Magyar Ifjúság, 1986. szeptember-december (30. évfolyam, 36-52. szám)
1986-11-28 / 48. szám
panoráma A Magyar Televízió pécsi és szegedi stúdiója megalakulásának tizedik évfordulóját ünnepli. A jubileum jegyében láttuk az Évgyűrűk című műsort (műsorvezető: Király Zoltán és Panics György, forgatókönyv: Tandi Lajos, vezető rendező: Kun Zsuzsanna, rendező: Bükkösdi László). Rovatunkban többször méltattuk a két stúdió munkásságát. A műsor hetében is több adás (Sorstársak, német nemzetiségi műsor, Hangok és hangszerek, körzeti műsorok) bizonyította : társadalmi, szellemi életünk fontos kérdéseiben szolgálnak. Enyedi György, a Magyar Tudományos Akadémia pécsi regionális tudományos intézetének igazgatója a régió meghatározásaként azt mondotta: nem közigazgatási egységet jelöl, hanem olyan területet, amelyet egy tájon belül a történelem formált ki. A pécsi és a szegedi stúdió ebben az elgondolásban dolgozik. És ugyanakkor tudományos, társadalmi, kulturális ügyekben a nagyobb összefüggésekre figyel. Az idő szorította a két stúdió munkatársait; számos olyan kérdést villantottak fel, amely külön-külön is műsort igényelt volna. Amit e két stúdió képvisel, az nem szűk körű lokalitás. Hiszen a szarvasi haltenyésztés gazdasági eredményei, vagy a pécsi klinika gyomorfekélyt megszüntető új gyógyszere nem csak egy-egy intézetét, hanem az ország tudományos eredményeit is reprezentálja. A művészet kérdéseiről is láttunk, hallottunk beszámolókat. Mint azt Becsei József, a Békés Megyei Tanács elnökhelyettese felvetette: feladat, hogy felelősségteljes műhelyek alakuljanak ki. Talán az idő sem engedte, hogy erről a kérdésről közösen s alaposabban tűnődjenek a két stúdió vendégei. Időszerű volna pedig, mert újra és újra komoly kedvetlenítő jelek mutatkoznak arra nézve, hogy egy-egy vidéki műhely önállósága látszólagos. Tóth Valéria és Kliegl Sándor szelíd vallomásából is kitűnt: képzőművészet dolgában is túlzott a Budapest-központúság. Jó érzéssel néztük, hogy e két stúdió mennyi mindent tesz a nemzetiségiek ügyében. S amint láttuk a sváb étrend ismertetésében, a bakonycsernyei beszámolóban, a gyulai kórház román anyanyelvű orvosainak bemutatásában, nemcsak regionálisan, hanem országosan kísérik figyelemmel a szlovákok, románok, németek, szerbek, horvátok életét a mai Magyarországon. A Gyulai Várszínház lírafesztiváljából adott részlet — Gaál Sándor versét Kubik Anna tolmácsolta — azt is jelezte, hogy ezek a stúdiók a határainkon túli magyar szellemi életre is figyelnek. Tudjuk azt is, hogy a szegedi és a pécsi stúdió az újvidéki televízióval jó ideje alkotó együttműködésben dolgozik. Számos műsorukra emlékszünk, amely összetartozásérzésünkben erősített meg. Mit kívánhatunk e két tévéstúdiónak, s egyben magunknak tévénézőknek? Újabb évgyűrűket, s azt, hogy további nyitottságban végezzék munkájukat. Nemzeti és Duna-táji összetartozásérzésünket erősítő újabb műsorokat. Ne lankadjon a stúdió munkatársainak munkakedve. S kívánunk ügyükhöz méltóbb, nagyobb műsoridőt. (a. t.) N fülemüle ma is fütyül A kezdeményezéshez és az ügyhöz eddig méltatlan csöndességben rendezték meg az I. falusi vers-, próza- és mesemondó verseny elődöntőit. A Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa, az Országos Közművelődési Központ Módszertani Intézetének drámai osztálya és a Magyar Rádió szervezésében az ősz folyamán Egerben, Szarvason, Dombóvárott és Zalaegerszegen tartott elődöntők legjobbjai november 28-án délután és 29-én délelőtt a TOT szabadság-hegyi oktatási központjában szerepelnek az országos elődöntőn. A vetélkedés eddigi eredményéről beszélgetünk Bucz Hunorral, az Országos Közművelődési Központ munkatársával, aki Czine Mihály egyetemi tanár, Fehérvári Győző és Linka Ágnes, a rádió szerkesztői és Debreceni Tibor osztályvezető mellett, a zsűri tagjaként, összesen százharminchét versenyzőt hallgatott meg, s rendezője a rádió gálaestjének. — Amint azt címében is jeleztük: kifejezetten a falvakban élő, 30 év fölöttiek körében hirdettük meg a versenyt. A műkedvelő előadóművészet eleddig ismeretlen művelőivel találkoztunk. Egy Kunszentmiklóson élő műszerész például olyan vőfélyköszöntővel szerepelt, amely egy élő hagyományt képvisel. Egy idős néni pedig három történetet komponált egybe: Sánta