Magyar Ifjúság, 1985. május-augusztus (29. évfolyam, 18-35. szám)
1985-06-28 / 26. szám
terrel. Emlékezete szerint a vádlott rendszeresen trenírozott: „Egy nap szériában 200 fekvőtámaszt is megcsinált.” A hét évre elítélt K. Zoltán „Ricsi” kedélyállapotát említi: „Ha nem tornázott eleget, akkor ideges volt és lobbanékony.” Az egy esztendőn belül szabaduló B. László készségesen segít a bíróságnak. Mutatja, miként feküdt Richter az egymás mellé fektetett székekre, hogyan nyomta ki a seprűnyélre ültetett társát — rövid időn belül 40—45-ször. Richter mindezeket vérfrissítő gyakorlatoknak nevezi. Szülei artistaként szereztek hírnevet maguknak : tíz gyermekük közül Richárd a legkisebb. Vallomása tele bizonytalansággal, ellentmondással. Hol, mikor, miért büntették eddig — nem tudja. Iskolás évei, elvégzett osztályai, munkahelyei? — mintha az ördögöt faggatnák a mennyországról. Hogy miért került a Csillagba? Erről nem szívesen beszél, mert ellentmond a periratoknak. Élettársával szemtelenkedtek egy preszszóban, ő ezt nem tűrhette. Vita következett, majd annak eldöntése, ki az erősebb. Az utcára az illető késsel a kezében lépett, Richter tehát (így mondja) csak védekezett. Ugyanezt a történetet a Fővárosi Bíróságon 1980- ban másként idézték fel a szemtanúk. A presszóban jelentéktelen semmiségen vitázott F. György a vádlott társaságában lévő nőkkel. Az akkor 23 éves, de már többszörösen büntetett Richter közbeszólt, sértegetett, verekedést provokált. F. György testvére, András próbálta az erősködőt lecsendesíteni, az utcára is utána ment, jobb belátásra bírni. Richter a gyanútlan férfit egy 12 centiméteres zsebkéssel hasba szúrta, majd elfutott a helyszínről. A bíróság emberölés bűntettének kísérletében találta bűnösnek, és 7 évi fegyházban töltendő szabadságvesztésre ítélte. A szegedi Csillagba 1980. szeptember 16-án érkezett. Jómagam, mások is jegyeznék Richter korábbi vétkeit, büntetéseit, de egy idő után elfárad a kezünk. Szinte követhetetlen, ami ezzel a fiatalemberrel történik attól apillanattól, hogy az orvos fogas műtéttel 1956. december 1-én a világra segíti. Későn tanul meg beszélni, óvodába két hétig jár, 14 esztendős koráig az általános iskolának csak az első osztályát fejezi be. Kilencévesen állami gondozásba kerül (szülei betegek, testvérei börtönben vagy külföldön), nevelésére egy rokon sem vállalkozik. Az intézetből megszökik, hol egyik, hol másik testvére rejtegeti. Szülei halála után egyik nővére fogadja be, de ő sem bír az állandóan csavargó, gyújtogató kisfiúval. Richárd gyermekvédő intézetbe kerül, innen a fiatalkorúak fogdájába. Bűnlajstromán szerepel jogtalan behatolás útján, illetve bűnszövetkezetben elkövetett lopás, betörés stb. Az általános iskola második—hetedik osztályát felnőttként végzi el. Mikor, hogyan, kinek az ösztönzésére — a tárgyaláson erről nem esik több szó. Tény, hogy cellájában gyakran olvas (főként kalandos) könyveket. Zárkafelelőse mégsem tartja okosnak. A beszélgetésekkor ugyanis Richter ócsárolta a szocialista társadalmat, ráadásul dicsérte Hitlert, mondván, az volt az igazi rend, amit a Führer csinált. A társak szavait többnyire rezignáltan hallgató Richter kötelességének érzi a cáfolást. — Ez nem igaz — fordul egykori zárkafelelőse felé. — Hitlert nem dicsértem, a nevéhez kapcsolódó eseményeket sem. Háborús filmek nézése közben gyakran mondogattam: utálom a németeket, mert irtották a cigányokat. A tárgyalás alatt még háromszor „támad” vallomást tevő