Magyar Ifjúság, 1987. január-április (31. évfolyam, 1-17. szám)
1987-01-02 / 1. szám
Lakik velünk szemben a hatodikon egy idős néni. Minden délután lehozza a kutyáját, Rexit a térre sétálni és megengedi, hogy játsszam vele. De nem lehet akutyával bolondozni, mert olyan könnyes, szomorú szemű jószág, mint a gazdája. Néha leülök a néni mellé, mert folyton egyedül van. Tegnap azt mondja: jó nektek, mai gyerekeknek. Bezzeg az én időmben nem jutott reggelire kakaó, örültünk az üres kenyérnek is. Ti mindent megkaptok, amit csak kívántok, és minden azért történik, hogy nektek jobb legyen. Folyton a gyerekkoráról beszél, hogy akkor milyen nehéz volt — ez a heppje. Azt is szokta mondani: addig jó, amíg gyerek vagy. Nem akarom megbántani, de már tuti, hogy réges-rég elfelejtette, milyen gyereknek lenni. Azt meg nem tudhatja, hogy hiába van a kakaó, meg ahogy ő szokta mondani, minden, ma is nehéz gyereknek lenni, csak másképp és másért az. Az ember mindent, de mindent átérez, csak nem tud a felnőtteken segíteni. Ezért szeretnék én már inkább felnőtt lenni. A padtársam, Marci, intézetis. Rendes gyerek, jószívű. Mindent elolvas és nem hazudik. Azt mondja, olvasta az újságban, hogy van valami új családi törvény. Azt írják, ezt is miattunk csinálják, de ő nem hiszi. Este a hálóban mindig arról beszélgetnek villanyoltás után, hogy kint az életben kinek van hozzátartozója, és mikor jön el hozzá. Akinek nincs, az kitalál egy rokont, mert legalább egynek lennie kell. Marci is hazudott egy nagynénit, de nekem elmondta, igazából abban reménykedett, hogy majdcsak örökbe fogadja valaki. Csak az a kérdés, hogy akad-e olyan valaki, aki képes lesz rá, és csak rá várni talán évekig, amíg eldönti a bíróság, hogy ő, Marci örökbe adható-e vagy sem. Azt mondják a felnőttek, nekem is jobb lesz ezután. Hát, nem tudom. Anyu és apu, ha csak együtt vannak, folyton veszekednek. Anyu panaszkodik, hogy a bevásárlás, a főzés, mosás mind rá marad. Apu meg azzal vág vissza, hogy ő sem lógatja. Ha nem géembázna, felkopna az állunk. Késő este, mikor hazajönnek, fáradtak és idegesek. Tudom, hogy ezért kezdenek el veszekedni. Mást úgyse tehetnek. Legalább egymásnak alaposan beolvasnak. Én szeretem anyut is meg aput is, mert jók. Csak ők nem szeretik egymást. Folyton dolgoznak, persze, hogy hullafáradtak. És akkor még bebeszélik nekik, hogy rosszak is. Mert nem tudnak úgy törődni velünk, ahogy kellene. Akkor leszünk igazán bajban, ha tényleg válni akarnak. Anyu azt mondja, a Horváth Pityu szülei mázlisták, mert még időben elváltak. Ugyanis ezentúl, ha valaki válni akar, igazolnia kell, hogy három éve külön élnek — különben nem lehet közös megegyezéssel várni. Ki kell teregetni a szennyest, hogy ki kit csalt meg, és miért. Akkor már egyszerűbb, ha visz két tanút, akik igazolják, hogy apu minden este felpofozza és néhanapján minket is eltángál. Így megúszhatják, hogy a bíróság a lelki életükben vájkáljon, meg könnyebb a bíró néninek is. Úgy is annyi a dolga, azt se tudja, hol áll a feje. Neki se hiányzik ez a kikérdezősdi. Irtó klassz ötletei vannak anyunak, nem? Ha muszáj, úgy tud hazudni, hogy észre se lehet venni, mikor nem mond igazat. Egyébként ritkán szokott ilyen cselhez folyamodni, csak ha minden kötél szakad. De hát hogy tudnának három évig egy lakásban külön élni, mikor veszekedés közben folyton azt vágják egymás fejéhez: nem tudok veled élni, egy percig se vagyok hajlandó egy levegőt szívni veled! Elképzelni se tudom, hogy élnénk mi négyen ebben a hatvan négyzetméteres lakásban, a barrikád két oldalán. Kié lenne a hűtőszekrény, és kié a vasaló? Hétfőn apué, kedden anyué, aztán az egyszerűség kedvéért áthajítanák a demarkációs vonalon? Még egy lakást szerezni képtelenség , hiszen — ahogy apu szokta mondani — az ember fél élete rámegy, amíg egyet is megszerez. Ha apu albérletbe költözik vagy vissza a nagyihoz, nekünk annál rosszabb, mert akkor évekig velünk fognak egymásnak üzengetni: — Mondd meg annak a csavargó apádnak! Mondd meg annak a dilis anyádnak! — Szóival, három évig áll majd a bál. Ennél már tényleg jobb, ha az elején kitalálnak valami jó okot, amivel el lehet válni. Csak azt nem értem, hogy ha a felnőttek, akik a törvényeket csinálják, nem tudnak abban segíteni, hogy anyu és apu tudjon normálisan együtt élni, akkor miért kényszerítik őket arra, hogy kitaláljanak mindenfélét. Miért nem lehet szabad akaratukból, közös megegyezéssel, békében elválni? Na, és a három év után lesz még a bírósági tárgyalás, ahol minket, gyerekeket is megkérdeznek, hogy mit szeretnénk. Előre megmondhatom, mit fogok mondani, azt, hogy semmi mást, csak hagyjanak végre békén! Mert minket már épp eléggé megbüntettek azért, hogy anyuék válni akarnak. Szóval, nagyjából ilyen gyereknek lenni. Ezért szeretnék én inkább már igazi felnőtt lenni. Nem olyan, mint a mostaniak, mert ők pont olyanok, mint mi, csak nagy gyerekek. Mi mindig győzni akarunk. Néha én is csalok a társasjátékban. A felnőttek is azt akarják, hogy egyedül nekik legyen igazuk. Mi összeverekszünk, és aki győz, annak van igaza. Azt nem tudom, hogy a felnőttek ilyenkor mit csinálnak, hogy döntik el, hogy kié az igazság. A demokratikus fórumokon? Úgy képzelem, azért fórumoznak annyit a rádióban meg a tévében, hogy kiderüljön az igazság. De anyu csak legyint: — jegyezd meg kisfiam, mindig annak van igaza, aki erősebb. — Hát, akkor szerintem az igazságot kéne erőssé tenni, és nem annak engedni, aki egyvégtében hajtogatja: juszt is nekem lesz igazam! Ez volna a felnőttség. Nekünk, gyerekeknek a családi törvénytől se könnyebb, se vidámabb nem lesz az életünk, miért mondják mégis a felnőttek, hogy mindezt értünk teszik? Inkább magukkal kellene törődniük. Hogyha már felnőttek, lehessenek is azok, élhessenek felnőttek módjára! Ne kelljen félniük attól, hogy ha a házasság tönkremegy, nem válhatnak el! Ne kelljen gyerekek módjára ölre menniük azért, hogy kié legyen a lakás! Ne kelljen az anyukámnak azért harcolnia, hogy apu több gyerektartást adjon! Azt mondják, igazságtalan, mennyi gyerektartást kell fizetniük az apukáknak, de ha mindketten anyunál maradunk, ő egy keresetből lakást venni nem tud, és nem is géemkázhat, mint apu. Ha anyut megfizetnék, úgy mint a férfiakat, nem kellene kicsinyesnek lennie, és minden fillérért harcolnia. Ha válás után kapna a vállalattól vagy az államtól nevelési segélyt, biztos nem akarna minden fillért apuból kivasalni. De nem kap. Így kénytelen kicsinyesnek lenni. Ha apu nyolc óra alatt keresne anynyit, amiből meg lehetne élni, nem géemkázna. Nem volna mindig hullafáradt, és nem veszekednének annyit. De mindig fáradtak, ordítoznak, és olyankor csúnyán beszélnek. De én tudom, hogy azért vadulnak ennyire, mert ugyanolyan magányosak, mint mi. Csak felnőttek, és ezt maguknak sem szabad bevallaniuk. És, persze, tehetetlenek is, mert az égvilágon mindent az ő nyakukba varrnak. Nekik kell dolgozni, lakást venni, a gyerekeket, szülőket eltartani, aztán ott van az adó, miegymás. Azért szeretnék én valódi felnőtt lenni, hogy igazságosabban osszam el a terheket. Akkor aztán lenne közös teherviselés! Már kitaláltam, mit kellene csinálni. Levelet írok az összes kormányfőnek, megírom, hogy nekem muszáj kiharcolnom a világbékét, hogy több nyugdíja legyen a nagymamának, meg vehessünk még egy lakást, mert akkor az apu biztos nem piálna. Megírom azt is, üljenek le tárgyalni. Ha kitör a világbéke, és lesz teljes leszerelés, akkor nekünk jó lesz. Mindenesetre anyu vett nekem tegnap egy malacperselyt. Azt mondta, ezentúl abba gyűjtsem a különvagyonomat. Ezt a perselyt csak akkor fogom feltörni, ha elváltam. Vagy nem is! Inkább meg se nősülök! Minek, ha ennyi cirkusszal jár? A nők meg — ha akarnak — csak szaporodjanak lombikbébikkel! Nagy Emőke Gyerekszemmel