Magyar Ifjúság, 1985. január-április (29. évfolyam, 1-17. szám)
1985-03-15 / 11. szám
a magyar női asztalitenisz koronázatlan királynője, Oláh Zsuzsa, a Statisztika 102-szeres válogatott versenyzője az utóbbi hat esztendőben minden jelentős hazai versenyt megnyert. Itthon egyszerűen nem akad méltó ellenfele. A mezőny nagy része Oláh-komplexusban szenved... Még a sokszoros Európabajnoknő, Magos Judit is — saját bevallása szerint — remegő gyomorral állt ki ellene. Gál Krisztina, akivel az 1984-es országos bajnokság egyéni döntőjét játszotta, a mérkőzés előtt kijelentette: „Sajnos itt én már csak második lehetek. Zsuzsát nem lehet legyőzni.” Kisházi Bea, többszörös Európa-bajnok klubtársnője szerint: „Zsuzsa külön kategória, itthon legyőzhetetlen.” Urbán Edit úgy véli: „A nemzetközi asztalitenisz-világban mindenki a kínaiaktól tart. ők jelentik a csúcsot, a legyőzhetetlent. Nálunk a női mezőnyben Oláh a kínai.” A „félelmetes hírű” bajnoknővel a Statisztika Marczibányi téri fellegvárában beszélgetünk. A 24 esztendős asztaliteniszezőnő civilben korántsem tűnik olyan magabiztosnak, mint az asztal mellett. Halk szavú, szomorú szemű. Ifjú kora ellenére erősen őszül. — Családi vonás — jegyzi meg. — A szüleim is korán őszültek. — A sportszeretetét kitől örökölte? — Nem tudnám az őseimre visszavezetni, hiszen a családban egyetlen sportoló sem akadt. Annál több matematikus. Papám a matematikai tudományok doktora, mamám matematikatanárnő volt. A nővérem és a sógorom, és nem utolsósorban a férjem is matematikus. Némi kapcsolatom nekem is akad a számokkal: elvégeztem a Számítástechnikai Oktató Központ felsőfokú tanfolyamát, amely számítógép-programozói szakmát adott. — Szülei mit szóltak, hogy lányuk a pingpongtermet választotta? — Nem az volt a vágyuk, hogy asztaliteniszező legyek. A mamám azt szerette volna, ha baletttáncosnő leszek, öt évig jártam balettiskolába, de a Balett Intézetbe már nem vettek fel. — Hogyan került ütő a kezébe? — Kilencéves voltam, amikor egy nyaralásnál az asztalhoz álltam. Hamar belelendültem a játékba, olyannyira, hogy az egyik nyaraló vendég azt ajánlotta, próbálkozzam meg egyesületben játszani. Jelentkeztem a Statisztikánál, ahol az Ormai házaspár „befogadott”. — Első sikere? — 1972-ben megnyertem az újonc bajnokságot. Később minden korosztályban az élen végeztem. 1978 óta hatszor nyertem felnőtt egyéni országos bajnokságot, három ízben pedig párosban lettem első. A folytatást már ismerjük: 1974-ben serdülő lánycsapatban ezüstérmes az Európa-bajnokságon, 1975-ben és 1976-ban az ifjúsági EB-n csapatban bronzérmes. 1977-ben pedig csapata aranyat nyer. 1978-ban és 1982-ben felnőtt Európa-bajnok. 1980- ban ezüstérmes. 1984-ben bronzérmes. Mindegyik esetben csapatban. Az eredménylista tiszteletet parancsoló, de egy kicsit hiányos. Hiányzik belőle az egyéni siker. Az itthon verhetetlen bajnoknőt, ahogy kiteszi a lábát a határon túlra, máris kellemetlen meglepetések érik. * — Az 1983-as világbajnokságon a 16 közé jutásért kikaptam egy számomra ismeretlen hongkongi lánytól. Meglepett a furcsa játékstílusa. Az 1982-es EB-n a nyolc közé jutásért a szovjet Antonova állított meg. Az 1984-es EB-n pedig a holland Klapenburgtól szenvedtem vereséget a nyolc közé jutásért való küzdelemben. Pedig ezt a holland lányt a csapatbajnoki mérkőzések során kétszer is legyőztem. Az a helyzet, hogy a csapatmérkőzéseken általában nagyon kijátszom magam, mire az egyéni versenyekre kerül sor, elfáradok. Sajnos nem bírom a hosszú ideig tartó versenyeket. Egy nagy világverseny eltart majd két hétig is. Nekem inkább az egy-két napos versenyek fekszenek. — Ha két napig tartana a világbajnokság? — Akkor sem lennék világbajnok. Jelenleg a világranglista 15. helyén szerepelek. Úgy érzem, valós a besorolás... — Sok versenyét láttam, de mindig az volt az érzésem, hogy nem tud önfeledten örülni. Egy-egy bajnoksága után még csak el sem mosolyodott... — Valóban nem tudok látványosan örülni. Inkább előfordult, hogy egy bajnoki győzelem után örömömben sírva fakadtam. Őszintén szólva, a hazai győzelmeket nem értékelem túl sokra. — Nem zavarja, hogy mindenki ön ellen szurkol? — Természetesnek tartom, hogy mindenki a legjobbat szeretné legyőzve látni... — Tud róla, hogy a hazai ellenfelek eleve gátlásokkal állnak ön ellen az asztalhoz? — Már hallott erről? Kik azok? — kíváncsiskodik. — Csak azt látom, hogy a Statisztikában a versenyzőtársaim nem szívesen játszanak velem ... — A korábbi Tizek-bajnokságán egy kis afférje akadt. Bátorfy Csilla elleni mérkőzése után a sajtóban sokat emlegettek egy bizonyos meg nem adott poént... — Az újságok némileg elferdítették a tényeket. 19:18-as állásnál történt a dolog. A hátam mögött begurult egy labda, amit én nem láttam. Közben bepörgettem a labdát Csillának, amit ő nem tudott megfogni. Az „idegen labdát” nem jelezte a főbíró, így természetesen nem álltam meg. Egyébként ezen a mérkőzésen három olyan labdát is bemondtam Csilla javára, amelyet nekem ítéltek meg a bírók. Megnéztem a szabálykönyvet, abból is világosan kiderült, hogy nem történt szabálytalanság. * — Egy válogatott futballista értéke egymillió forint. Mennyire taksálja magát a legjobb magyar asztaliteniszezőnő? — Zavarba hoz ilyen kérdéssel. Nehéz a viszonyítás. A labdarúgás jóval népszerűbb sportág a mienknél. Talán 100 ezer forint? — mondja bizonytalanul. — Az asztaliteniszezőknél is egyre több pénzdíjas versenyt rendeznek ... — Sajnos a nőknél elég ritka az ilyen jellegű viadal. Az Európa 12-n kívül általában évente egy pénzdíjas versenyen vehetünk részt. — Mennyit lehet kasszírozni? — Nem annyit, mint a férfiak. Az Európa 12-n elért negyedik helyezésemért például 700 svájci Csak Itttci próféta? 43