Magyar Ifjúság, 1985. január-április (29. évfolyam, 1-17. szám)

1985-03-15 / 11. szám

a magyar női asztalitenisz koronázatlan királynője, Oláh Zsuzsa, a Statisztika 102-szeres válogatott versenyzője az utóbbi hat esztendőben minden jelentős hazai versenyt megnyert. Itthon egyszerűen nem akad méltó ellenfele. A mezőny nagy része Oláh-komplexusban szenved... Még a sokszoros Európa­­bajnoknő, Magos Judit is — saját bevallása szerint — remegő gyomorral állt ki ellene. Gál Krisztina, akivel az 1984-es országos bajnokság egyéni döntőjét játszotta, a mérkőzés előtt kijelentette: „Sajnos itt én már csak második lehetek. Zsuzsát nem lehet legyőz­ni.” Kisházi Bea, többszö­rös Európa-bajnok klub­társnője szerint: „Zsuzsa külön kategória, itthon le­győzhetetlen.” Urbán Edit úgy véli: „A nemzetközi asztalitenisz-világban min­denki a kínaiaktól tart. ők jelentik a csúcsot, a legyőzhetetlent. Nálunk a női mezőnyben Oláh a kí­nai.” A „félelmetes hírű” baj­noknővel a Statisztika Marczibányi téri fellegvá­rában beszélgetünk. A 24 esztendős asztali­teniszezőnő civilben ko­rántsem tűnik olyan ma­gabiztosnak, mint az asz­tal mellett. Halk szavú, szomorú sze­mű. Ifjú kora ellenére erősen őszül. — Családi vonás — jegyzi meg. — A szüleim is korán őszültek. — A sportszeretetét ki­től örökölte? — Nem tudnám az őseimre visszavezetni, hi­szen a családban egyetlen sportoló sem akadt. Annál több matematikus. Papám a matematikai tudomá­nyok doktora, mamám matematikatanárnő volt. A nővérem és a sógorom, és nem utolsósorban a férjem is matematikus. Némi kapcsolatom nekem is akad a számokkal: el­végeztem a Számítástech­nikai Oktató Központ fel­sőfokú tanfolyamát, amely számítógép-programozói szakmát adott. — Szülei mit szóltak, hogy lányuk a pingpong­­termet választotta? — Nem az volt a vá­gyuk, hogy asztalitenisze­ző legyek. A mamám azt szerette volna, ha balett­táncosnő leszek, öt évig jártam balettiskolába, de a Balett Intézetbe már nem vettek fel. — Hogyan került ütő a kezébe? — Kilencéves voltam, amikor egy nyaralásnál az asztalhoz álltam. Hamar belelendültem a játékba, olyannyira, hogy az egyik nyaraló vendég azt aján­lotta, próbálkozzam meg egyesületben játszani. Je­lentkeztem a Statisztiká­nál, ahol az Ormai házas­pár „befogadott”. — Első sikere? — 1972-ben megnyertem az újonc bajnokságot. Ké­sőbb minden korosztály­ban az élen végeztem. 1978 óta hatszor nyertem fel­nőtt egyéni országos baj­nokságot, három ízben pedig párosban lettem el­ső. A folytatást már ismer­jük: 1974-ben serdülő lánycsapatban ezüstérmes az Európa-bajnokságon, 1975-ben és 1976-ban az ifjúsági EB-n csapatban bronzérmes. 1977-ben pe­dig csapata aranyat nyer. 1978-ban és 1982-ben fel­nőtt Európa-bajnok. 1980- ban ezüstérmes. 1984-ben bronzérmes. Mindegyik esetben­ csapatban. Az eredménylista tiszte­letet parancsoló, de egy kicsit hiányos. Hiányzik belőle az egyéni siker. Az itthon verhetetlen bajnok­nőt, ahogy kiteszi a lábát a határon túlra, máris kellemetlen meglepetések érik. * — Az 1983-as világbaj­nokságon a 16 közé jutá­sért kikaptam egy számom­ra ismeretlen hongkongi lánytól. Meglepett a furcsa játékstílusa. Az 1982-es EB-n a nyolc közé jutásért a szovjet Antonova állított meg. Az 1984-es EB-n pe­dig a holland Klapen­­burgtól szenvedtem vere­séget a nyolc közé jutá­sért való küzdelemben. Pedig ezt a holland lányt a csapatbajnoki mérkőzé­sek során kétszer is le­győztem. Az a helyzet, hogy a csapatmérkőzése­ken általában nagyon ki­játszom magam, mire az egyéni versenyekre kerül sor, elfáradok. Sajnos nem bírom a hosszú ideig tar­tó versenyeket. Egy nagy világverseny eltart majd két hétig is. Nekem in­kább az egy-két napos versenyek fekszenek. — Ha két napig tartana a világbajnokság? — Akkor sem lennék világbajnok. Jelenleg a vi­lágranglista 15. helyén sze­repelek. Úgy érzem, valós a besorolás... — Sok versenyét láttam, de mindig az volt az érzé­sem, hogy nem tud önfe­ledten örülni. Egy-egy baj­noksága után még csak el sem mosolyodott... — Valóban nem tudok látványosan örülni. Inkább előfordult, hogy egy baj­noki győzelem után örö­mömben sírva fakadtam. Őszintén szólva, a hazai győzelmeket nem értéke­lem túl sokra. — Nem zavarja, hogy mindenki ön ellen szur­kol? — Természetesnek tar­tom, hogy mindenki a legjobbat szeretné legyőz­ve látni... — Tud róla, hogy a ha­zai ellenfelek eleve gátlá­sokkal állnak ön ellen az asztalhoz? — Már hallott erről? Kik azok? — kíváncsisko­dik. — Csak azt látom, hogy a Statisztikában a versenyzőtársaim nem szí­vesen játszanak velem ... — A korábbi Tizek-baj­­nokságán egy kis affér­je akadt. Bátorfy Csilla elle­ni mérkőzése után a saj­tóban sokat emlegettek egy bizonyos meg nem adott poént... — Az újságok némileg elferdítették a tényeket. 19:18-as állásnál történt a dolog. A hátam mögött begurult egy labda, amit én nem láttam. Közben bepörgettem a labdát Csil­lának, amit ő nem tudott megfogni. Az „idegen lab­dát” nem jelezte a főbíró, így természetesen nem álltam meg. Egyébként ezen a mérkőzésen három olyan labdát is bemond­­tam Csilla javára, amelyet nekem ítéltek meg a bí­rók. Megnéztem a szabály­­könyvet, abból is világo­san kiderült, hogy nem történt szabálytalanság. * — Egy válogatott fut­ballista értéke egymillió forint. Mennyire taksálja magát a legjobb magyar asztaliteniszezőnő? — Zavarba hoz ilyen kérdéssel. Nehéz a viszo­nyítás. A labdarúgás jóval népszerűbb sportág a mienknél. Talán 100 ezer forint? — mondja bizony­talanul. — Az asztaliteniszezők­nél is egyre több pénzdí­jas versenyt rendeznek ... — Sajnos a nőknél elég ritka az ilyen jellegű via­dal. Az Európa 12-n kívül általában évente egy pénz­díjas versenyen vehetünk részt. — Mennyit lehet kasszí­rozni? — Nem annyit, mint a férfiak. Az Európa 12-n elért negyedik helyezése­mért például 700 svájci Csak Itttci próféta? 43

Next