Magyar Ifjúság, 1986. szeptember-december (30. évfolyam, 36-52. szám)

1986-12-19 / 51. szám

dasiaknak, de minden hiába, a nagy centralizációban majd leradírozták a térképről a falut. Nem sírom vissza a múltat, csak a szívem fáj Ordasért, a virágzó Ordasért. Volt év, öt termés lejött a földről. Tavasszal spenót, májusban újkrumpli, majd búza, később kukorica, s ha a tél késett, még egy kis állati eledelnek való is. Mi termény öszejött, alig győzték elhordani. Pedig a faluban kikötő volt, nemvolt a környéken hasonló kikötő, talán csak Dunaföldváron. Reggel hétre ért ide a hajó Mohácsról, akkor az ordasiak bepakoltak. Volt nap, hogy ötvagonnyi árut, aztán indíts, vitték az árut egyenest a Nagyvásárcsarnoki kikötőig. Leszálltak az ordasi kofák, azt a sok krumplit a pesti népek vitték, mintha ingyen volna, pedig dehogyis volt az ingyért, megvolt annak a tisztességes ára, mert akkoriban az ordasi krumpli fogalom volt, olyan volt a híre, mint a borban a tokajinak. Este hétkor ért vissza a pesti hajó, már várta ingadozva az ordasi nép. Az állomáson állt Nagy Károlyfalvinak, az első világháborús hadirokkantnak az adakozásból felépített italmérése. Ott nap mint nap mulatozás volt, egy paksi prímás húzta a talpalávalót. Kilenckor indult a komp Paks felé, de a prímás, majd mindennap, még tizenegykor is itt húzta, mert mindig akadt vállalkozó, aki a prímás bandáját csónakkal hazafuvarozta. Ez tíz kilométer evezést jelentett, de aki mulatozik, nem számol a nehézséggel. Szatócsbolt három volt, de még borbélyból is kettő. Ma már se kikötő, se borbély. A népek Dunapatajra járnak szépítkezni. Úgy volt, a falut is Patajhoz csatolják, de azt az ordasiak már nem tűrték, összeálltak, a tanácstagok kijárták, így maradt a község önálló. Elnöke nincs a falunak, csak vbtitkára, de úgy mondják, ekkora helyre közigazgatásilag az is elég. És igaz is, egy idő óta megint van fejlődés, van ABC- bolt, kipofásították az orvosi rendelőt, azt’ ha kell, az orvos mindennap átjár. Ma csak a gyógyszerért kell Patajra menni, de az sem komoly fáradtság. Van kultúrház is. Meséli azunokám, heti egyszer jön egy ember Kecskemétről, discót tart, aki fiatal megmaradt, az eljár táncolni. Csak hát mi fiatal van még itt? Nem sok. Elvitték a mozit, ez is fáj, de ami a legfájóbb, a mi jó tszünket beolvasztották az uszodi Egyetértésbe. Félre ne értse, de üsződ nem Ordas, nem hiába a háromfalunyi távolság, persze, hogy nehezen értenek szót. Szöknek a fiatalok a földekről. Kalocsára szöknek, vonzza őket az összkomfort, meg az ipar, a paprika meg a műanyag üzem. Tizenöt kilométer a város, úgy mondják, ott a munka, minek ingázni. Kérdem tőlük, mi lesz a príma vályogfölddel. Itt akár egy hétig is eshet az eső, ha két órát süt a nap, tócsát nem lát, de ha az eke megfordítja a földet, láthatja, zsíros, fekete föld az, olyan, mint a szurok, nincs párja a Bácskában. Aranyat teremhetne a föld, csak legyen, aki megműveli. Felelik a fiatalok, a föld vesződség, gond, örökös bosszúság. Azt mondják, az a baj, leszerződnek a földművesszövetkezettel, megegyeznek a terményben, árban, azt, amikor szállítanak, a szövetkezet kilónként két forinttal mindig megkárosítja őket. Van írás, persze, van írás a kialkudott árról, de mire a per befejeződne, a paraszt nyakán rohadna az összes termés. Hát ezért, hogy most már nincs ordasi újkrumpli, azt’ ha így folytatódik, nem lesz paprika, meg csemegekukorica sem. A paraszt, ha van értelme, dolgozik látástul vakulásig, de ha látja, hogy örökké megcsalják, hagyja az egészet, elmenekül az iparba. Az ám a szerencse, hogy egykét ember mindig marad. Ezért, hogy nem lát művelés nélküli földet egy talpalatnyit sem. Fiatal, 34 éves a tiszteletes urunk, okosan beszél. Kérdi a minap a szószékről: „Emberek, hogy lehet az, hogy lehet ünnep, lehet vasárnap, az ordasi ember mindig munkaruhában köszön nekem?” Úgy lehet az, feleljük, hogy az ordasi ember, amíg bír, dolgozik. Az ordasit már csak a munka pihenteti leginkább. Aztán beszélhet bármilyen szépen a tiszteletes úr, dologidőben nem sokan hallgatják, a vasárnapi misére