Magyar Ifjúság, 1985. szeptember-december (29. évfolyam, 36-52. szám)

1985-09-13 / 37. szám

Egy popkarrier — Nos, Marcella, „Te vagy a sztár”? — Ah, nem, eszembe sem jutott ilyesmi. Igaz, volt egy pár nap, mondjuk egy hét, amikor elkábítot­tak a felgyorsult esemé­nyek. — Váratlanul ért, hogy minden előzmény nélkül egyszeresak a „spiccen” találtad magad egyetlen slágerrel? — Nemcsak váratlanul ért, hanem felkészületle­nül is, annak ellenére, hogy egyáltalán nem előz­mények nélkül született a slágerdalunk, a Te vagy a sztár. Hosszú, kemény munka van mögötte, éve­ken keresztül tanultam a szakma „titkait”, mégpe­dig nem a hazai, viszony­lag kényelmes körülmé­nyek között, hanem a sok­kal keményebb, külföldi profi mezőnyben. : — Ne haragudj, vala­hogy gyanús nekem, hogy mindig a külföldi mun­kádról nyilatkozol, abban a néhány rólad szóló írás­ban, a veled készült in­terjúkban is csak arról ol­vadtam, mintha az ittho­ni munkáddal kapcsolat­ban valamit takargatnál. Itt az alkalom, beszélj ar­ról, amit elhallgattál ed­dig! — No jó, legyen. Nem könnyű bevallani, nem is tudom, hogy kezdjek hoz­zá... Egyszerűen arról van szó, hogy — remélem, senki nem érti félre — nem voltunk igazán együtt még, amikor megindult velünk a „szekér”. A szá­mainkat, amikből végül siker lett, tulajdonképpen a magunk pihentetésére, kikapcsolódásként írtuk. A szabadságunk alatt vettük föl, két szerződés közötti kis szabadidőnkben, és kí­nos helyzetbe kerültünk, amikor jöttek a felkéré­sek, meghívások, hogy élő­be, koncerteken szeretné­nek hallani minket. — Hogy-hogy zavarba jöttetek? Ekkora vendég­látós-rutinnal nem lehetett gond a föllépés! — Nem a rutin hiány­zott. Nem volt zeneka­runk! — Ez aztán tényleg meglepő bejelentés. Hát akkor hogyan készültek a felvételek? Nem ti ját­szattátok a számaitokat? — Jaj, dehogy nem. Csakhogy a stúdióba ele­gen voltunk hozzá hár­man, hiszen többszörösen följátszhattuk a szólamo­kat, s két olyan profi em­­­­berrel, mint a billentyűs Molnár János és a dobos Kaszás Péter, tökéletes ze­nei hangzást sikerült ki­kevernünk. Ám a közön­ség előtt ezt nem lehetett volna­­így megismételni, play-backkel pedig nem akartuk becsapni azokat, akik megkedvelték a szá­mainkat. Ezért aztán, hogy fölléphessünk, tulajdon­képpen ekkor kellett zene­kart szerveznünk, s ekkor került hozzánk a két re­mek gitáros, Marschalkó Zoltán és Temesvári And­rás. Amikor beadtuk a felvételeinket, mi még csak fölmérni akartuk, hogy egyáltalán van-e ke­resnivalónk a hazai me­zőnyben,és aztán futottunk az elképzeléseinket mesz­­sze felülmúló lehetősé­geink nyomában. Szeren­csénkre hamar összeért a csapat, s nem okoztunk csalódást azoknak, akik a Marcellina PJT-hangzást várták élőben is. — Ez a „PJT” csak egy meghökkentő zenekarnév, vagy valóban egy polgári jogi társaság tagjai muzsi­kálnak együtt? — Nem vagyunk bejegy­zett társaság, csak akar­tunk lenni. Kiderült azon­ban, hogy ez elég bonyo­lult dolog. Az volt a fő gond, ho°­ mi nem ismer­tük eléggé a hazai viszo­nyokat. Külföldön ez egy­szerűbbnek tűnt, ott ugyanis azt tapasztaltuk, hogy ha megmutattuk a megfelelő helyen, hogy mit tudunk, ott igent vagy nemet mondtak, döntöttek arról, hogy kellünk vagy nem. A válasz aztán eliga­zított minket, ha nemet mondtak, tudtuk, valami mást kell produkálnunk ahhoz, hogy szerződést kapjunk. — Itthon ez nem így szokás? — Haj, de mennyire nem! Bármibe kezdtünk, nem kaptunk egyértelmű igent vagy nemet. Sem hi­­vatalbart, sem máshol. Így jártunk a polgári jogi tár­saságunkkal­­ is. Azért akartuk eredetileg megala­kítani, mert összehoztunk a zenélés mellett egy kis hangstúdióra való szerelést is, és szerettünk volna ab­ban is dolgozgatni. Kaszás Péter, a dobosunk nagyon ért a hanganyagok össze­keveréséhez, amihez na­gyon jó fül kell és külön­leges zenei érzék, de mindannyiunkat érdekel ez a fajta munka, évek óta hobbiként kísérletezget­tünk már effélével, s arra gondoltunk, ha már együtt van a felszerelés és a szaktudás, próbáljuk meg kamatoztatni­, nézzük meg, hogy megy nekünk ez a munka. Másfél év kellett ahhoz, hogy kiderüljön: annak ellenére, hogy nyil­vánvalóan igény van ilyes­mire, képtelenek vagyunk bekerülni „a berkekbe”. Amíg nem volt munka, nem volt értelme megala­kítani a PJT-t — csak azért dobjunk ki ügyvéd­re húszezer forintot, hogy megalakítsa? Nem lett be­lőle semmi­.­­ — Nem gondolod, hogy túl könnyen adtátok föl? — Nem végleg adtuk föl. Lélegzetet vettünk. Azóta már dolgozunk, s most, hogy úgy tűnik, mégiscsak lesz folyamato­san munkánk, megalakí­tunk egy gmk-t. — A zenekar nevében azért megmarad a PJT? — Természetesen ezen már nem változtatunk — már csak babonából sem! — Akkor hát tietek lesz az első PJT, amelynek gmk-ja van. És kik lesz­nek a megrendelők? — Nagyon sok zenész keresett már meg, egyelő­re demo-munkákkal kez­dünk, szívesen csináljuk, önzetlenül segítünk a kez­dőknek, a gyakorlatlanab­baknak is, nem csak a menőkre építünk. — S mi lesz a saját szá­maitokkal? Ti aztán nem hivatkozhattok arra, hogy nem tudtok stúdióba jut­ni?! — Készül, készül a nagylemezünk, állandóan dolgozunk rajta, de hogy mikor készülünk el vele, azt most nagyon nehéz megmondani. Jó, hogy a lemezgyári jóváhagyás már megvan. — Hogyan állapodtatok meg? — A lemezgyár azzal a feltétellel kötötte meg a szerződést, hogy az anyagi befektetés, azaz a kockázat felét mi álljuk. Ez konk­rétan azt jelenti, hogy mi adjuk a munkánkat is, a lemezfelvételért járó pénzt pedig csak akkor vehetjük majd föl, ha harmincezer példányt eladtak már be­lőle. — Mit gondolsz, elad­ható az a harmincezer Marcellina-nagylemez? — Lehet, hogy elég sok, eleinte nem is voltunk annyira biztosak abban, hogy ez üzletnek jó lesz-e. Bizakodóak a nyári tur­nénk után lettünk, ahol azt tapasztaltuk, hogy nemcsak az a közönségré­teg fogad bennünket szí­vesen, akiknek készítettük a dalokat, hanem mások is, láttuk, hogy nagyon vitték a kislemezeket is. Azt tapasztaltuk, hogy van kereslet arra a dalla­mos, kemény kísérettel megtámasztott szintetizá­torzenére, amit mi próbál­gatunk. — Kevés szó esett eddig a szövegekről, pedig jelen­tős részük volt abban, hogy a figyelem közép­pontjába került a Marcel­lina PJT. Ki írta? — Én. Addig ugrottak, hogy nem vagyok Babits Mihály unokája, hogy vé­gül magam is kiváncsi let­tem, de szüleim sem tud­nak semmi bizonyosat az ősökről. Az biztos, hogy édesanyám nagyszülei, ro­konai között nincs senki, aki művészettel foglalko­zott volna. Az apai ágat mostanában készültem föl­gombolyítani, egy éve ké­szülünk édesapámmal az ő szülőhelyére, Árpásra, de képtelen vagyok időt teremteni egy odautazás­ra. Pedig hidd el, nagyon kíváncsi vagyok rá más­különben is, így aztán akármilyen ági Babits­­l­ány vagyok, írom a szö­vegeinket, ahogy tudom, s úgy tapasztaltuk, hogy a mi közönségrétegünk meg­ért minket. — Szerinted van hát sa­ját közönségrétegetek? — Tudom, hogy van, megbizonyosodtunk róla. Nemcsak a vidéki turné­kon, de a KEK-en is, az Interjú az év meglepetésével, Babits Marcellával grafinjarol Fotó: Fábry Anna

Next