rabokra. Az emberölés kísérletéért bűnhődő L. Tibort azzal vádolja, hogy kedvezményért beszél ellene. A hasonló vétségért 18 évre elítélt K. Jánosról az a véleménye, hogy gimnáziumot végzett, művelt ember, ezért elég életszerűen hazudik. A „vamzer”-nek (besúgónak) tartott K. Lászlót aljas, piszkos rágalmazónak nevezi, nem törődve a bíró rendreutasításával. Mindezek kiragadott pillanatok a szegedi tárgyalás négy napjából. Richter általában közömbösen hallgatja a beidézetteket, ő csak akkor szól, ha kérdezik. Kártyásokat leső kibichez hasonlít: a számára kedvező vallomást ugyanolyan arccal fogadja, mint a súlyosan terhelőt. Tiltakozásai sem szenvedélyesek, a tanúk vélt tévedését úgy helyesbíti, ahogy a tanító egy elrontott számtanpéldát. Egyébként cipőjét nézegeti perceken, órákon át. Biztató vagy rokonszenvező pillantást nemigen várhat ,ha pontos az információm, testvérei közül csak egyik nővére ül a közönségnek fenntartott helyen. Fivérei nincsenek itt, vagy ha igen, titokban tartják személyazonosságukat. Távollétük meglepő. Szögnyelése után a klinikán ápolt Richter kórtermét napokig két oldalról őrizték a rendőrök. Tartaniuk kellett az áldozatok hozzátartozóinak dühétől, és attól is, hogy a Richtertestvérek esetleg megpróbálják öccsüket kiszabadítani. Nos, a fogolyszöktetés elmaradt, a családi szervezkedés kimerülhetett a védőügyvéd keresésében. Néhány nappal a csillagbeli ámokfutása után a Richter-família tagjai már tárgyaltak jogászokkal. Kegyelmet akartak öcscsüknek, de ezt senki nem ígérhette meg. A hivatalból kirendelt dr. Pálinkó Ilona taktikája egyszerű. A gyilkosságokat nem tagadhatja, ezért a vádlott elméjének épségében kételkedik. Igazából aligha hiheti, hogy elképzelésével csatát, azaz pert nyerhet. Korrektül figyel, igyekszik az egymásnak ellentmondó vallomásokat a védelem javára felhasználni, de a Petrocelli-féle tűz nála nem lobog. Védencével calig találkozik, a tárgyalási szüneteket is a folyosón kollégák, újságírók, érdeklődők társaságában tölti. Richterrel nem beszélhet négyszemközt, a társaik halála miatt elfogult fegyőrök jelenlétében viszont nem adja ki a védelem elképzeléseit. Az ügyvédnő jó helyen kapisgál, de érzi, hogy Richterből aligha lesz felmentett. Már a tárgyalás első napján fáradt, a kívülálló azt hihetné, hogy őt faggatták heteken át. Mindenesetre tisztes mennyiségű orvosi szakvéleményt gyűjt össze a vádlott elmeállapotáról, a zárkatársaktól pedig kivétel nélkül megkérdi: milyennek találták Richter viselkedését? A védőügyész hagyományos párviadalában mégsincs esélye. Feltételezését szinte semmi nem igazolja, legfeljebb Richter hirtelen emlékezetkiesése, egy rabtárs szlengje: „Ricsi nem volt normális”, egy másik fegyenc megjegyzése: „Más vitáiba Richer is beavatkozott. Hülyén szólt, ha nem adtak neki igazat, bepipult, kötekedett.” Az ügyvédnő az Országos Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet jelentésében bízik. Richten itt egyhónapos vizsgálat után kóros fokú gyengeelméjűnek minősítették. Csakhogy nem ma, nem tegnap, hanem 1971 februárjában. Ráadásul a megismételt tesztek már a normál övezet alsó határán lévő alacsony intelligenciára utaltak. Két év múlva ugyanez az intézet adott papírt arról, hogy Richter Richárd gyenge értelmi képességű, általános ismeretanyaga szegényes, viszont meglehetősen jó a lényeg megragadása. A tárgyaláson megjelenő testvér segíteni próbál a védelemnek. Beszél az életét zárt elmeosztályon végző apai nagymamáról. Arról, hogy a család kezdettől fogva „nyomottnak” tartotta a legkisebb fiút, mert születésekor fogóval szorították az agyát. A budapesti II.