Magyar Ifjúság, 1984. szeptember-december (28. évfolyam, 36-52. szám)
1984-12-28 / 52. szám
belőlem”, sőt magamnak volt leginkább elege magamból, mégis, ha megpróbáltak rábeszélni, újra és újra kötélnek álltam. Engem a legjobban az zavart az egészből, hogy nekem újból és újból olyan dolgokról kellet beszélnem, amiken már túl voltam, amiket már lezártam, amik már bizonyos mértékig távol álltak tőlem. — Vagyis a régi, daliás időkről, pályafutásodról? — Nagyjából. Én abban a pillanatban, ahogy lezárult a pályám, és egy másikon folytatódott az életem, nem akartam többé Németh Angéla olimpiai bajnok lenni, hanem Rámky Mátyásné testnevelő tanárnőként élni, dolgozni, megméretni. — Munkahelyeden, amikor hívlak, mindig így mutatkozol be... — Éppen ezért. — Dehát ez lényegében csak egy formális eszköz a menekülésre. — Tudom ... Ezek egy kicsit gyerekes lázadások, de rettenetesen zavar ez a felemás állapot. Naponta küzdök meg azzal, hogy ha valami jó vagy rossz év, nem tudom, hogy ebből mi szól nekem, a munkámnak és mi a hírnevemnek, az ebből adódó esetleges előnynek, vagy irigységnek. Éppen a napokban történt egy kosárlabda-mérkőzés közben ... — ... mi az, megint játszol? — Igen, Budapest I. osztályban. Egy kollégám helyett be kellett ugranom és így lettem — Mennyit szívsz naponta? — Már csak legfeljebb 15 darabot ... De erről is le akarok szokni. — Érzel már valamit? — Még szerencsére nem, de annyit hallani, olvasni, hogy mennyire ártalmas. Az igazság az, hogy begazoltam. — Számomra az a kép maradt meg legemlékezetesebben rólad, amikor, megnyerve az aranyat a müncheni olimpián, hátradőlsz egy padon és kéjjel, nagy karikákat fújva elszívsz egy cigarettát... — Harmincöt éven keresztül ha öröm ért, ha szomorúság, ha nyertem, ha elbuktam, történhetett akármi, én mindenre úgy az Állatorvosi Egyetem női csapatának játékos-edzője. Szóval az egyik mérkőzésen, az ellenfél egyik játékosa megugrott és futottam utána, hozzá sem értem, az egyik bíró azonban személyit fütyült ellenem. A másik sem értette, hogy miért, meg is kérdezte. Mert még soha nem ítéltem büntetőt olimpiai bajnok ellen! — hangzott a válasz. Érted? Szeretném végre elérni, hogy ne származzon se előnyöm, se hátrányom abból, hogy több mint másfél évtizede a mexikói olimpián történetesen én dobtam gerellyel a nők közül a legnagyobbat. Én a magam életét szeretném élni, a magam problémáival megküzdeni, megbirkózni, elbukni vagy sikerig jutni. Nekem rengeteg görcsöt, gátlást hozott, hogy úgy éreztem, és érzem, hogy nekem úgymond bajnokhoz méltóan kell viselkednem ... — ... ezeknek a normáknak jó részét, ahogy ismerlek, ha történetesen Mexikóban minden dobásra kilépsz, akkor is megtartanád . .. — A mindennapi életben azért ezer olyan dolog van, amit nemigen tehetek meg. Hóvégeken például elég gyakran vannak anyagi problémáink és akkor bizony szívem szerint elmennék egy-két napra takarítani. Valamiért mégis úgy érzem, nem tehetem meg. Ötször is meggondolom, ha kérek valamit egy hivatalban, amit ezer más ember kér, és megtenném egyébként minden fejfájás nélkül. És ha hiszed, ha nem, sokszor éppen emiatt nem is kérek, sokszor nem használok ki kínálkozó lehetőséget. Pedig