jó ha húszan összejövünk. Pedig Ordas mindig református központ volt. Vallásos erre a nép, ha nem is mutatja. Megnézheti a templomunkat, épp kétszáz éves, a berendezéseket Servátius Péter és Túri József faragta, most, hogy jubiláltunk, megfogadtak egy iparosembert, s az félmillióért kifestette kívül-belül. Álmélkodtak is a népek, hova lett a szép régi barna templomunk. Most itt minden színes: piros, kék, sárga, egyebek. Mondják, ilyen lehetett eredetileg. Hiszi is a nép, meg nem is. Ha színes a temploma, hát színes. Az ordasi ember mindennel megbékél. Hanem, hogy a szokásról beszélünk, eszembe jut egy régi húsvéti szokás. Akkoriban a faluban nem volt fúrt kút, a Dunára jártunk vízért. Húsvétkor egyenest „szótlan” vízért. Se vízért menet, sem jövet nem szólalhattunk meg, mert akkor megtörik a varázs. Úgy tartották, aki a húsvéti szótlan vízben megmosdik, az szép lesz. Mosakodjon most valaki a Dunában! No, ezért sem szól a nép. Mint ahogy az is természetes, hogy negyedik általános után a gyerekeink Dunapatajon tanulnak. Lehet, okos dolog ez is, de azért ez valahol fáj, nem lesz, amiideköti őket... Itt a házunk, hatvanéves, szép, nagy épület. A múltkoriban meg kellett a tetőt húzatni. A mester két délután, csak a munkadíjért elkért 1800 forintot. A párom ezermester, meg tud mindent csinálni a ház körül, de hát minek? Ugyan kinek kell majd? Az unokám épp itt a szomszédban építene. Mondjuk, itt a ház, ráhagyjuk, ne építkezzen. Nem, nem, tiltakozik, ő újat akar. Akkor mi meg minek őrizzük az épületet, mennyi van még nekünk hátra? A páromat épp hatvanéves korában szél ütötte, nyolcszáz forinttal nyugdíjazták. Most kettőnknek van a havi ötezer-kétszáz, kijönnénk belőle, de a párommal nem bírok, hiába tiltja az orvos, dolgozik annyit, mint három egészséges. Azt mondja, a munka élteti. Hetvenöt múlt, hát a minap nem beáll az unokámhoz betont keverni?! Persze megizzadt, megfázott, most lábadozik. Ez az amitől félünk. Lesz-e öregségünkre valaki, aki betakar, hogyha fázunk, leül az ágyunk szélére beszélni, vizet ad, ha kérünk. A fiainkra rossz szavunk nem lehet, de hát nem fiatalok ők sem, az egyikük Rácalmáson él, a másik meg itt, de igen rossz egészségi állapotban van. Nagyon lefogyott, rossz nézni. Beszélik, van a faluban öregek otthona, de aki más asztalához nem szokott, nem jár oda, amíg lehet, a párommal mi sem megyünk. Kérdezte, megválaszolom: a karácsony nekünk már nem kívánt ünnep. Családszerető ember vagyok, két éve, amikor a párommal az ötvenedik házassági évfordulót ültük, huszonhárman voltunk, azóta két új dédunoka is van, idén huszonöten állhatjuk körbe a fát. Étel még lenne, de ennyi embernek ajándékot venni már nem bírunk. Évek óta, hogy érezzük, kevés a pénz az ünnepre, jobb híján a „szekrényt kezdtem ki”. Onnan adogatok ágyneműt, abroszt, tányért, ami van, de mi lesz, ha kiürül a szekrény? Miből adok? Milyen lesz az ünnep? Ezért mondom, a karácsony nekünk már nem kívánt ünnep. Kérdem minap a tiszteletes urat, milyen az ő ünnepe? Feleli, úgy van vele, mint a suszter a csizmával, sosincs neki. Rohan, mindig rohan, nagyüzemi ünneplés van. Látja, ez a baj, mindig szorít az idő. Felébred Heck László, bevonulunk a szobába. Fényképek kerülnek elő. Heck papa — mondjuk — maga semmit sem változott. — Hát — feleli Heck — külsőre nem sokat, már egészen korán kopaszodtam, engem mindig Heck papának szólítottak. Heck papa bort hoz. Saját pincéből, saját termésű bort. Beszélgetünk , háborúról, betegségről, a múltról, a jövőről. Heck papa szeme csillog. — Úgy tartja a mondás: „Adj Uram karácsonykor kalácsot, húsvétkor kenyeret, pünkösdkor is, ha lehet.” Láthatják, együtt az ünnepre való. A párommost tömte a libákat, darabja most megvan vagy kilenc kiló, lesz pulyka is, a 300 literes hűtőládában benne egy egész birka. A pincében ott a bor, az idén hat hektóval termett. Jó bor lesz. Együtt van minden, karácsonyra tán elég lesz. Azt’ ha Isten engedi, húsvétra is tán meglesz az a kenyér. Pünkösdkor meg ... Na, azzal még várjunk, öregember ne nézzen messzire, gyenge ahhoz a látása. Guba Zoltán