—XI.—XII. Kerületi Bíróság tényállásrögzítése egy 1971-es tárgyaláson : „Különösképpen ki kell emelni a fiatalkorú Richter Richárd szerepét, aki 14. életévének betöltése előtt a lopásoknak már olyan sorozatát követte el, amely egészen egyedülálló ... Értelmi fogyatékos, súlyos fokú morális defektussal. Erkölcsi és magatartási normái hiányoznak. Cselekményeinek társadalomra veszélyes következményeit csak korlátozottan tudja felismerni.” Mindennek kissé ellentmond egy 1968-as keltezésű rendőrségi információ. A kis Richárd osztályfőnöknője szerint nem hiányos szellemi képessége miatt jár gyógypedagógiai iskolába. Sokat csavarog, a tananyagot ezért nem képes feldolgozni. Egy korabeli környezettanulmány megállapítása: a 11 éves fiú az előkészítő osztályban nagyon nyugtalan, fegyelmezetlen, kötekedő, állandóan bicskával jár, ha teheti, lop, a kisebbeket veréssel fenyegeti. Később érzelmi árvának nevezik, a bíróságon enyhítő körülményként értékelik debilitását. A szegedi Csillagban 41 orvosi vizsgálaton jelenik meg , panaszai elmeállapotától függetlenek. Idegfeszültségre legfeljebb gyakori álmatlansága utal. A börtön pszichológusa 1983 áprilisában írásos diagnózist ad: „A külvilágra vetíti ki vágyait, indulatait, ezeknek megfelelően színezi át érzékleteit. Agressziós feszültségét nem tudja sem elhárítani, sem feldolgozni, de érvényesíteni sem, ezért kivetíti környezetébe, és úgy éli át, hogy mások ártani akarnak neki.” Richter tehát szorong, a börtön levegőjétől fuldoklik. Ételében mérget kéres, indulatai levezetéséhez a munka oly kevés, mint egy kanál víz a mosdáshoz. Egyre többet gondol a külvilágra, a szabadságra. Két rabtársa rendszeresen hergeli. Innen élve nem szabadulsz ki! — mondják ki a szentenciát. Richter kar- és láberősítő gyakorlatokkal védekezik a fizikai elsorvadás ellen. A szellemi tunyaság elkerüléséért olvas, az idegen szavak szótárát is lapozza. Nem a haláltól fél, hanem attól, hogy itt a börtönben kell vele találkozni. Hogy hova vágjak, meg sem tudja fogalmazni. A fegyházon, intézeten, javítón kívüli életet alig ismeri. Gyermekként lopott, betört, tudván, hogy fiatalkorúként alig büntethető. A „szabadban” három élettársat talált, feleséget egyet sem. A külvilág számára idegen, hiszen szinte állandóan távolt élt tőle. Mégis vonzza, mégis betegesen fél, hogy soha többé nem ismerheti meg. Komolyan hihette-e Richter Richárd, hogy a Csillagban az életére törnek? Tárgyalásának első napján említi, a halálát megjósoló Vértes és Járóka elítélteket. A védelem javasolja, a bíró feleslegesnek tartja tanúként való kihallgatásukat. Mondhatta Vértes Richternek, hogy gyógyszerrel megmérgezik; az október 19-én történteket ez nem magyarázhatja. — Négy éven keresztül vártam, hogy meghalok, ez idegileg teljesen kiborított — motyogja Richter. Az előzmények ismeretében nem hisznek neki. Az Elmemegfigyelő Intézetben 1973-ban durván színleli a hülyét, ahogy később bevallja: „Balhéból beszéltem össze-vissza, nem vagyok én bolond.” Börtönbéli ámokfutása után a kihallgatásán hasonló módon viselkedik. A kérdésre, hogy milyen évben járunk, kedddel válaszol. Hónapokat, napokat téveszt, letagadja testvéreit, a művezetőket idegennek tartja. Tettét sajátságosan magyarázza: öten támadtak rá, ő csak védekezett. Csoda-e, hogy ezek után minden szavát kétkedve fogadják? Horváth Kálmán 35