tudom, hiába erőlködöm, hogy meg kéne barátkozni ezzel a helyzettel, és így berendezni az életemet. Tudom, hogy ennek jó részével csak a magam életét nehezítem. Nem szabadna ezzel törődnöm, nevelni kell a gyerekeket, el kell látni a háziasszonyi teendőket, el kell végeznem a munkát a tanszéken. De remélem, benő a fejem lágya. — Egyébként jól vagy? — Persze. Ha nem lennék jól, akkor biztos nem jutna időm ilyesmikkel is foglalkozni. Van családom, van munkám, egyébként boldog vagyok, reagáltam, hogy rágyújtottam egy bagóra. Eszembe sem jutott, hogy bármi árthat nekem, úgy képzeltem, hogy ezzel a vasfizikummal mindent kibírok. Látod, innen tudni, hogy öregszem, kezdem takarékra állítani magam. — Hány éves vagy? — Negyvenhét. Ugye elszállt az idő? De azért 100 kilót még mindig simán felkapok. — A súlyod, ugye, nem sokat változott? — ötvennyolc kiló vagyok. Annak idején mit kínlódtam, mert 63-ról kellett lejönnöm 56- ra! Most pedig lehetnék akármennyi, és nem is tudnék ennél feljebb menni. — Tudod, hogy igencsak nehezen találtalak meg? — Mert titkos a telefonszámom ... — Mióta? — Már régen. A feleségem akarta. Igen, az olimpia után jó ideig volt néhány zsivány, aki a legbutább ugratásokkal zaklatta. Akkor titkosítottam. Nem furcsa: addig, amíg nem sikerült nyernem, senkinek nem jutott eszébe, hogy durva viccekkel kellemetlenkedjen, amikor bajnok lettem, akkor nem bírták egyesek, hogy bele ne rondítsanak az örömünkbe. — Még ha volt is árnyékos oldala, azért összességében nem hiányzik a népszerűség? — Már nem. — Mert korábban hiányzott? — Egy darabig. Hirtelen zuhantam a tetőről a földre. Nehezen találtam meg a helyemet. Egyszerre változott meg minden körülöttem, átmentek az utca túlsó oldalára, ha megláttak. Kemény időszak volt. Egyébként is tele voltam bizonytalansággal ... Sokszor felesleges embernek éreztem magam ... — A munkád? — Biztos tudod, hogy edző vagyok a Bányásznál. A többi edző is mind régi harcostárs: Hanglik, Stark, Szalay. Otthon is jól vagyunk. A lányom nemrég kezdett atlétizálni, most neki drukkolok. — Ismerek több régi sportolót, aki kifejezetten lebeszéli a gyerekét, mert félti a sok szenvedéstől, csalódástól... — Nem, én örülnék neki, ha tudná vinni valamire, csak tartok tőle, hogy alacsony a futáshoz, ugráshoz. Nekem csak jó emlékeim maradtak versenyzői pályafutásomból. — Pedig te aztán annyit szenvedtél a fogyasztással, és túl azon annyi, de annyi peched volt... — Volt, persze. A múltkor számoltam össze, hogy hét olimpiai és VB-arany ment el néhány dekás súlykülönbség vagy hasonló fatális balszerencse miatt. Simán lehettem volna háromszoros olimpiai bajnok. Mégis inkább csak a szép és jó dolgok jutnak versenyzőkoromból eszembe. Mindennel együtt azért az nagyon szép időszak volt. — Mondd, és nem hiányoznak azok a nagy veselkedések, nagy célok? — Nem. Amennyi kell, azt megkapom edzőként, aztán nagyon jó idehaza lenni. Ma már nem kellenek azok a világmegváltó nagy dolgok. Tudod, minden reggel ötkor felkelek, hogy Csillának elkészítsem a reggelit, becsomagoljam a tízórait. Ha rendben útnak indítom naponta, az számomra többet jelent mindennél. Szegő András - Földi Imre: „Már nem hiányzik a népszerűség”