Ferenc Sokan voltunk című novelláját, egy Fukazava-elbeszélést és egy középkori moralitást. Megrendítő súlya volt, ahogy elmondta, milyen szomorú az, hogy a fiatal generáció lemond az öregekről. Belső derű sugárzott abból az asszonyból, aki bölcs emelkedettséggel Arany János Fülemüléjének pazar és jelenkori árnyalatait bontotta ki. Általában elmondható, az ötven év felettiek szereplése volt a legizgalmasabb. — A fiataloké kevésbé? — Az idősebbeknek a közönséghez való viszonya sokkal összefogottabb személyiségre vall, mint a harminc-negyven éveseké. Gondolkodásukból, színpadi viselkedésükből kitűnik a hajdani néptanítók hatása, ők a kifejezés igazi értelmében műkedvelők. Azt mondják, amit kedvelnek. Leggyakrabban Vörösmarty, Arany, Berzsenyi, Petőfi, Kiss József, Ady, József Attila, Váradi Antal, Sarkadi Imre műveit, népmesét, népballadát. Némelyek úgy beszélnek a saját életükről, mintha novellát írnának. A fiatalokat sokszor valami külső szempont, s nem a maguk belső igénye vezette. Nagyon szegényes anyagból választottak. Alig hallottunk például Nagy László-verset, egyáltalán nem Csoóri-, Weöres-, Kormos István-költeményt, Juhász Ferenc művét, egy idős bácsi mondta — a Sántha-családból egy részletet. Szomorú, hogy a határainkon kívül élő kiváló alkotóinktól egyetlen mű sem hangzott el. Az öregek a maguk életét is képviselik szereplésükkel, a fiatalok legfeljebb valamifajta divatot. — Ez a szemle a pesti Csokonai Művelődési Házban működő Térszínház vezetőjének is tanulságos? — Most értettem meg igazán, mit is akart szenttornyai birtokán alapított parasztszínházával Justh Zsigmond. Párizsból jöttek megnézni Moliére-, Shakespeare-előadásait, a hazai színházi élet viszont mit se tudott kezdeni Justh próbálkozásával. Látnoki az az 1894-es levél, amelyben halála előtt néhány nappal azt írta: „meg vagyok arról győződve, hogy későbbi századokban, vagy tán már a közeljövőben lesz színház, színdarabokat is fognak írni, csak színészek nem lesznek”. Szomorúan elvetélt gondolat ez mindmáig, hogy egy ilyen típusú műkedvelő mozgalom biztató távlatot adjon a magyar színjátszásnak. Talán még most se volna késő, ha például az egykori békéstarhosi zenei műhelyhez hasonlóan, megkísérelnénk egy színházteremtő, -építő iskolát életre hívni. A mostani siker nyomán hátha remélhetnénk a TOT segítségét is! A. L. „Régi szokás szerint...” Ünnepélyesen köszöntöttük újra a magyar népdalt — immár jó szokás szerint, a hagyományőrzésből egyfajta hagyományt teremtve. Nyelvünk romlása idején jogos az óhaj: sugárzása, fénye legyen az ilyen ünnepi hétnek. Kodállyal szólva: a dalra szívet tárva, menjen át a lelkeken „a harangzúgás, amely a magyar nyelvben a Halotti Beszédtől Adyig folytonos”. Kitűnő válogatás szolgálta az ebbéli kívánságot. A népszokások, jeles napok zenéje című összeállítás. És legalább ilyen jó ötlet volt Küllős Imolát megszólaltatni, aki érthető, okos néprajzi magyarázattal ébresztgette a sokakból már kihunyt érdeklődést. Valóban, a régi falu életét vidámító, színesítő énekes szokások kiveszélésben vannak. A Balázsolás, a Gergelyjárás már az idősebbek előtt is ismeretlen, de kérdezzük csak bárhol a kisdiákokat: mi is az a háromkirályozás, a pünkösdi királynéjárás, a lucázás, a regölés, a betlehemezés? Nem hallott róla, vagy ha hallott, nem érdekli. Idejét múlt, restellni való dolgok ezek... Szentivánéji ének? Felmondják inkább az, éppen érvényes slágerlistát, sorolják a külföldi és hazai popsztárok nevét. Akár a legkisebb, legeldugodtabb faluban is. De hát sugárzása és fénye meddig, s mennyire világít a magyar népdal hetének? Könyvespolcomról leemelem féltett kötetemet, a Vasi népdalokat. Ritkaságnak számít, pedig nem kétszáz-háromszáz esztendeje nyomatták. 1976-ben adták ki Szombathelyen. Oly alacsony példányszámban, hogy még könyvtárakban is csak elvétve lelhető fel. Pedig nem akármilyen gyűjtemény ez. Kodály és Bartók nem jutott el a vasi dombok közé, helyettük, az ötvenes, hatvanas esztendőkben egy remek ember, Békefi Antal mentette itt a magyar dal és nyelv kincseit. „Adatközlőkhöz”, többé már soha meg nem szólaló vénekhez kopogott be; senki helyette ezt meg nem cselekedte volna. A görgőzést, a csipkereki pásztorozót, a kisunyomi betlehemest senki föl nem jegyezte volna.