Magyar Ifjúság, 1985. január-április (29. évfolyam, 1-17. szám)
1985-04-26 / 17. szám
TÖRÖKORSZÁGI EMLÉKEK 2. mozival Tehát a helyszín az Izmirtől 60 kilométerre eső Aliaga, a feladat pedig a magyarok építette erőműről készítendő film. Kétórás megbeszélés, helyszíni szemle, késhegyig menő viták arról, mi legyen a forgatókönyvben, amit még éjszaka meg kell írni, hogy másnap annak alapján dolgozhassunk. De addig is, gazdálkodjunk a szűkre szabott idővel! Néhány külső felvételt már most el lehet készíteni. Csakhogy az előkerülő kamera láttán a törökök tiltakoznak: — Itt nem lehet filmezni. — Hogyhogy nem lehet? Hiszen van engedélyünk — lobogtatom feléjük az Ankarában kiállított papírt. — De ez nem elég. — Mi kell még? — Az izmiri renőrség engedélye... Operatőr barátom kezdi elveszíteni a türelmét, ami nem lenne baj, de ez az arcán is látszik, a hangján is hallatszik. — Mosolyogva szidd őket! Mosolyogva! — sziszegem felé. — Itt ők vannak otthon. Még feljelentenek, s egy kocka nem sok, annyit sem sikerül hazavinnünk! Fényképek sorsa Irány tehát ismét Izmir, amelynek környékén fontos haditengerészeti támaszpont, katonai repülőtér van. A városban található a NATO egyik parancsnoksága, az erőmű közvetlen közelében pedig egy jelentős olajfinomító és más ipari üzemek. Mindez a világ bármely országában épp elég ok a filmesekkel szembeni bizalmatlanságra. A rendőrségen a negyedik emeleti, kicsinyke szobában már oda jövetelünk előtt is sokan rakosgatták a dossziékat, kopogtatták az írógépeket. Becsületükre legyen mondva, nekünk is kerítettek székeket és helyet szorítottak. Később meg is teáztattak, sőt az idő előrehaladtával az egyik sarokban lévő képmagnón lejátszottak a tiszteletünkre néhány fölöttébb szórakoztató török nyelvű filmet is. Ezenközben közöttünk beindult a gépezet. A főnök levelet diktált az egyik úrnak. Kiderült, hogy ezt az én nevemben cselekedte. A levélben foglaltak hitelességét ugyanis — eltekintve attól, hogy török szókincsem két-három kifejezésre korlátozódik — aláírásommal igazoltam. Állítólag ez volt az a kérvény, amit az illetékes török minisztérium nálam lévő engedélyével összhangban én intéztem az itteni főnökhöz abból a célból, hogy engedélyt járjon ki nekem az Ankarában engedélyezett forgatáshoz. Most újabb diktálás következett. Egy nyomtatványon a főnök kérte, hogy engedélyezzék nekem a minisztérium által engedélyezett forgatást, amit ő is engedélyez. E munkával elkészülve föltette a keresztkérdést, hogy van-e nálam igazolványkép. Hidegvérrel előhúztam két fotót. A főnök erre a fordulatra nem számított, de megadóan viselte a sorsát, és egyik segédjével a nyomtatvány első- és másodpéldányára tűzőgépeztette a fotókat. Ekkor lépett színre egy újabb segéd, aki ugrásra készen leste a főnök pillantását, s már jó előre kiszemelte magának azt az irattartót, amiből egy mozdulattal kiszórta az ügyiratokat, hogy ezeknek a kérvényeknek csináljon helyet. Ezután a dosszié és tartalma egy fullajtár kezébe került, aki hosszú, mi több, nyugtalanítóan hosszú időre kivonta magát a forgalomból. Idegesítő távollétében egyre inkább baljós előjeleket véltem felfedezni, ami igazolódott is. Kérelmünket — egy kitétel miatt, amely szerint Efeszoszban is akarunk forgatni — elutasították. De a főnök, aki tényleg jóindulatú volt és rokonszenvezett velünk, újabb rohamra vezényelte maroknyi csapatát. Volt még két képem — az előbbiek a szemétkosárba kerültek —, újból kértem a főnököt az engedély engedélyezésére, ő újra diktált láthatatlan emberének és így tovább és így tovább. Segítőkészségét bizonyítandó most maga indult feljebbvalóihoz, s kis idő múltán meg is tért — immár győztesen. Végül is én mindezen jól szórakoztam.. Nevetve vettem át jótevőnktől az okiratokat, megértően nyugtáztam, hogy ezentúl egy nyomozó is kísérni fog bennünket, s diadalittasan néztem operatőr barátomra: — Hát nem varázslatos? Igen, ez a Kelet! Semmi sietség, semmi kapkodás. A dolgok így is, úgy is elrendeződnek. Kollégám azonban nem osztotta nézetemet. Most már — a törökök miatt — arcára mosolyt erőltetett ugyan, és látszólag barátságos volt, szavai azonban másról árulkodtak: — Te őrült vagy! Ha nem vetted volna észre, időközben eltelt egy nap. A szerző felvételei Falusi asszony Megcsontosodott előítéletek? „Hajnali két óra van, a hotelszobámban ülök” — olvasom az úti naplómból az 1984. május 2-án, Izmirben keltezett bejegyzést. Bizony, nem tegnap volt. S talán most sem veszem elő az irományaimat, ha néhány napja nem hív fel az egyik kinti ismerősöm, s nem késztet arra, hogy végre törlesz» 21