Magyar Ifjúság, 1986. január-április (30. évfolyam, 1-17. szám)

1986-03-14 / 11. szám

­tőfi Sándor: Nemzeti dal Mint a haza becsülete. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Fényesebb a láncnál a kard, Jobban ékesíti a kart, És mi mégis láncot hordtunk! Ide veled, régi kardunk! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy híréhez: Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Pest, 1848. március 13. „Petőfi neve a magyar tudat­ban egyértelmű a költővel.” — kezdi Magyar irodalomtörténeté­nek Petőfi-fejezetét Szerb Antal. „Külföldön Petőfi a legismertebb magyar költő mindmáig.” — in­dítja portréját a Türelmetlen és késlekedő félszázad című művé­ben Németh G. Béla. Igaz mind­két megállapítás. Mindannyian tudunk tőle idézni, mindannyian bele tudunk vágni a Talpra ma­gyarba — végigmondani keve­sebben —, mindannyian ott lát­juk őt, amint égő tekintettel, csengő hangon szavalja Nemzeti dalát a Múzeum előtt a szakadó esőben, mely hiába ömlik, a for­radalom lángját nem oltja már el semmi, ez a víz csak olaj a tűzre. Más kérdés, hogy Petőfi a Mú­zeum előtt nem mondta el versét. Jó lenne, ha ez a valóság és a tu­dásunk közti finom eltérés elgon­dolkodtatna bennünket, hogy is­mereteink talán mégsem egész pontosak, hogy ezt-azt újra kell gondolnunk. Nem könnyű persze — ha ez furcsán hangzik is — közel jutni Petőfihez. Nem, mert sokszor visszaéltek a nevével, gyanútlanul vagy szándékosan. Halála után azok is műve folytatójának érez­ték magukat, akik ilyesmiket ír­tak: „Magyar mente az alkonyég, / Az Úristen varrta, / Támentalan aranygombok / A csillagok rajta.” Később kijátsszák őt Ady Endre, majd József Attila ellenében. Az iskolában is meghamisítják. Hogy milyen torzképet alakítot­tak ki róla a diákokban, elszomo­­rítóan mutatja Karinthy Frigyes Tanár úr kérem­jében a Magyar dolgozat című fejezet: „Petőfi lí­rai költeményeiben a következő szépségeket találjuk úgymint: 1. népies egyszerűség, 2. nemzeti hazafiság, 3. trópusok és figurák, 4. fiúi szeretet anyja iránt, 5. sze­relmi költészet stb.” Az ötvenes években ő volt a lobogó , mely lobogó rúdjával jól fejbe lehetett verni másokat. Horváth Márton, a kor egyik főembere szolid föld­rajzi tévedéssel a Kánaánból em­lékezett a költőre 1949-ben: „A történelem nemcsak igazolta, ha­nem meg is valósította Petőfi minden forradalmi célkitűzését. Ha köztünk lenne — nemcsak a harcos és munkás népünk láttán dagasztaná újra keblét az indo­kolt nemzeti büszkeség. Látná, hogy nép, országgyűlés, kormány, honvédség — egy és ugyanaz, és intézményeinkben az ő forradalmi szelleme is testet öltött.” A meghamisított Petőfi okozta csömörből született a bugyuta versike: „Petőfi Sándor / gatyá­ba’ táncol...” És ez a csömör le­hetett ott Karinthyban már ko­rábban — akinek a szabadság szintén vezéreszméje volt! —, amikor az így írtok ti-ben ily profánul fogalmazott: ......a Külső Tavaszmező utcában vilá­gítási minőségben működött, a szabadalmazott lángelme-égő társulatnál. Számos óriási jelen­tőségű felfedezést tett, így pél­dául ő jött rá, hogy a szerelem sötét verem, és hogy kint egy mezőn az ember jobban érzi magát, mint egy sötét szobában lecsukva fejjel lefelé, összekötött kézzel.” Különös, de ennek a szövegnek ezerszer több köze van Petőfihez, mint jó vagy rossz szándékú „értelmezőinek”. Azért mondtam el mindezt, mert félek, hogy Petőfi csupán egy hősi pózban él bennünk, fé­lek, hogy a magyarságot összeté­vesztjük a magyarkodással. Há­nyan mentek mennyire attól, hogy néhány éve a Vár­ligetben meg­lengettek nekik egy minimum harmincméteres piros-fehér-zöld zászlót? Pedig ez nem magyar­ság, ez üzlet. A Nemzeti dalt is idézgetjük, énekelgetjük — Tolcs­­vay László nagyon szép zenét írt hozzá —, de nem gondolkodunk el rajta. Éneklés közben olyan ér­zés van bennünk, minnt a gyerek­ben, aki valami meg nem enge­­dettet művel, és nem vesszük ész­re, hogy a felnőttek elnézően mo­solyognak: „Egyétek csak a tiltott gyümölcsöt, hiszen rég megmos­tam, fertőtlenítettem és kimagoz­tam nektek!” A Nemzeti dal — és Petőfi köl­tészete — az egyértelműsége miatt oly vonzó. Minden tiszta és vilá­gos benne. A múlt: „Rabok vol­tunk mostanáig”, a jelen: a nagy lehetőség: „Itt az idő, most vagy soha!”, a jövő: „A magyar név megint szép lesz”. Ez volt — ezt kell tennünk — ez lesz. A vers egyértelmű, ellentmondást nem tűrő, tömör állításokból épül. A kérdés sem kérdés, hisz ugyan ki akarna rab lenni. Egyértelmű az is, hogy „Sehonnai bitang ember, ki most, ha kell, halni nem mer”. Vannak pillanatok a történelem­ben — bár ez lelkialkat kérdése is —, amikor minden áttekinthe­­tőnek, elrendezhetőnek tűnik. Hogy is van az Internacionálé? „Ez a harc lesz a végső ...” És mit énekeltek nálunk a fényes szellők korszakában? „Holnapra megforgatjuk az egész világot.” Petőfi lendülete nem sodort ma­gával mindenkit. Ugyan már! Az elkövetkező hetekben egyre job­ban magára marad, megbukik a szabadszállási választáson. Naiv volt? Talán. Viszont e naivság nélkül nincs értelme az életnek. A szabadság az emberiség egyik legfontosabb fogalma. Hogy pon­tosan mit is jelent, nem tudja senki. Gyakran tévesztik össze a szabadossággal. Pedig szabadság nincs rend, rend nincs szabályok nélkül. Minél nagyobb közösség érdekeit szolgálják a felállított szabályok és minél inkább be­tartják őket, annál nagyobb a sza­badság. A teljes szabadság — ez valószínűleg csak álom. De a fe­nébe is, nincs másnak értelme, mint efelé mozdítani egy kisebb­­nagyobb közösséget! „Világsza­badság” — ez a szó Petőfi szava. Beszennyezhetetlen szó, lepereg róla a történelem. Március 15-nek csak a fényeit látjuk. Ott vannak benne az ár­nyak is, amik aztán elsötétítik a kort. Petőfi utolsó verse a Ször­nyű idő ... Március 15. mégis pi­rosbetűs ünnep a magyar törté­nelemben. Néhányan, élükön Pe­tőfi Sándorral, megpróbáltak egy népet szabaddá tenni. Petőfi ez­zel igézi a méltó utódokat, köztük Ady Endrét és Nagy Lászlót, aki tőle várja, hogy csikorogja széj­jel a „szívünk havát”, Illyés Gyu­lát és Utassy Józsefet, aki — nem ma — arra figyelmeztetett, hogy „lopnak a bőség kosarából”. Messze vagyunk még a világ­szabadságtól. Magunk biztatására idézzük Németh Lászlót, aki egy naplójegyzetben ezt írta: „Vajon eszeveszett remény az, hogy Is­ten országa (Aranykor) egyszer csak elburjánzik a földön, s min­den más országot elnyom? Két­ezer év lehet bizonyíték egy ilyen ígéret ellen? S van-e értelme más mozgalomnak, mint amelyik erre szervezkedik?” D. Magyari Imre A fehéregyházi emlékmű, Köllő Miklós szobrászművész alkotása. Előtte az 1949. július 31-én elhelyezett magyar és román nyelvű emléktábla, a következő felirattal: .Jöttek ki hozzám, s ott kiáltsatok Síromnál éljent a Respublicára. PETŐFI SÁNDOR Ezt az emléktáblát a Román Népköztársaság második évében emelték Petőfi Sándor emlékezetére. A nagy forradalmár költő ezen a síkon esett el 1849. július 31-én. 1949. július 31." (Bőd Veronika rajza) ■

Next