Magyar Ifjúság, 1986. január-április (30. évfolyam, 1-17. szám)

1986-03-14 / 11. szám

Két kezemen összeszá­molhatnám, mennyi ön­életrajzot olvastam életem­ben. Nem mintha nem vonzanának a titkos jelek, amelyeken keresztül meg­­közelíthetőek az emberek. Világunkban mégis, kissé degradált ez a műfaj. Legalábbis: soha nem a könyvek hangulata marad meg. Inkább egy-egy le­egyszerűsítetten alapvető adottság, ami meghatároz­za a szereplőket. Toulouse- Lautrecből annyi, hogy testi fogyatékossága miatt viselte meg az élet.­­Mari­lyn Monroe-t hiába nevez­ték szexbombának, ha olyan hideg volt mint a jégcsap. Liv Ulmannban visszahúzódó neurózisa fo­gott meg, Zalatnayból ép­pen a fordítottja, gátlásta­lan kitárulkozása. Négy emberről írni — hogy belőlük is, róluk is szóljon valamennyi — nem könnyű. Különösen, ha az írójuk nem éppen propagandát kíván csinál­ni. Szántó Péter az És ilyen a Boksz-ban nem azt írta meg az LGT-ről, hogy milyen frankó csapat. És hogy tudnak. Megközelíté­sében kiderültek dolgok magánéleti válságukról, és ez csak jót tett az imagójuknak. Hiszen nem a kedvező tulajdonságaiért szeretünk valakit, inkább az esend­őségéért. Meg a hasonlóságaiért. Az LGT- sztoriban érdekelt min­denki, aki valamikor a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején szüle­tett. És az emlegetett Há­rom Nagy mellett a Scam­­polóról, a Non Stopról, a Generálról és a többi, ki­lőtt csillagról is szól az emlékezet. Talán mégsem csak nekik szól a könyv. Bár azok a korosztályok, akiknek az LGT meg a többi már nagy öregnek számít, nyilvánvalóan úgy vannak velük, mint mi an­nak idején az „államilag támogatott” együttesekkel. Talán nem. Mindenesetre más vala­mibe beleszületni, mint belenőni. Akik csak Presserék születési dátumait nézik, azt hihetik: könnyű nekik. Volt ki után menni, kire hagyatkozni. Akkoriban tört be a Beatles, Já Rol­ling,­ Jimi Hendrix., Olyan külföldi elődökbe lehetett­­kapaszkodni, akik nem külsőségükkel teremtettek hitelt maguknak. Nem csil­logó diszkóruhákkal és testhez álló harisnyanad­rágokkal villogtak. Inkább az egyszerű, a farmerszerű volt a cél, hogy hadat üzenjen az öltönyös kon­szolidációnak. Ám ebben a közegben­­benne volt min­den. Meg lehetett írni és el lehetett énekelni, hogy ő kedves nyári napfény és Régi csibészek. Volt va­lami a légkörben, ami ha­tásában felfogta ezeket a kifejezéseket. Amiknél biz­tosan születtek azóta job­bak, csiszoltabbak, de egyik sem helyettesíthette ezeket az „őskori közhe­lyeket”. Jó emlékezni, jó nosztal­giázni. Furcsa módon Szántó Péter könyvében mégis az a jó, hogy nem emlékezik, nem nosztalgiá­zik. Megtehetné. Korosztá­lyunkhoz tartozik. Ugyan­azok az alapélmények jel­lemezték az életét, mint a többi, harmincas értelmi­ségiét. Sőt. Mielőtt újság­írásra adta a fejét, zenélt. Mégis. Az LGT-sztoriban nagyjából benne foglalta­tik minden, ami húsz év rockéletét jellemezte. Áb­rándozás és porhintés nél­kül. Úgy, ahogy Presser, Somló, Solti meg Kará­csony elmesélte. Mesélt a gyermekkoruk­ról, a tinédzserkorukról, mesélt egymásról és sors­társaikról. És mesélnek mások — őróluk — sokfé­le szemszögből és elfogu­latlanul. Az ilyen beszéd­montázsokból szoktak ösz­­szejönni a kuszábbnál ku­szább összeállítások. Di­­csérgetések. Banalitások. Különös módon ebből a könyvből éppen az ellen­kezője derül kó, mint amit hittünk. Laux és Barta távozása itt úgy szerepel, hogy a szív sajog miatta. Kiderül, hogy a legendás Presser— Adamis szerzőpáros kap­csolata sem volt akkori­ban valami idilli. Ami pedig a hatalmas külföldi sikereket illeti: mindig a cél előtt öt perccel sike­rült elveszíteni a meccset. Amiben nincs semmi külö­nös, csak annyi, hogy nem tudunk ott lenni, jelen lenni, ahol történik vala­mi. „Néha eszükbe jutunk, hogy jé, egy aranyos ma­gyar zenekar ■*- vallja Sol­ti. — Aztán elfelejtenek, mert nem tudunk a pop külföldi részeseivé válni.” Szeretem a könyvet. Megvilágosodik belőle, hogy négy tehetséges ze­nész és aztán megint négy — az LGT változó feláll­­ásban dolgozó muzsikusai — nem mindig tudják, mit is kellene csinálni. Mint más harmincasok. Megcé­loznak egy lemezt, nagyot alakítanak egy koncerten. Legtöbbször „csak” dolgoz­nak, veszekednek, isznak és lázasan lemezt hallgat­nak. Nem öregszenek. Kép­telenek beletörődni, hogy a mindennapokat elárasztja valami egészen másféle muzsika, mint ahogy más­féle szemléletet is sugároz­nak a percek. Jó, hogy nem hagyják abba. Szántó mesélte, hogy mind a négyükről elárult valamit az az időpont, amikor találkozni tudtak. Presser általában éjszaka érkezett és hajnalig ma-­­radt — nagyon kevés az alvásigénye és nappalai a zenélésre vannak félretéve. Karácsony délután is, délelőtt is halál pontos volt és rettentő zárkózott. Solti beszélhetnökjét vi­szont alig lehetett leállí­tani. Somló pedig — a mo­toron járó, örök rocker — ha azt ígérte, négykor ér­kezik, nyolcra már be is toppant egy nagy zacskó cseresznyével: Tessék pur dé, egyetek — mondta Szántó három gyerekénel — és ameddig csak lehe­tett, addig beszélgettek Egyébként ő a legellent­mondásosabb a könyvben és az életben, ő az, ak ha fellép egy imádott ze­neipar a Kisstadionban, el­felejt LGT-koncertre jön­ni. Ám ő az is, aki képes a gyönyörű napsütéses ku­bai napokat átaludni. Ő az, aki minduntalan elfe­lejti a dalok szövegét, mer meg sem tanulta soha. De ő az is, akinek zseniális képességeit az egész band, tudja, mondja. Kár kivenni mondatokat hangulatokat az LGT-szto­riból. Az egész­­ nagy tanulság. Még az utóéleti is. Hiszen azóta anyukái és munkatársak sértődtél meg az íróra, mert az igaz­ságnak megfelelően, nen a legszebbeket mondta Mások is telefonáltak, ez meg azt vonja vissza Szántó pusztán annyit bán hogy néhány dolog kima­radt a történetből. Néhány hivatalos levél, amit még most sem lehetett közölni Egy közös turné a tagok­kal. Meghitt beszélgető Lauxszal. De hát a sztori­nak még nincs vége. Lehe élőben is, lemezen is foly­tatni. Szerencsére. Magyar Judit -SZTORIRÓL

Next