkét csoportunk orszá­gos eredményekkel dicsekedhet. Ám nem ez a lényeg, hanem a ki­tüntetések mögött rejlő közös hét­köznapok, a társadalmi munkák, a különböző eseményekre való készülődések, a kilenc éve tartó közös balatoni táborozások. De­cember 8-án ünnepeltük a csopor­tok fennállásának <10. évforduló­ját, melyen mintegy 170-en vettek részt. A találkozóra még az or­szág más helységeiben lakó volt tagjaink is „hazajöttek”. Az el­múlt hónapokban fiataljaink 200 ezer forint értékű társadalmi munkát végeztek a művelődési ház felújításánál. Lehet, hogy ez másoknak nem sokat jelent, de nekünk igen, hiszen tudjuk, érez­zük, hogy ez közös érdek. Bizo­nyára még sok ilyen osoport van az országban, és mi szívesen is­mernénk meg életüket. Vélemé­nyem szerint erre nagyon alkal­mas lenne a KISZ lapja. Bízom benne, hogy levelem nem lesz pusztába kiáltott szó. Szekeres Jánosné Adács 33

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék